Az átalakuló Csíkfalva (1944–1989)

Az átalakuló Csíkfalva (1944–1989)
Szerzők:
Bálint István
Gagyi József
Kiss Csilla Erzsébet
Molnár Judit
Nemes Csilla
Oláh Sándor
Patkó Katalin
Szász Emese
Szász Enikő

Tartalomjegyzék
Előszó (Balogh István Csíkfalva polgármestere)
Előszó (dr. Gagyi József, egyetemi docens)
A modernizáció falusi állapotai. Csíkfalva község a szocialista modernizáció évtizedeiben.
Bevezetés
A kutatásról
I. A községről
II. Községvezetés és helyi társadalom a létezett szocializmus korszakában
A
rajon árnyékában
A
Néptanács és az osztályharc
A
Néptanács és a község életének szervezése
A
Néptanács tevékenysége a nyolcvanas években
III. A gazdálkodás államilag megszabott keretei: a kollektív gazdaság/termelőszövetkezet
Gazdálkodás a szocialista termelés szerv
ezés időszakában
A
sikeres gazdálkodás titkai és árnyoldalai
IV. A változó életmód infrastrukturális feltételei
Gáz v
ezetés
V
illanyáram vezetés
T
elepülésrendezés (szisztematizálás)
Építkezések
V. Átalakult társadalom
T
ársadalomszerkezeti változások
Életmód v
áltozások
Összegzés
Bibliográfia
Melléklet
Válogatás az elkészült interjúkból

Előszó
Most, hogy a munka eredményeit is a kezemben tartom, arra gondolok: én első pillanattól jónak tartottam, támogattam azt az elképzelést, hogy a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem diákjai jelen legyenek, kutassanak Csíkfalva községben. Több meggondolásból is.
Elsősorban azért támogattam, mert ez csak a javára lehet a községnek, a környező falvaknak, az embereknek, és tagadhatatlan, hogy arra is gondoltam: jó lehet nekem is.
Egy falusi polgármesternek többet kell dolgoznia, mint egy városinak. Ez persze függ attól is, hogy mennyire hajt, milyen beállítottságú. Városon a polgármesteri hivatalokban különböző osztályok, szakemberek végzik a munkát, kidolgozzák és végrehajtják a polgármester által kiadott megbízásokat. Falun nincsenek szakemberek, és hiába talál ki a tanács valamit, hiába adja ki a polgármester az utasításokat, ha nincsenek végrehajtók. A polgármester a mindenes: neki kell tanulnia, tájékozódnia, intézkednie.
Könnyű lenne, ha csak a hivatalba kellene bejárnom azért, hogy megszervezzem a munkát, tárgyaljak az ügyfelekkel, és volna, aki járjon és intézkedjen. De amiatt, hogy nem vagyunk elegen, és nincsenek szakemberek, ezt nem lehet megtenni. Én nagyon sokat utazom. Ez jó, mert tanulok, tájékozódom. Rossz, mert kevesebbet vagyok a hivatalban, nem tudom az emberekkel a kapcsolatot tartani, nem tudom felügyelni a hivatal működését. Persze, ha a hivatalban levők végzik a dolgukat, akkor nem fontos, hogy a polgármester ott legyen, egyik székről üljön a másikra, nyomja a nagy dumát. Inkább mozogni kell, utánamenni az információknak, kialakítani a kapcsolatokat.
Akkor tehát, amikor erről a lehetőségről tudomást szereztem, másodsorban arra gondoltam: ha a sapientiás diákok és tanárok rendszeresen járnak hozzánk, az nem egy, hanem sok kapcsolat és nem egy, hanem sok információ. Erre nekem, mint polgármesternek nagy szükségem lehet. De nemcsak nekem, hanem másoknak is, akik a községben élnek.
A diákoknak nem az a feladatuk, hogy kaszáljanak, vagy kapáljanak, hanem az, hogy tanuljanak, tájékozódjanak, és amit megtanultak, azt szakemberekként megosszák másokkal is. Ezek a diákok, akik a község falvaiban 2004 nyarán megjelentek, és 2005-ben is újra itt voltak, kommunikáció szakosok. Láthattuk, tapasztalhattuk, hogyan kommunikálnak: beszélgetnek, fényképeznek, filmeznek, dokumentálódnak.
Kíváncsiak arra, hogy milyen a csíkfalvi, a búzaházi, a jobbágyfalvi, a vadadi, a nyárádszentmártoni emberek, családok élete.
Kíváncsiak arra, hogyan éltek az elődeink, vagy hogyan éltek fiatalkorukban azok, akik ma már az idős korosztályhoz tartoznak. Régi tárgyakat, régi fényképeket nézegetnek, emlékeket gyűjtenek, információt raktároznak. Úgy tudom, minden nyári gyakorlat végén
dolgozatokat írnak a gyűjtött anyag alapján. Két év alatt annyi fényképet készítettek
a településekről, hogy azok válogatása után is albumokat lehet megtölteni velük. Láthatták ezeket a fényképeket a kultúrházakban azok, akik 2005-ben a búzaházi, vagy a jobbágyfalvi falunapokon jelen voltak.
Felmerült a kérdés a községben és a tanácsban: megéri-e nekünk, hogy támogassuk őket, nem adunk-e többet, mint amennyit kapunk.
Polgármesterként azt vallom, hogy a község fejlődését támogatja, ha kinyitjuk a kapuinkat, ha figyelmet és erőforrásokat szentelünk a turizmus és a vendégfogadás fejlesztésének.
A diákok között vannak olyanok – ez már látható – akik nem csak a gyakorlataik alkalmával
8
jönnek el a falvainkba, hanem azután is, meglátogatják azokat, akikkel megismerkedtek, akik szívesen fogadták őket, és elhozzák hozzájuk, hozzánk barátaikat, ismerőseiket. A számukra kinyitott kapukat egyre többször és többen nyitják meg, és ez csak jó lehet számunkra.
Ma már alig van olyan tanácskozás megyei szinten, vagy például Magyarországon, ahol ne esne szó a vidékfejlesztésről, a településfejlesztésről meg a településmarketingről. Mindenütt azt kérdik: tud-e a község, tudnak-e a falvak olyan sajátosságokat, olyan értékeket
felmutatni, amelyek a többiektől megkülönböztetik, ismertté, esetleg híressé teszik őket? Milyen hagyományokat őriznek, milyen hagyományokat teremtenek? Kérdem én: mennyire ismeri Vadad, Búzaháza, Csíkfalva, Nyárádszentmárton, Jobbágyfalva közössége
a saját múltját. A falu fiataljainak van-e lehetőségük arra, hogy büszkék lehessenek ennek a múltnak egyes, a családjukhoz vagy jeles elődökhöz kötődő elemeire?
Ebben a könyvben a közelmúlt szomorú, de esetleg tanulságos eseményeire bukkanhatunk. De ez a könyv csak az első jelzés: hasonlóak készülhetnek, akár évente is, ha támogatjuk a diákok munkáját, ha lehetőséget adunk, hogy újra és újra, újabb és újabb kutatási tervek szerint munkálkodjanak a mi községünkben.
És gondoljunk csak bele: ha megérjük, és például tíz éven belül öt könyv jelenik meg Csíkfalva község falvairól, az itteni emberek életéről, társadalmi valóságáról – melyik nyárádmenti település nem irigyel majd minket?
Sok dolgunk van a házunk táján, a községünkben, ez tagadhatatlan. Sok segítségre van szükségünk – anyagi támogatásra, de még azelőtt tudásra és ismeretekre. El kellene végezni a vízvezetés és szennyvízcsatorna tervezését. Új világítási programról gondolkozunk, lehetőséget keresünk a középületek, műemlékek kivilágítására – ehhez is tervek kellenek. El kellene kezdeni a nyárádmenti településekkel közösen a korszerű, környezetünket nem szennyező hulladékgazdálkodás megvalósítását. És van egy másféle
tervünk is: az egyházaknak, a Sapientia – EMTE két szakjának, a Bolyai Líceumnak a partnerségével Oktatási, Információs és Kulturális Központot szeretnénk létrehozni, ahol oktatási, kutatási programokat lehetne tervezni, bonyolítani. Egyúttal a község távlati
fejlesztését tudnánk megalapozni.
Remélem, mindazok, akik szívükön viselik falujuk, községük sorsát, akik a múltban is tettek szülőfalujukért, azok könyvespolcukra helyezik, távolra elszármazott rokonaiknak, ismerőseiknek ajánlják ezt a könyvet, és velem együtt örülnek hogy elkészült, megjelent.
Balogh István, Csíkfalva polgármestere
9
Terep, tanulás, munka
Először a tényeket írom, azután következnek a kérdések.
A Sapientia – EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humán tudományok Kar Kommunikáció és közkapcsolatok szakos diákjainak társadalomtudományi kutatás módszertant tanító tanáraként kaptam a feladatot: meg kellett tervezni a diákok nyári gyakorlatát. Vagyis: helyszínt kellett választanom, módszertant kellett kidolgoznom annak érdekében, hogy a diákok megismerkedjenek egy hagyományos elemeket is őrző, kisméretű társadalom mindennapi és ünnepi jelenségeivel, kommunikációs rendszereivel. A választás 2004 tavaszán
a Marosvásárhelytől 25 kilométerre, a Nyárádmente közepén fekvő Csíkfalvára esett – abból a meggondolásból, hogy ha itt évek során kialakul egy terepmunka-és kutatóbázis,
akkor innen a Nyárádmente alsó és felső települései egyaránt könnyen megközelíthetőek.
Ahhoz, hogy már a tanév során a diákok felkészüljenek a terepmunkára, szükséges volt a község településeiről a demográfiai, történeti ismereteknek, leírásoknak, sajtóanyagoknak
az összegyűjtése, rendszerezése, hozzáférhetővé tétele. A helyszíni tájékozódás során kiderült, hogy az idősebb- és középnemzedék számára meghatározó volt a termelőszövetkezet
(továbbiakban tsz) léte, hiszen ez a diktatórikus korszak végéig egy, az átlagtól elkülönböző, a vidéki gazdálkodás tájainkon lehetséges modernizációját megvalósító
Él tsz volt. Ugyanakkor a tsz történetéről, életmód-változtató hatásairól az egykori
alkalmazottak, funkcionáriusok szóbeli közlésein túl nem volt rendezett, a diákok számára prezentálható anyag. A közelmúlt történetének feltárása, a társadalomszerkezeti
változások tisztázása, az életmódbeli változások dokumentálása tehát elsősorban a minden évben sorra kerülő terepmunka megtervezéséhez, a szükséges alaptájékozódás kialakításához – a jelenben a településeken tapasztalható társadalmi jelenségek megértéséhez
– látszott elengedhetetlennek. Ezért terveztem meg a munkát, ezért pályáztam meg a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Közalapítványánál a támogatást, majd a közreműködő diákokkal együtt ezért végeztük el azt a kutatást, amelynek eredményeiből
válogatást tartalmaz ez a könyv. 1
A diákok és a tanárok számára is mindaz, ami a terepmunka alatt történik: tanulás, szerencsés esetben a múlt jeleinek és a társadalom működésének megértése. Elvben az előadások, szemináriumok során megismert módszertan gyakorlását kellene elvégezni. Elvben a terepmunka laboratórium. Valójában egzisztenciális helyzetek és hermeneutikai rejtvények sokaságával küzd meg az, aki terepmunkát végez.
Megpróbálom ezt egy példával érzékeltetni. A könyvben interjúk olvashatóak. Látszólag igen általános és informatív kérdés az, amit az egyik interjúzó diák megfogalmazott az egyik családnál, a férj és a feleség jelenlétében. A válaszból igen világosan kiderül azonban, milyen mélységekig jut el kútba ejtett kőként egy ilyen kérdés – és milyen sokféleképpen értelmezhető bonyolult helyzet, amibe a diák bekerült.
„… tetszett mondani, hogy volt itt pártbizottság. Kik voltak a tagjai?
M. I.: Gyula hallgassál. Már lejárt. Isten tegyen igazságot.
M. Gy.: A kommunista világban az árulkodás megosztotta, szétverte a népet.
Sok bajt átvészeltünk. Istenben bíztunk.” (Moldován Gyula és Moldován Irma)
Úgy gondolhatja a diák, a kívülálló: a beszélgetőtársak nem őszinték, nem akarnak felelni a kérdésére. Holott nem erről van szó. Az asszony felszólítása, szentenciája, a férfi
1 És ezúttal is, újra köszönöm az Alapítvány nagylelkű támogatását.
10
válasz nagyon is információgazdag. A legfontosabb üzenet: nem azt kell nézni, ami volt (árulkodás, ellenségesség, széthúzás), hanem azt, hogy most, egy kevésbé emberséges kor elmúltával meg kell változnunk, másoknak kell lennünk: olyanoknak, akik egységesek, szolidárisak, és bízni tudnak az igazságban és egy örök, az emberi gyarlóság fölött álló ideában. A tanítást, ezúttal is, nem a szavak, hanem a helyzet megértése nyújtja – annak, aki belehelyezkedik, aki megérti.
A szavakat hallva, a szavakat rögzítve értik-e az egykori helyzeteket azok, akik nem voltak több mint öt évesek 1989-ben? Tábla előtt, osztályteremben ezekről a helyzetekről, valóságról csak általános információkat, sémákat lehet közvetíteni. Olyan emberekkel kell találkozni, beszélgetni, akik megélték az elmúlt korszak abszurditásait, és elég bölcsek ahhoz, hogy ne csak az indulatokat közvetítsék, hanem a tanulságokat is megfogalmazzák. Ezeket keresték, ezekre bukkanhattak azok a diákok, akik az elmúlt két évben kutattak, terepmunkát végeztek a község településein.
Amikor megkezdjük a terepmunkánkat, az első kérdés, amire választ várunk: zavarunk-e?
Szavakat várunk, amelyek megnyugtatnak: kedves leányom, fiam, gyere nyugodtan be a kapunkon, nézz szét nálunk, ülj le, kérdezz. Azt reméljük, hogy azok, akiket megkeresünk, időt szakítanak a napi munka mellett, hogy velünk beszélgessenek. Megmutatják a fényképeiket – az emlékeiket. Megnyugtatnak: nem zavarunk. Persze, a legbiztosabb jel az, hogy másodszor is nyitva találjuk a kapujukat. Meg az is, ha – amint arról fényképes dokumentumaink vannak – ragyogó arccal, ujjongva, ajándékba kapott virággal, gyümölccsel, tésztával tér vissza társai közé a diák.
Ha ez így történik, akkor a legtermészetesebb, hogy a második kérdésünk: segíthetünk-e?
Ez nem arra vonatkozik, hogy segítünk kapálni, fát vágni vagy szénát hozni a mezőről – bár ez is előfordult már. Nem egyes munkafolyamatokban, nem egyes embereknek segítünk. A segítségünk általánosabb: összegyűjtjük, rendezzük, bemutatjuk a mindennapok,
a társadalmi valóság egyes területein szétszórtan létező információkat, tudást. Segítünk a helyieknek abban, hogy tükörbe nézzenek, máshogy és többet lássanak a közelmúltról, a falujukról.
Az elmúlt évben fényképeket, kiállítást, plakátokat készítettünk, segítettünk abban, hogy mások is megtudják: Csíkfalva község a világ közepe! (Vagy legalábbis: vannak olyan pillanatok,
vannak olyan ünnepek, amikor az eltávozottak hazajönnek, az itthon maradottak
ünneplőbe öltöznek, és akkor egy ideig nem figyelnek, nem gondolnak másra, csak egymásra, családjaikra, közös múltjukra, közös jövőjükre.) Könyvnyi anyagot gyűjtöttünk
össze a község közelmúltjáról, és letesszük azok asztalára, akik kíváncsiak rá.
A harmadik kérdésünk pedig: a jövőben ismerősökként fogadják-e a Sapientia diákjait Vadadon, Jobbágyfalván, Búzaházán, Szentmártonban és Csíkfalván?
Reméljük, igenlő lesz a válaszuk.
dr. Gagyi József, egyetemi docens
11
Gagyi József – Oláh Sándor
A modernizáció falusi állapotai. Csíkfalva község a szocialista modernizáció évtizedeiben
Bevezető
1. A „létezett szocializmus” 2 vagy „félperiféria-szocializmus” éveiben, az 1950–1990 közötti időszakban Csíkfalva egyike volt a több ezer romániai kollektivizált községnek. Az egykori Marosszékhez, majd Maros–Torda vármegyéhez, később – rövid ideig – a Magyar Autonóm Tartományhoz, valamint a ma is fennálló Maros megyéhez tartozó Nyárádmentén is akadtak hozzá hasonló, a szocialista gazdálkodásban sikereket elérő települések: a Dózsa György község (az egykori „Murokországhoz” 4, a Nyárád alsó folyásához tartozó Lukafalva, azaz 1952-től Dózsa György, Ilencfalva, Lőrincfalva), meg a Marosvásárhely–Segesvár főút mellett fekvő Ákosfalva. Ezeknek a helységeknek a közelmúltját
is vizsgálva nagyjából ugyanazt lehetne írni: a kollektív gazdaság korai megalakítása,
majd nagyüzemi és emellett nyereséges háztáji gazdálkodás (és mindegyik esetében el nem hanyagolhatóan: Marosvásárhelynek, az erőforrás-elosztó hatalmi központnak a pozitív szerepe és a nagyvárosi piacnak a meghatározó volta). Ezzel együtt, pedig a települések
infrastrukturális modernizációja, a tömeges elvándorlás, a munkaképes lakosság, a fiatal munkaerő arányának radikális csökkenése, az ipari társadalomba való beilleszkedés,
a társadalomszerkezet átalakulása, egyszóval egy jól körvonalazható modernizációs
folyamat.
2. A hetvenes évek elején az Alsó-Nyárádmente táj- és kultúrtörténetében barangoló Benkő Samu így látta akkor, kortársként az átalakulást:
„Ha a történelem a sémák összessége lenne, úgy én most szociológusként arról számolhatnék
2
A fogalmat a nemzetközi szakirodalomból átvéve a nyolcvanas-kilencvenes években használják
magyar társadalomtudósok, például Konrád–Szelényi 1989, valamint Fehér Ferenc–Haller Ágnes–Márkus György 1991. A fogalomhasználat jogosultságát abban látják, hogy a létezett szocializmust önálló társadalmi, gazdasági, tehát a kapitalista meg (az elméletben meghatározott)
szocialista rendszertől eltérő rendszernek látják.
Szalai Erzsébet tétele a Wallerstein-i világgazdasági centrum-periféria elméletre támaszkodva, hogy „az államszocializmusnak nevezett társadalmi képződmény valójában nem volt más, mint az államszocializmus és államkapitalizmus között elhelyezkedő társadalmi berendezkedés
– átmeneti társadalom –, melyet valójában helyesebb, pontosabb lenne félperiféria-szocializmusnak
nevezni. (Szalai 2004. 9.)
4
A helyiek nevezik így tréfásan az Alsó-Nyárádmentét. Az erdélyi magyar köztudatban Benkő Samu 1972-ben megjelent könyve nyomán terjedt el ez a név. Benkő Samu így ír a névadásról: „Szülőföldem tájait és embereit háromszáz év óta a zöldségtermesztés tette olyanná, amilyennek
ma ismerjük. A veteményt terjesztve alakult ki e vidék népének bámulatos szorgalma, hatalmas
munkakedve, terményeinek értékesítése közben ismerkedett meg a piac törvényeivel, a kereslet és kínálat szabályozó erejével, az áru-pénz körforgással. Öreg és ifjú réges-régen tudja, hogy mit köszönhet a zöldségnek, és ezért senki nem neheztel, hogy a környék tréfa kedvelői „Murokország”-nak nevezték el az Alsó-Nyárádmente néhány faluját. Ezzel meg is mondottam, hogy a térképen hol keressük az ott fel nem tüntetett országot: Marosvásárhely közelében, Nyárádtőtől keletre a Nyárád vize mellett” (Benkő 1972. 7.)
12
be, hogy miközben a népi hatalom éveiben a szocialista forradalom felszámolta országunkban az ember, ember által való kizsákmányolását, a termelőszövetkezetek létrejöttével megszűnt a mezőgazdasági kisárutermelés, és lehetővé vált a korszerű technika széles körű alkalmazás. Murokország földje egyszeribe tele lett üvegházakkal, a műanyag fóliák alatt már a tavaszi olvadás idején, száz hektárnyi területen zöldell a vetemény, a gépszín mindentudó gépekkel van tele, az egész határt behálózó öntözőrendszerből egy csap megforgatásával áldást hozó eső hull a szikkadt talajra, s a férgeket és gyomnövényeket okosan válogatott vegyszerekkel űzik ki az egymás mellé sorakozó zöldség ágyásokból.” (Benkő 1972. 132.)
Egy oldallal arrébb azonban a szülőföldjén barangoló tudós árnyalja ezt a lelkesen egyoldalú képet: a tájjellegű mezőgazdasági kultúrákra nem figyeltek az ötvenes években,
a zöldségtermelés kiszorult a szántóföldekről, és a háztáji kertekre korlátozódott. Megfigyelése szerint, ami egyaránt vonatkozhat az akkori Ákosfalvára, vagy Csíkfalva község falvaira is, míg a kollektív gazdaságban nem használják ki eléggé a zöldségtermesztési
kultúra adott hagyományait, addig:
„a háztájiban azonban dívik a zöldségtermesztés: a dughagymás zacskókat ma is a konyha gerendájára akasztják, kora tavasszal a szobákban, mint a virágok sorakoznak a palántok ládikóikban, nyáron, pedig a keskeny vágányú vasút megállóinál, mint régen, úgy tolonganak a vásáros asszonyok. Mindez a hagyományos módon történik. A zöldségtermesztés korszerű technológiája, a kisgépek még most sem törtek be Murokországba.”(Benkő 1972. 133–134.)
3. Ami Csíkfalvát egy kissé mássá teszi, és amiért érdemes az itteni történettel foglalkozni az, hogy a tsz a nyolcvanas években volt a legsikeresebb, a nyolcvanas évek végén a leggazdagabb.
Ez a tény befolyásolta vizsgálatunk központi kérdésének a megfogalmazását: milyen vezetést, milyen működést feltételezett ez a tény, és egy országos modernizációs folyamat megtorpanásának idején milyen hatásai voltak, illetve vannak ma is a helyi társadalomra? Dolgozatunkban a kérdés első felére keresünk választ: hogyan alakult ki a nyolcvanas években létező gazdasági helyzet, hogyan működtek ebben az időszakban a változást
meghatározó helyi, politikai-adminisztratív és gazdasági intézmények, és hogyan változott, modernizálódott a helyi társadalom az ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években?
A kutatás feltáró jellegű, nincsenek helyi előzményei. A vidéki, lokális társadalmi modernizáció
vizsgálatán túl a csíkfalvi példa – mint a gazdasági átalakulás sajátos esete – azért is figyelemre érdemes, mert a szocialista termelés szervezés időszakában kimagasló,
gazdasági eredményeket felmutató kollektív gazdaság, majd termelőszövetkezet évtizedeken át tartó működésének és az 1989-es politikai fordulat utáni átalakulásának folyamata markánsan, világosan mutatja azokat a konjunkturális gazdasági és társadalmi tényezőket, amelyek általában meghatározták a falusi gazdálkodási formák változását Kelet-Európában, a huszadik század második felében. Különösen érdekes tanulságokkal járhat a termelőszövetkezeti gazdálkodás utolsó időszakának történeti tanulmányozása, ugyanis a politikai irányítással szervezett merev tervgazdaság körülményei között, gazdasági
eredményeiben sikeres gazdálkodás mögöttes tényezőinek feltárása, a szocialista mezőgazdaság romániai működtetésének rejtett dimenzióira nyit ablakot. Ez a terület a közelmúlt erdélyi társadalom- és gazdaságtörténetének még megíratlan fejezete.
A kutatás nyomán azt próbáltuk megrajzolni, hogy hogyan alakult át egy olyan „kollektivista falu”, ahol a Kollektívben zajló gazdálkodás eredményes volt, ahol jelentős infrastrukturális és értelmi átalakulások történtek, ahol gyökeresen – és az 1989 utáni jelenségek azt mutatják, hogy vissza nem fordíthatóan – átalakult a társadalom
13
szerkezete. Ugyanakkor a vizsgálat feltárja egy erdélyi, vidéki magyar közösségben a társadalomalakító modernizációs hatásokat (állam által alkalmazott munkásréteg megjelenése,
építkezések és életterek változása, mellékjövedelmek, fogyasztási szokások kialakulása).
4. A kutatás során a települések lakosainak, valamint a Polgármesteri Hivatal alkalmazottainak jóindulatával, támogatásával találkoztam. Külön köszönöm Balogh István polgármester és Török Tibor alpolgármester segítségét.
Fontosnak, említendőnek tartom, hogy sikerült bevonni a kutatásba a Sapientia – EMTE marosvásárhelyi Mérnöki és Humántudományok kar Kommunikáció és közkapcsolatok szakos diákjait: a kutatás idején harmadéves Nemes Csillát és Nemes Attilát, a másodéves Bálint Istvánt, Kiss Csilla Erzsébetet, Patkó Katalint, Szász Emesét és Szász Enikőt, valamint az elsőéves Molnár Juditot.
A terepmunkában részt vett Oláh Sándor, a csíkszeredai KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának munkatársa, a közelmúlt és a jelen székelyföldi, falusi társadalmának kutatója, aki a tsz tevékenységére vonatkozó adatok gyűjtésében, értelmezésében nyújtott nagyon jelentős segítséget.
A kutatásról
A kutatás a Sapientia – EMTE marosvásárhelyi Mérnöki és Humántudományok kara Kommunikáció és közkapcsolatok szakon folyó oktatási folyamatot támogatja. A kutatás során az anyaggyűjtés két módszerrel történt: elvégeztük a levéltári dokumentumok feltárását, valamint megtörtént a terepen a még élő szemtanúk megszólaltatása.
A második világháború utáni korszakban két hatalmi, ügyintézési szerv működik: a Néptanács, valamint az állami nyomásra megalakuló gazdasági szerkezet, a Mezőgazdasági Termelő Szövetkezet. Ez utóbbi alakulásról és működésről Csíkfalva község Polgármesteri Hivatalának Levéltárában hozzáférhetőek azok az iratok, amelyeket dolgozatomhoz felhasználhattam.
A kutathatóság alapfeltétele létezik: az iratokat a kilencvenes években szakember rendezte, évek szerint csoportosította külön a Néptanács, és külön a tsz irattárából ide kerülő anyagot. A mintegy 65 folyóméternyi anyag áttekintése azonban tartogat a kutató számára nem várt, kellemetlen meglepetéseket is. A negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének (az új ügyintézés első, átmeneti éveinek) az anyaga nagyon hiányos. Nem dokumentálható például a Néptanács működésének ez a korszaka. A különböző esztendők iratcsomói nincsenek kisebb részekre, iratkötegekre bontva, csoportosítva – mondhatni: „ömlesztve” tárul a kutató elé. 1955-től már csoportosították a különböző évek anyagait, de igazából 1962-től alakul ki az a megőrzési rend, amely a Néptanács valamint a Néptanács által felügyelt, helyi intézmények különböző adminisztráló-szervező tevékenységeit viszonylag könnyen követhetővé, dokumentálhatóvá, feltárhatóvá teszi.
A kutatási terület szempontjából külön gond volt, hogy a községről statisztikai adatokat nem gyűjtött és nem tárolt a Hivatal. Esetlegesen, a felsőbb szervek utasítására készítettek
statisztikai adatsorokat, és szintén esetlegesen maradtak meg ezekről másolatok a Néptanács levéltárában. A tanulmányozott időszakban három alkalommal (1956, 1966, 1977) rendeztek Romániában népszámlálást – sajnos, ezekről is csak az esemény adminisztrálására vonatkozó okmányok találhatók meg, de nincsenek meg magának a népszámlálásnak a településekre vagy a községre vonatkozó eredményei. A központi
14
kiadványokban csak az 1966-os népszámlálásról jelentek meg helyi, településekre lebontott,
a szociális mutatókat tartalmazó adatok.
A levéltári kutatások nyomán, a feltárt anyagból a téma bemutatását, tanulmányozását segítő forrásgyűjtemény készült. Könyvünk mellékletében mintát mutatunk be a felhasznált levéltári iratokból.
15
I. fejezet
A községről
Csíkfalva község a Nyárád völgyének középső részén, Nyárádszereda északi szomszédságában fekszik, Marosvásárhelytől 25, Szovátától 35 kilométer távolságra. A községhez tartozó települések: Csíkfalva, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton, Vadad és Búzaháza.
Az elmúlt 160 esztendő a vizsgált öt település demográfiai változásaiban három, a kelet-európai változásokba illeszkedő tendenciát mutatnak. Az első hatvan év a folyamatos növekedésé: 1910-ben másfélszer nagyobb a népesség, mint 1850-ben. Ezután következik egy mintegy ötven éves stagnálás: a lakosság hol csökken, hol növekszik, és az észak-erdélyi falusi lakosság lendületének általános képletébe illeszkedve a bécsi döntés után, 1941-ben laknak a legtöbben a község településein. Ezután beindul, majd felgyorsul a lakosságcsökkenés, és ma, ha a városból való visszaköltözések nyomán csökken is, de tovább tart a népességfogyás.
0500100015002000250030003500185018801890190019101920193019411956196619771992Csíkfalva község
A község települései egyenként is ezt az utat járták be – a kivételnek látszó, legnépesebb település, Jobbágyfalva is csak az ötvenes-hatvanas években mutatott más tendenciát, a hetvenes években itt is megkezdődött a népességfogyás.
010020030040050060070080090019001910193019411956196619771992CsíkfalvaJobbágyfalva Ny.szentmártonVadadBúzaháza
16
1 7
II. fejezet
Község vezetés és helyi társadalom
a létezett szocializmus időszakában
Romániában az új hatalom kiterjesztése adminisztratív-területi átalakításokat is eredményezett. Csíkfalva község mai formájában 1950 őszén, az új helyi hatalmi szerkezet, a Néptanács vidéken való felállításakor jött létre Csíkfalva, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton, Vadad, Búzaháza települések egyesítésével. 5
A néptanácsok felállításáról hozott törvény, 1948-ban történt megszavazásától, az első néptanácsi
választások nyomán a néptanácsok beiktatásáig, tehát a szerkezet 1950 decemberében történő tényleges felállásáig és a működés megkezdéséig két év telt el. 1949 tavaszán először az ideiglenes, kinevezett megyei bizottságokat kellett kialakítani. De nem csak ezeket, hiszen ez alkalommal sor került az első, kisméretű adminisztratív átszervezésre is: a megyékkel egyenlő jogú (vagyis: közvetlenül Bukarestből irányított) városokat hoznak létre. Székelyföldön Marosvásárhely kapja ezt a rangot. 6 A négy székely megye ideiglenes bizottságainak vezetőit is ekkor nevezik ki (derül ki a Romániai Magyar Szó 1949. április 11-ei számából).
Májusban a járási és városi ideiglenes bizottságok kinevezésére került sor. Háromszék megyében például május 20-án, Csík megyében május 21-én iktatták be az új vezetőségeket (tudhatjuk meg a Népújság, 1949. május 25-ei számából). Maros megyében is 21-én, egyazon nap iktatták be az erdőszentgyörgyi és nyárádszeredai járási bizottságokat. Ez utóbbinak az adminisztratív fennhatósága alá tartozott a mai Csíkfalva község akkor még különálló adminisztratív egységként létező települései. Udvarhely megyében a beiktatás május 22-én történik.
A községi ideiglenes bizottságok kinevezései július elején zajlanak. Háromszék megyében például július 16-án zárult le a községi néptanácsok ideiglenes bizottságainak beiktatása (tudhatjuk meg az Igazság, 1949. július 20-ai számából). Eddig az időpontig 106 községben foglalták el helyüket a bizottságok. Maros megyében is ebben az időszakban zajlik ez a folyamat. A csíkfalvi Polgármesteri Hivatal levéltárban nem bukkantam olyan iratra, amely a beiktatásról tájékoztatna. A csíkfalvi Ideiglenes Bizottság elnöke 1950 őszén, a választások előtt Fazakas Imre. 8 Erről a témáról megkérdeztük interjúalanyainkat is, de a beszélgetések adatai a levéltárban található adatokkal sok mindenben nem egyeznek,
5 Pontos időpontot nem tudok mondani, nem találtam erre vonatkozó adatot a Polgármesteri Hivatal Levéltárában. Lásd erről még a Kilyén Domokos egykori polgármesterrel készült beszélgetést.
6
A Marosvásárhely városi Ideiglenes Bizottság tagjai: elnök Soós József kőműves, alelnök Opris Gheorghe villanyszerelő, titkár Veres Ferenc tisztviselő, tagok: Szász Tibor sofőr, Olasz Erzsébet tisztviselőnő. Lásd Romániai Magyar Szó 1949. április 11-ei száma.
Népújság, 1949. május 15.: Erdőszentgyörgyön Nagy Mihály, a megyei RKP titkárságának tagja mondja a beiktató beszédben: „Az életből merített példákon keresztül mutatta meg az ideiglenes
bizottságok, illetve a későbbi néptanácsok szerepének fontosságát... Kelemen István gázvezeték
szerelőt nevezték ki a bizottság elnökévé, Schmidt János, a bizottság titkára szolgabíró volt, Koncz István, a bizottság tagja kelementelki szegényparaszt...” A nyárádszeredai járásban a bizottság elnöke Nagy Lázár kőműves, titkár Barabás György tisztviselő, tag Budai Miklós földművelő.
8 Lásd az általa aláírt Jelentést az 1950 őszén, a vadadi és nyárádszentmártoni Kollektív Gazdaságok megalakulása utáni helyzetről, a csíkfalvi és jobbágyfalvi parasztok kiváló magatartásáról.
PHL, 1948-1950-es iratcsomó, Néptanács 1950 iratköteg.
18
ezért feltételesen kezelem az Ideiglenes Bizottságok vezetőiről a beszélgetésekben található információkat. 9
Azokról a szervezeti változásokról, amelyek az ideiglenes bizottságok felállásával következnek be, dr. Sólymos Ivánnak, a pénzügyminisztérium vezérigazgatójának 1949. április végén megjelent cikke tájékoztat. A legfontosabb változás, a cikkíró szerint: átalakul a minisztériumok vertikális kiterjesztése. Például eddig minden minisztériumban működött káderosztály, valamint minden minisztériumnak helyi számvevőség szervei voltak. Ezután a néptanácsok keretében működik a káderosztály, amelynek feladata, hogy „a helyi szervek alkalmazottjait ellenőrizze, a szükséges áthelyezéseket végrehajtsa”. A minisztériumoknak a távolság, a megnövekvő apparátuslétszám miatt sokkal nehezebb lenne a nyilvántartás és az ellenőrzés.
„A néptanácsok mellett működő káderosztályoknak viszont megvan a lehetőségük arra, hogy a helyi szervek minden egyes alkalmazottjának a munkáját közvetlenül ellenőrizhessék és a munkaerőt helyesen oszthassák be a helyi szükségleteknek megfelelően.”
Minden egyes közigazgatási egységben, a jövőben egyetlen pénzügyi osztály lesz
„melynek az a hivatása, hogy a költségvetést a helyi lehetőségeknek megfelelően összeállítsa és végrehajtsa. Így minden egyes megyében, járásban vagy községben a bevételek biztosítása és a kiadások alkalmazása egységes rendszer szerint, ésszerűen történik.”
A néptanácsoknak adminisztratív ügyosztályai is lesznek. Mindeddig a minisztériumok javait központilag tartották nyilván, központilag kezelték, ez most átmegy a néptanácsok hatókörébe.
Még egy fontos változás, hogy
„az új rendszer szerint a közigazgatási alapegység a járás lesz (és később a rajon – G. J.), a járás lakosai, akik a múltban, egyes ügyekben a fővárosi hatóságokhoz voltak kénytelenek fordulni, most a járás székhelyén, az ideiglenes bizottság útján intézhetik ügyes-bajos dolgaikat. Biztosítva lesz tehát a közvetlen kapcsolat a dolgozó nép és a hatóságok között.”
Ugyanakkor, teszem hozzá, megnövekszik a járási szervek hatalma, és sokkal nehezebb lesz a helyiek kapcsolattartása a felsőbb hatalommal.
9 A legtöbb adat Kilyén Domokossal, az 1973 utáni időszak Néptanács elnökével készített beszélgetésben
található. Ő így emlékszik erre az időszakra, az Ideiglenes Bizottság elnökeire, néptanács-
és pártvezetőkre: „Nagy Pál volt, Nagy Pali bácsi Búzaházán. Csíkfalván Kis Sándor bácsi. Szentmártonban Varga Sándor bácsi. ’48-ba meglétesültek az ideiglenes néptanácsok, minden faluban külön-külön. Itt Csíkfalván Török Feri bácsi volt az ideiglenes néptanács elnöke, Búzaházán Kilyén Márton bácsi, s Szentmártonban nem tudom. Ezzel párhuzamosan megindult aztán a párt, a román kommunista párt szervezése is, sejttitkár Búzaházán Kádár Pali bácsi volt, Csíkfalván Molnár, Szentmártonban Máté Mihály bácsi. Én hogy ennyire pontosan
ismerjem névileg kicsit sok volna. Na ezek működtek ’50-ig ezek az ideiglenes néptanácsok. Utána meglétesültek a községi néptanácsok, s ez itt volt Csíkfalván, s ide tartozott Csíkfalva, Jobbágyfalva, Vadad, Búzaháza, Szentmárton. 5 falu. Ennek a községi néptanácsnak az első elnöke
egy lukafalvi Fazakas János volt, és a munkás, persze, hogy munkás néptanács elnököt neveztek ki, és néptanács titkárt is. Néptanács titkár az Nagy Rozália volt, munkás a Kalákából (ti. a marosvásárhelyi
Kaláka konzervgyárból). Ezeknek minimális végzettségük volt, és ’53–’54-ben kb., már Gálfalvy Ferenc lett a titkár, tanító, már Remetén Bárdos Jóska tanító, és mind Szeredába Hegyi, tehát felváltották ezeket a 7 osztályos, 4 osztályos vezetőket már a tanítok. Tanítóképzőt végeztek, író emberek voltak, ők voltak a néptanácsok titkárai. Ezeket kiemelték a tanügyből, gyönyörű szép írásuk volt, Gálfalvy bácsinak is gyönyörű írása, tehát iskolázott emberek voltak.
S akkor Csalóka Feri lett a néptanács elnök, már új csapat. Ez a Fazakas János aztán elment, hazament, mészáros munkás ember volt, nagyon kegyetlen volt, vad alak volt.”
19
A rajon árnyékában
Az Ideiglenes Bizottság, majd a Néptanács 1949–1952 közötti tevékenységéről igen kevés irat maradt meg. A gyűlések jegyzőkönyvei, a munkatervek, a járási valamint rajoni utasítások, a járáshoz, valamint rajonhoz küldött jelentések nincsenek rendszerezve.10 Az anyagok általában az adóbehajtásokról, szántási, vetési, betakarítási kampányokról, az ügyintézés felső szintjeiről kiküldött ellenőrök tapasztalatairól szólnak.11
1951–1952-ben a Néptanács elnöke a később újra ebbe a tisztségbe kerülő Szabó Cs. (Csalóka) Ferenc valamint a titkár Kilyén Lajos. Mindketten párttagok, helyiek. Akárcsak más községekben,
itt is lezajlott az 1952. június végén szervezett országos akció, amikor két hét alatt kiképezték, majd kinevezték a munkásosztályból toborzott új, általában nem helyi elnököket és titkárokat. Csíkfalvára az a Fazakas János került elnöknek, aki Lukafalván született 1921-ben, munkás származású, mestersége: mészáros, párttag, hét elemi osztályt végzett. A titkár: Nagy Rozália, Héderfáján született 1912-ben, szegény-paraszti származású, párttag és hat osztályt végzett, családja nincs. Ez utóbbit 1954-ben váltja fel a tanítóképzőt végzett, tehát képzettebb Gálfalvy Ferenc.
1952 novemberében újra helyhatósági választásokat tartottak. A megválasztott képviselők között ott találhatóak a Néptanács, a kollektív gazdaság jövendő vezetői, a község közéletének ez utáni főszereplői is:12 Szabó Cs. (Csalóka) Ferenc, Varga Zsigmond és Kilyén Lajos jövendő néptanács elnökök, Ráduly Sándor és Máthé Mihály akkori vadadi valamint nyárádszentmártoni kollektív elnökök, meg Kocsis Gyula, a jövendő egyesített kollektív majdani elnöke.
A falukban ekkor működő tömegszervezetek vezetőiről is van névsor13 ők azonban nem játszottak jelentősebb szerepet a közéletben. Az még megemlíthető, hogy ebben az időben a községi iskolák igazgatója Albert Jenő, a községi párttitkár Fazakas János (nem azonos a Néptanács elnökével), a milicista poszt vezetője Calapod Iordache. A Fogyasztási Szövetkezet elnöke a nyárádszentmártoni Kiss Zsigmond, a boltkezelők: Csíkfalván Ács András, Jobbágyfalván Kuti Gyula, Nyárádszentmártonban Béres András, Vadadon Kiss Albert, Búzaházán Demeter László.
Az ötvenes évek elején a Néptanács valójában nem önálló, hanem egy, a rajonnak alárendelt
10 Keverednek például a PHL 1948–1950 iratcsomóban a Néptanács, a pártbizottság, az alárendelt intézmények iratai, valamint az 1949 előtti iratok.
11 Például 1951. július 14-én Czegő György Marosvásárhely rajoni tanácsadó azt írta a jelentésében,
hogy a csíkfalvi községi tejbegyűjtő a legjobb a rajonban, a tevékenység jól meg van szervezve
és higiénikus a tej kezelése. Lásd PHL, 1951-es iratcsomó.
12 Az 1953. március 3-án kelt irat szerint a képviselők névsora a következő: – Csíkfalván – Incze A. Mihály, Szabó Ferenc, ifj. Mihály Imre, Szabó Marcella, ifj. Varga Ferenc, – Jobbágyfalván – Varga Zsigmond, Gergely Zsigmond, Nagy János, Incze Ilona, – Nyárádszentmártonban – Máthé Mihály, Kocsis Gyula, Szabó Vilma, Búzaházán Kilyén Lajos, Kádár Pál, Kilyén Zsuzsanna, Dillmand Polixénia, – Vadadban – Ráduly Sándor, Szakács Márton, Kiss Borbála. PHL, 1953-as iratcsomó.
13 Uo. Az UTM (Uniunea Tinerilor Muncitori, a párt ifjúsági szervezete) titkárai Csíkfalván: Szász Rebeka, Jobbágyfalván: Antal Lajos, Nyárádszentmártonban: Lengyel Juliska, Vadadban és Búzaházán nincs titkár. Az UDFR (Uniunea Democrata a Femeilor din Romania, Román demokrata női szervezet)
vezetői: Csíkfalván Kacsóné, Nyárádszentmártonban Máthé Andrásné, Vadadban Timkó Julianna, Jobbágyfalván és Búzaházán nincs vezető. Az ARLUS (szovjet-román barátságot ápoló szervezet)
helyi vezetői: Csíkfalván Dénes Ilona, Jobbágyfalván id. Varga Ferenc, Vadadon Tóth Miklós, Nyárádszentmárton: Fazakas Mária (Búzaházán nincs).
20
vezetőszerv, a rajoni vezetés „meghosszabbított karja”, amelyet az érkező körlevelek14 irányítnak, szervezik a tevékenységet, minden javaslatot a rajon hagy jóvá, a gyűléseket a rajoni kiküldöttek vezetik. A költségvetést, mind azt majd egy külön fejezetben tárgyalom,
helyben állítják össze, de a rajon hagyja jóvá, és a jövedelem fő tétele a községben termelő magángazdaságokból származó mezőgazdasági adó. Az ötvenes évek elején az állami üzletekben az élelmet jegyre adják, a helyi tisztviselők, valamint családtagjaik élelmiszerjegyekre való jogosultságát is a rajoni szervek állapítják meg, hagyják jóvá. Egy kérésre válaszolva a Rajoni Kereskedelmi Ügyosztály képviselője 1953 tavaszán arról
értesíti a pozitív elbírálásban reménykedő Fazakas János, néptanács elnököt, hogy:
„Kerékpár igénylési kérésére értesítjük, hogy nyilvántartásba vettük, és ahogy kerékpár érkezik, kérése a lehetőséghez mérten ki lesz elégítve.”15
Az ötvenes években zajlik a rajoni vezetés irányításával a Néptanács legfontosabb politikai-adminisztratív tevékenysége: az osztályharc.
A Néptanács és az osztályharc
1962, a kollektivizálás befejezéséig nagyjából ugyanazok a Néptanács tervezési, szervezési,
ügyintézési tevékenységei. Az ötvenes évek elején a legfontosabbak az „osztályharc gondjai”: hogyan szervezzék meg a kampányokat (tavaszi szántástól aratáson, tarlóhántáson
át az őszi vetésig), a beszolgáltatást, a kulákokkal szembeni fellépéseket). Évente állítanak össze kulák névsorokat, ezeket a rajoni hatóságok ellenőrzik és hagyják jóvá. Például az 1952. április 26-ai nagygyűlésen Molnár elvtárs, a rajoni kiküldött sorolja fel „az osztályellenség” éppen érvényes névsorát: Ács Sándor, Ambrus Sándor, Ambrus József, Ács Mózes, Szőcs Sándor.16 Az utolsó nagy akció, amikor hosszas kivizsgálás után „aktualizálják” a kulákok névsorát: 1958 októbere. Ekkor a Néptanács Végrehajtó Bizottságának október 5-ei „rendes heti ülésének” az egyetlen napirendi pontja „a kulák gazdaságokat felülvizsgáló bizottság referátjainak az előterjesztése és azok megvitatása”.
17 A bizottság tagjai a Néptanács vezető szerve, a Végrehajtó Bizottság (közismerten: V. B.) tagjai közül kerültek ki, és a vizsgálatok eredményeit – a „Referát”-okat – csatolták a Jegyzőkönyvhöz. Ezek között vannak kimondottan mulattató hatásúak: id. Szász János jobbágyfalvi lakosról például a következőket írják (betűhív idézet):
„Született 1884-ben jobbágyfalván Marosvásárhely rajon Magyar Autonóm Tartomány.
Foglalkozása földműves.
Vagyoni helyzete: 73,50 ha, melyből szántó 5,30 ha.
Társadalmi eredete kulák.
Vagyonát részben örökölte a többit a kizsákmányolás útján szerezte. 1952-ben került fel a kulák listára. A bizottság javasolja a kulák listáról való törlését tekintettel arra, hogy meghalt.”
De ugyanakkor az nem komikus, hogy a bizottság javasolja, hogy az özvegyét „mivel
14 A körlevelek nem is személyesen az egyik vagy másik község vezetésének, hanem „Az 1-50. községek Néptanács elnök elvtársának” szólnak. PHL, 1952-es iratcsomó iratai.
15 PHL, 1953-as iratcsomó, Kereskedelmi Ügyosztály iratköteg.
16 PHL, 1952-es iratcsomó.
17 30/1858 számú Jegyzőkönyv, PHL 1958-as iratcsomó. Az ülésen jelen vannak: Szabó Cs. Ferenc, a V. B. elnöke, Gálfalvy Ferenc, a V. B. titkára, Varga Zsigmond, a V. B. alelnöke, Ráduly Sándor, Fülöp Sándor, Kádár Pál, Kocsis Gyula, Fazakas János, Mihály Imre V. B. tagok, igazoltan hiányzik
Gédra Ilona V. B. tag, jelen vannak, mint meghívottak: Fehér Sándor, Tőkés Ferenc.
21
egy alkalmazottja van aki már több éve nála lakik” vegyék fel a kuláklistára.
Egy másik Referátum azt mutatja, hogyan avatkozott be a hatalom az emberek életébe, képtelen módon ragaszkodva a formális előírásokhoz („malomtulajdonos”, tehát kizsákmányoló; részes műveltetés, idegen munkaerő alkalmazása):
„Kovács János Búzaháza
Született: 1988. március ...-én (nincs beírva a születés napja – G. J.).
Társadalmi eredet szegényparaszt.
Családi állapota nős. Van egy gyereke, aki férjnél van, és nem tartózkodik a község területén.
Vagyoni helyzete: 0,44 ha., szántó 0,14 ha, kaszáló 0,30 ha..
Gazdasági felszerelése nincs semmi.
Állatállománya: 1 db. tehén és 2 db. juh.
1952-ben került fel a kulák listára, mivel ebben az időben rendelkezett egy mű malommal, amelyet később államosítottak.
Részes művelésre földet nem ad ki mivel a családban ketten vannak munkaerők, és a földet meg tudják művelni.
A múltban igaz, hogy a megélhetését a kizsákmányoláson keresztül kereste, mert a malomban alkalmazottakat tartott.
A bizottság javasolja a kulák listáról való törlését tekintettel arra, hogy jelen pillanatban a földjét megtudja művelni és megélhetését nem kizsákmányoláson keresztül biztosítja mivel részes művelésre nem ad ki földet és más idegen munkaerőt nem alkalmaz.”
Az ülésen vitára is sor kerül a bizottság tagjai között előbb Kovács Sándor, majd Kabát Gusztáv miatt. Az előbbi, bár 9,04 hold földterülettel rendelkezik, negyedmagával él. A döntés indoka: részes művelésben másokkal dolgoztatja meg a földje egy részét. Az utóbbinál a kérdés: kulákká kell-e nyilvánítani a 2 cséplőgéppel és 1 traktorral rendelkező gazdálkodót, akit 1956-ban már egyszer levettek a kuláklistáról? Végül meghozzák a döntést:
„Kabát Gusztáv Nyárádszentmárton
Született 1904. február 13-án.
Származási állapota: nincstelen árva gyermek.
Családi állapota: nős, van két gyereke.
Irma 31 éves Csíkfalván lakik férjnél van.
József 28 éves nős Nyárádszentmártonban lakik.
Vagyoni helyzete: 2,00 ha, melyből szántó 1,85 ha, szőlő 0,05 ha, udvar 0.10 ha.
Ezen kívül van még két cséplőszekrénye és egy traktora.
Állatállománya: 1 ló, 1 tehén, 5 db. disznó, 2 juh.
Gazdasági felszerelése: 1 traktor eke 2 borozdás, 1 db. borona, 1 db. kapagép, 1 db. vetőgép, 1 szőlőprés.
1952-ben került fel a kuláklistára, mert rendelkezett 1 db. cséplőgéppel, 1 db. traktorral, 1 db. szőlőpréssel és 1940 és 1946 között üzlete volt, kocsmája volt és volt egy pálinkafőző üstje.
1956-ban került le a kulák listáról.
A tulajdonában levő földet nem örökölte, hanem vásárolta.
Földet sem a 308, sem pedig az 595 M.T.H. alapján nem adott le.
Földet résziben nem ad ki de ellenben van egy szőlőprés, amelyet másoknak ad és ezekből nagy hasznot húz, s ezen keresztül a jövedelmének túlnyomó részét a kizsákmányoláson keresztül biztosítja.
A bizottság a fentiek alapján javasolja a kuláklistára való felvételét tekintettel arra, hogy
22
megélhetését a kizsákmányoláson keresztül biztosítja.”
Kabát Gusztáv 1962 után sem lép be a kollektív gazdaságba. Érdekes módon, bár a statisztika szerint a község területén több magángazdálkodó, tehát nem kollektívtag család volt a hetvenes években, az interjúalanyok csak Kabát Gusztávra emlékeznek.18
Végül is az így összeállt kuláklistán 17-en szerepelnek, közülük hat özvegyasszony, ezek közül is négy egyedül él. A 17 közül öten 1890 előtt születtek, tehát ekkor már a hetvenes éveikben járnak. A legnagyobb birtoka (9,78 ha föld, ebből 8,16 ha szántó) az 1908-ban született, másodmagával élő Szász Zsigmondnak van. Kilenc hektárnál nagyobb birtoka öt, nyolc és kilenchektárnyi nagyságú birtoka egy kuláknak van, hatnak öt hektárnál kisebb a földterülete.
Amint Kabát Gusztáv fent idézett „referátjában” is szerepel, két minisztertanácsi határozat (a 308-as és az 595-ös) is lehetővé tette, hogy azok, akik nem tudják a földjeiket megművelni, átadhassák azokat a már létező kollektív vagy társas gazdaságoknak. Az 1958-as kuláklistázásnak, mivel a kötelező beszolgáltatás, tehát a kulákokra kirótt súlyos adóterhek 1957 elején megszűntek, inkább az a célja, hogy rászorítsák a földek átadására a kuláklistán szereplő, és mint látható, részben idős, földjüket megdolgozni már csak segítséggel tudó embereket.
Az osztályharc célja nemcsak a „kizsákmányoló” réteggel való leszámolás, hanem az új, szocialista termelőszövetkezetek (társas meg kollektív gazdaságok) kialakítása. 1949-től a néptanácsi tevékenységek között az egyik legfontosabb a „szocialista átalakítás” propagálása és szervezése. Évente többször is áttekintik a szervezés akadályait, de csak 1958-tól, amikor már minden településen létezik vagy kollektív vagy, társas gazdaság, kezdődik az igazi, átfogó toborzás. Az erről döntő, 1958. április 26-án tartott községi képviselői ülésszakon elhatározzák a következőket:
„1. szakasz: Az egész község területén általános felvilágosító munka alapján (a Néptanács – G. J.) akciót indít a meglévő mezőgazdasági egységek fejlesztése érdekében. Bevonja ebbe az akcióba az állami alkalmazottakat, a Kollektív és Társas Gazdasági tagokat, hogy minden dolgozót meggyőzzenek a Kollektív vagy Társas Gazdaságban való belépésre az egész földterületekkel. Határidő 1958. augusztus 23-a, felelnek a képviselők és a V. B.
2. szakasz: Megbízza az ülésszak a Végrehajtó Bizottságot azzal, hogy az állami alkalmazottakkal tartson gyűlést, amelyen értékeljék ki a mezőgazdaság szocialista átalakítása terén elért eredményeket és adjon konkrét feladatot a Végrehajtó Bizottság az állami alkalmazottaknak. Határidő: havonta egyszer, felel érte Szabó Cs. Ferenc a V. B. elnöke.”19
Mindebből kitűnik, hogy a községben az állami alkalmazottak (leginkább az oktatásban dolgozók, meg legnagyobb számban a téglagyári alkalmazottak) ezután, a néptanács vezetésével, szervezésében propagandistaként, aktivistaként kellene tevékenykedjenek. Ebben a döntésben nincs új elem, gyakorlatilag 1949-től ez történt. Ez a stratégia végül is
18 Részlet a Mihály Gézával késztett beszélgetésből: „(Az egész falu benne volt a kollektívben? Vagy volt, aki nem állt be?) Hát! Itt ejsze a faluban benne volt mindenki. Szentmártonból, ott asszem egy-két fiatal volt, amelyik nem volt benne. Ugye. Azokon kívül, akiket kilakoltattak. Guszti bácsi nem volt csak kollektíves. (Ő hogy úszta meg?) Ő? Hát ő kapott valahol földet, ugye. Volt neki földje, s annak az arányában kapott földet. Volt neki cséplőgépje, traktora, annak
az embernek. De hát azt elvették, úgy hogy már akkor nem volt. Öreg is volt. De dolgozott, csak messze kellett járjon ő. Olyan hasznavehetetlen volt a föld, abból osztottak az ilyeneknek, akik nem álltak be a tsz-be.”
19 II/1958 sz. Jegyzőkönyv, PHL. 1958-as iratcsomó.
23
sikerrel járt, Jobbágyfalván, Csíkfalván és Búzaházán nem a városból kirajzó aktivisták hadának közreműködésével, a végző határidő, 1962. március előtti hónapokban, hanem már 1961-ben megalakulnak a kollektív gazdaságok (erről lásd részletesebben a kollektív gazdálkodást elemző fejezetben).
Az osztályharc része a propaganda és agitáció. A Néptanács feladata 1949-től kezdve a megalakuló kultúrotthonok tevékenységének szervezése, ellenőrzése. A kultúrotthonok szerepe a tájékoztatás (előadások szervezése) és a mozgósítás: kultúrcsoportok szervezése, versenyeken való részvételre való felkészítés. A községnek az ötvenes években nem volt kiemelkedő eredményeket elérő, tartományi szinten ismert kultúrcsoportja. Tél idején minden településen több színdarabot is betanulnak – az elhangzó önkritika szerint a gond az, hogy inkább „klasszikus darabokat” adnak elő és ez „elnyomta azokat a darabokat, amelyek mai kérdésekkel foglalkoznak”.20
A Néptanács és a község életének szervezése
Az ötvenes évek folyamán a helyi adminisztráció fokozatosan egyre több feladatkört vesz át a rajoni szervektől – ugyanakkor kialakítja a saját feladatköreit. Mindennek elsődleges feltétele, hogy a hivatalban dolgozók szakismereteket, ügyintézési tapasztalatokat
szerezzenek. A hivatal alkalmazottai az ötvenes években elsősorban politikai megbízhatóságuk miatt foglalják el, gyakorolják tisztségeiket. Például Fazakas János leváltott pártitkárból „kollektor” (adószedő), Kacsó Rozáli nőbizottsági aktivistából referens lesz. Az igazi „szakértők” majdnem kizárólag a falvak írástudói, mindenesei: a tanítók. A V. B. titkára, Gálfalvy Ferenc is tanítói végzettséggel kerül az intézményhez, és akárcsak társai, menet közben jár tanfolyamokra, szerez adminisztrációs jártasságot. Az ötvenes évek elején, Csíkfalván tanító, kultúrotthon-igazgató Király László,21 vagy Albert Jenő jobbágyfalvi, Tőkés Ferenc és Damó István csíkfalvi, Bréda József búzaházi tanítók leggyakrabban a jegyzőkönyvek mellé csatolt Jelentések szerzői.
A levéltári okmányokból a szakismereteknek, szervezettségnek az ötvenes években történő lassú kialakulása olvasható ki. 1955 az első olyan év, amikor a V. B. vagy a képviselő bizottsági üléseket már előkészítik, a tematikának megfelelő anyagot állítanak össze a felelősök vagy a felkért szakemberek, azt csatolják a jegyzőkönyvekhez. A rajoni hatóságok szervezik ezt a folyamatot. A V. B. vagy a bizottsági ülések jegyzőkönyveit, a döntéseket bekérik, a törvényesség betartását vagy a formai követelményeknek való megfelelést („a jegyzőkönyv tartalmát, összeállítását és külalakját”) ellenőrzik. Amikor az egyetlen írógéppel majdnem olvashatatlan szövegeket termelnek a helyiek, akkor visszaüzennek:
„Az írógépet javíttassák meg. Nem engedhető meg, hogy a néptanács féléveken keresztül ilyen formában bocsássa ki a hivatalos iratait. Ha nem tudják kijavíttatni az írógépet, készítsék el tintával a kiadványokat.”22
A Néptanács alapvető ügyintézési, szervezői-ellenőrzési feladatai közé tartoznak a következők: a költségvetés kialakítása, végrehajtása, a felülről irányított kampányok
20 Lásd Tőkés Ferenc iskolaigazgató 1958. április 18-án kelt beszámolóját a tanügyi és kulturális tevékenységről
– PHL. 1958-as iratcsomó.
21 A költő Király László édesapja.
22 A Rajoni Néptanács V. B. 6075/1958-as leirata, lásd PHL 1958-as iratcsomó.
24
szervezése,23 az állami intézmények (gazdasági egységek, tanügy, egészségügy, kultúrotthon) működésének felügyelete, valamint a sajátos községi intézmények működtetése. Ez utóbbihoz soroljuk a legeltetés, az éjjeliőrség, a szőlőpásztorság, az önkéntes tűzoltók, a község tulajdonában levő erdőkkel való gazdálkodás, a közmunkák (erről részletesen lásd a villamosítással kapcsolatos alfejezetet) megszervezését. A negyvenes évek végétől működik egy sajátos, a helyi konfliktusokat első fokon kezelő szerkezet, a békéltető bizottság, ennek tagjait is a Néptanács nevezi ki.
A Néptanács megalakulásától az 1989-es változásig a felsőbb (rajoni vagy megyei) szervek szoros alárendelésében működnek. Ha az ötvenes években rendelet érkezik a rajontól, hogy be kell indítani a veszettség leküzdése24 vagy a kolorádóbogár25 elleni akciót (vagy bármely más akciót), akkor azt a Néptanács szervezi meg. Az utasításokat betartva az új, szocialista ünnepek formáját, tartalmát is meghatározzák – bár az időpontokat a helyi lehetőségek szerint kell változtatni. Például 1958-ban május 1-jét „április utolsó vasárnapján tartottuk meg, tekintettel arra, hogy a tavaszi időjárás a vetést gátolta”.26 Reggel 5-kor a pionírok, zenés ébresztőt tartottak és üdvözölték az élenjáró dolgozókat”,27 majd „minden faluban megtartottuk az ünnepségeket, amelyen szép számban vettek részt a dolgozók és minden kultúrotthonban kultúrműsor volt tartva”.28 Az ünnepre készülve kitakarították a sáncokat, lemeszelték a kerítéseket – kivéve Csíkfalvát, mert ott a szövetkezetben nem volt mész.
23 Ezek igen sokfélék lehetnek. Az ötvenes években például minden nyáron, napirenden volt „Az aratási munkálatok megszervezése… a szérűk kijelölése és azok felszerelésének meghatározása”, lásd: XIV/1958 sz. jegyzőkönyv, PHL. 1958-as iratcsomó.
24 A Rajoni Néptanács 1958. április 4-ei körlevelében olvasható, hogy azokban a községekben ütközött
nehézségekbe eddig is az akció végrehajtása, amelyekben „a helyi igazgatási szervek és a többi tényezők nem segítik a kutyák nyilvántartásba vételének és befejezésének (sic!) akcióját, nem intézkednek a kóbor kutyák összegyűjtésére és a pénzügyi szervek nem vételezik be a létszámfölötti
kutyák után járó díjakat. Nem megfelelő feltételek között szervezték meg a köztisztasági
szolgálatot, és nem szerveztek a kutyák elfogatására csoportokat. Az egész akciót kimondottan az állategészségügyi személyzetre hárítják. A Földművelődésügyi és Erdészeti Minisztérium ez évben széleskörű akciót szervezett a veszettség leküzdésére, az ország egész területén, külön hangsúlyt fektetve a kóbor kutyák megsemmisítésére, a fennmaradó kutyák veszettség elleni oltására, valamint ezen akciók széleskörű népszerűsítésére, rámutatva arra, hogy milyen nagy veszélyt jelentenek a kóbor kutyák a közegészségre. Az akció levezetésére technikai-szervezési utasításokat adtak, valamint intézkedéseket a gyakori veszettség száma csökkentése érdekében. Tekintettel az akció jelentőségére, valamint a fent felsorolt hiányosságokra, szükséges, hogy megfelelő
szervezési intézkedéseket tegyenek és a veszettség elleni harcot állandóan támogassák az összes illetékes tényezők bevonása által.” PHL, 1958-as iratcsomó.
25 A XVII/1958 sz. Jegyzőkönyv tanúsága szerint 1958 július 11-én a V. B. rendes ülésének egyetlen
témája: „A Kolorádó akció felülvizsgálatának kielemzése”. A gyűlés során „Ráduly elvtárs vadadi viszonylatban a következőket mondja. Ezt az akciót már négyszer hajtottuk végre de, még a mai napig nem találtuk semmi nyomát a kolorádóbogárnak de ez nem azt jelenti, hogy ezután ne ellenőrizzük a burgonya és a paradicsom vetés területeinket. Szabó elvtárs kéri a V. B. tagjait, hogy amikor a következő ilyen akció lesz, komolyabb segítséget adjanak, kapcsolják bele a kerületi honpolgári bizottságokat is és így sokkal jobb eredményt tudunk elérni. Varga elvtárs vállalja, hogy jobbágyfalva viszonylatban minden segítséget megad ezen akciók levezetésére.”
PHL, 1958-as iratcsomó.
26 Lásd az 1958. május 2-án kelt 7/1958 sz. jegyzőkönyvet, PHL. 1958-as iratcsomó.
27 Uo.
28 Uo.
25
A hatvanas évektől, a tsz megerősödésétől az ünnepek elmaradhatatlan tartozéka lett a tsz biztosította evészet-ivászat.29
A hatvanas évek elején, a helyi szempontból nagy jelentőségű három akcióban, a kollektivizálás befejezésében, a villamosításban és az iskolaépítésben a Néptanács sikeres szervező, szakmai irányító szerepe kétségtelen. Kialakult egy rutin az évente ismétlődő tevékenységek szervezésében és az elért eredmények elemzésében, meg ezek prezentálásában. Megszűnt a vezetők viszonylag gyakori cseréje 1949-től 1962-ig három elnöke volt a Néptanácsnak, de ezek közül egy kétszer is betöltötte ezt a tisztséget,30 1962 és 1989 között szintén hárman voltak.3 1 Azonban az első, valóban iskolázott (középiskolát, majd technikumot végzett) vezető csak 1973-ban kerül a Néptanács élére. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években a változó elnökök mellett az ügyintézésben a folyamatosságot (és a jogi, ügyintézési, és nem utolsósorban az írásbeli okmányok gondozásához szükséges szakértelmet) a Néptanács titkára, Gálfalvy Ferenc képviselte, aki 1955-től 1978-ig volt ebben a tevékenységben. Aki őt követte, Lovász – Jámbor Erzsébet, elméleti középiskolát végzett, 1978-tól a korszak végéig ugyanabban a tisztségben volt. A vizsgált időszakban a Néptanács dolgozói között nem volt egyetemet végzett szakember.
A hatvanas évek második fele, hetvenes évek eleje Romániában, az ötvenes években kiépülő, majd a hatvanas évek elején és közepén, a Ceausescu-korszak első éveiben megszilárduló politikai-gazdasági, majd 1968, a megyésítés után az új adminisztratív szerkezetek eredményes működtetésének ideje, a szocialista Romániában a kommunista hatalom legsikeresebb időszaka. Ami helyi szinten egyáltalán nem lényegtelen: ekkor a legnagyobb a Néptanács költségvetése, viszonylag nagy összegek áramlanak a megyei költségvetésből a községbe infrastrukturális fejlesztési, oktatási, szociális kiadások fedezésére. A költségvetés változásáról lásd az alábbi grafikont (a költségvetés lejben van számolva).
050000010000001500000200000019531963196819741977Rajoni/megyeihozzájárulásSaját bevételÖsszköltségvetés
A nyolcvanas évek a költségvetés megnyirbálásának az ideje, erről részletesebben lennebb írok.
29 Részlet a Csalóka Zsuzsannával készített beszélgetésből: „Tartottunk ünnepet, sütöttük a flekkent.
Hát hogy azt, hogy milyen ünnep én nem tudom de volt elég. Fenn volt a kollektívnél, s mivel, hogy fiatalok voltunk be voltunk szervezve. S mentünk, s kínálgatóztunk, s jó volt. (És ezek az ünnepélyek, hogy zajlottak le? Voltak az étkezések s ezen kívül?) Ott bál, s táncoltak az emberek. Igen biza. S voltak elvtársak s megtartották s úgy.”
30 1949 és 1952 között Szabó Cs. (Csalóka) Ferenc, majd Fazakas János, utána rövid ideig Varga Zsigmond, majd újra Szabó Cs. Ferenc.
31 1962 és 1973 között Kilyén Lajos, 1973 és 1982, valamint 1987 és 2000 között Kilyén Domokos, 1982 és 1987 között Mihály Gyula.
26
A Néptanács tevékenysége a nyolcvanas években
A hetvenes évek végétől, a diktatúra erősödésével szigorodnak helyi szinten is a termelés, elosztás, szerződéskötés és a szerződések teljesítésének feltételei, követelményei. A végrehajtó, ellenőrző, hajcsár szerepet a Néptanács tölti be. Bevezetik az önigazgatás és önellátás elvét, évente területi gazdasági és társadalmi fejlesztési terveket készít és szavaz meg a Néptanács képviselőtestülete – ez többek között a jegyrendszer bevezetését jelenti, és azt, hogy a falusi települések egyre kevésbé részesülnek az állami élelmiszerellátásból. 1982 szeptemberében szembesül a Néptanács az új helyzettel: a kenyéradag bevezetésekor a megyei hatóságok 433 személy számára határozták meg az adagot, de a helyi számítások szerint ennél sokkal többnek, 658 személynek kell biztosítani a napi kenyéradagot.32 Általában a faluban dolgozó, vagy ingázó állami alkalmazottak, meg állami nyugdíjasok családtagjairól van szó, olyanokról, akik nem dolgoznak a tsz-ben, tehát nem kapnak gabonát. Mit tehetnének: kérvényezik a kiutalt mennyiség megnövelését.
Bizonyos szempontból újra visszatérnek az ötvenes évek megszorításai. Nincs kötelező beszolgáltatás, de például a megyei hatóságok meghatározzák, hogy évente mennyivel járul hozzá a község a központi költségvetéshez, és ezt ki kell gazdálkodják a helyiek. 1985-ben a Néptanács teljes bevételéből, ami 1279000 lej, 717000 lejt (56 százalékot, helyben marad 562000 lej) kell átutaljon a Megyei Néptanácsnak.33 1986-ban az 1072000 lejből 400000 lejt (37 százalékot, helyben marad 672000 lej).3 4
Szintén új jelenség a Néptanács kötelezése arra, hogy évi munkaerőtoborzási tervet teljesítsen. 1982. november 20-án a Zsil-völgyi bányákban levő munkahelyekre, 1982-re 3, 1983-ra 15 szakképzetlen munkás toborzását előíró tervet küldenek a megyei néptanácstól.35
Az 1985. január 20-án előterjesztett „önigazgatást és önellátást biztosító intézkedések program” fő jellemzője, hogy
„a megszabott áruforgalmazási szintek megfelelnek az 1985-ös tervmutatóknak, az 1984–1985-re szóló területi jellegű önigazgatási és önellátási program előírásainak, valamint a lakosság tudományos táplálkozási programja követelményeinek”.36
1984-ben a kenyérellátás
„nem volt zökkenőmentes, mivel a nyárádszeredai pékség nem győzi a vidék szükségleteinek kielégítését, emellett szállítási kiesések is voltak”.37
Ezen úgy segítenek, hogy
„a kenyérellátást az 1985-ös évben a saját pékségünk fogja biztosítani”.38
A hús és a tejellátás teljes mértékben saját forrásokból történik:
„A falun élő dolgozók községünk lakói a háztáji gazdaságaikból kell biztosítsák a szükséges
32 Cererea din 23 septembrie 1982 a Consiliului Popular al Comunei V��rgatac�treSec�iaControlărgata către Secţia Control Administraţ�ia Locală� de Stat şi Secretariat, Sector Plan Teritorial. PHL. 1982-esiratcsomó.es iratcsomó.
33 Jelentés az 1984-es költségvetés végrehajtásáról valamint az 1985-ös évi költségvetés előkészítéséről. PHL, 1985-ös iratcsomó.
34 Előterjesztés az 1985-ös évi költségvetés végrehajtásáról valamint az 1986-os évi költségvetés előterjesztéséről (sic!). PHL. 1986-os iratcsomó.
35 Az 1982. november 10-én kelt irat címzése: „C�treConsiliulPopularalComunei,Tovar�şuluipresedinte,Către Consiliul Popular al Comunei, Tovarăşului presedinte, personal, Vă�rgata.” PHL. 1982-es iratcsomó.
36 „Előterjesztés a lakosság mezőgazdasági eredetű élelmiszerekkel és ipari fogyasztási cikkekkel való jó ellátását biztosító az önigazgatásra és önellátásra vonatkozó intézkedések programja az 1984. október 1. – 1985. szeptember 30. közötti időszakra.” PHL. 1985-ös iratcsomó.
37 Uo.
38 Uo.
2 7
hús mennyiséget bele számítva azt a hús mennyiséget is, amit az eladási szövetkezetek forgalmaznak – konzervek, hal, szalámi, parizer, stb. Ezenkívül minden falun élő család köteles hozzájárulni a program szerint megállapított hús mennyiséggel az állami alaphoz. A lakosság tej és tejtermékkel való ellátását szintén a saját termelésünkből kell biztosítsuk és az állami alapnak előírt program szerinti hektoliter mennyiséget is. Ezért olyan intézkedéseket kell eszközöljünk, hogy a község területén minden 3-4-ik család tartson egy-két fejőstehenet, 5–8 db. juhot.”39
Továbbá minden harmadik-negyedik család tartson
„2-3 sertést, 50–60 db. vágószárnyast és minél több család méhet és minél több házinyulat”.40
Az elképzelések, tervek ritkán teljesültek maradéktalanul. Egy 1985. november 18-án kelt elemzésből kiderül, hogy az évi tervet egész biztosan nem teljesítik: disznóhúsból (a terv 22100 kg, a leadott mennyiség 10000 kg), szárnyas-húsból (1800 kg helyett 300 kg), nyúlhúsból (900 kg helyett 150 kg), tojásból (207 ezer helyett 16,6 ezer), krumpliból (110000 kg helyett 4200 kg), gyümölcsből (43000 kg a terv, nulla a teljesítés), paszulyból (4000 kg helyett 1000 kg). Amit túlteljesítettek: szarvasmarhahús (29000 kg helyett 37000 kg) és zöldség (20000 kg helyett 32000 kg).41 Vagyis azok a termékek, amelyből hagyományosan fölösleget tudtak termelni, piacra vittek a csíkfalviak.
A községi intézmények ebben az időszakban éppen csak léteznek egyik évről a másikra. A Néptanács költségvetése az egyetlen, amelyik megnőtt – de a szociális és oktatási kiadások például mintegy nyolcadára csökkentek. Míg abban az évben, amikor a legtöbb pénzzel gazdálkodhatott a Néptanács, azaz 1976-ban erre a célra 1173200 lej volt előirányozva,42 ez 1985-ben mindössze 147000 lej.43 A változásokat az alábbi grafikon szemlélteti.
05000001000000150000020000001968197419771985ÖsszköltségvetésSzociális, oktatásikiadásokAdminisztráció kiadásai
Az infrastruktúra nem épül tovább, a fenntartásra minimálist költenek:
„az útjavításra 48000 lejből csak 2700 lejt költöttünk el tekintettel arra, hogy nem találtunk vállalkozót kavics hordására, az üzemanyag hiány miatt csak az év utolsó napjaiban…”44
Még gyászosabb a nagy erőfeszítésekkel lezajlott villamosítás után húsz évvel a
39 Uo.
40 Uo.
41 Lásd „Az állami alaphoz való hozzájárulás a háztáji gazdaságokban” című beszámolót. PHL. 1985-ös iratcsomó.
42 Lásd az 1976. január 15-én kelt Jelentést a Községi Néptanács végrehajtó bürójának a tevékenységéről,
ami az 1975 évi állami és költségvetési terv teljesítését illeti valamint az 1976-os évi állami és költségvetési terv előterjesztése megvitatás és jóváhagyás végett. PHL. 1976-os iratcsomó.
43 Lásd: Jelentés az 1984-es költségvetés végrehajtásáról valamint az 1985-ös évi költségvetés előkészítéséről.
PHL, 1985-ös iratcsomó.
44 Előterjesztés az 1985-ös évi költségvetés végrehajtásáról valamint az 1986-os évi költségvetés előterjesztéséről (sic!). PHL. 1986-os iratcsomó.
28
közvilágítás helyzete:
„a közvilágítási tervünk 2000 lej volt, amiből nem használtunk fel semmit mivel egyetlen körte sem ég az egész faluban illetve a községben”.45
1988. március 15-én egy új, eddig nem létező szervezet alakul a községben: a mezőgazdasági
munkákat megszervező, ellenőrző Parancsnokság.46 Ez részben militarizált: az (1968, a megyésítés óta) egy személyben párttitkár és néptanácselnök (a község politikai-adminisztratív vezetője) valamint a termelőszövetkezet elnöke (a község gazdasági vezetője) mellett a harmadik vezetőségi tag a község milicista főnöke. A Parancsnokság tagjai a mezőgazdasági termelésért, szerződéskötésekért, magántermelésért felelős néptanácsi
és a vezető tsz alkalmazottak (főmérnök, farmfőnökök).
A Parancsnokság feladata:
„a mezőgazdasági munka megszervezése, a munkák elvégzésének ellenőrzése, a termények őrzésének megszervezése és ellenőrzése”.47
1988-ban kiderült, hogy a „falurombolási tervként” ismert országos szisztematizálási terv keretében a község két települése, Búzaháza és Vadad lebontásra van ítélve. Ebbe az irányba az első lépés 1989. január 18-án történt. A „területek és helységek rendszerezésének,
a mezőgazdaság vezetése tökéletesítésének, a szállítás, kommunikációs hálózatok és elektromos energia hálózatok optimalizálásának érdekében hozott intézkedések és tevékenységek”
nyomán az északi szomszédot, Hodos községet Csíkfalvához csatolták48. A néptanácsi képviselők megszavazták, hogy „Hodos község beolvasztásával szervezzék újjá, fejlesszék és szisztematizálják”49 Csíkfalva községet. Adminisztratív lépések sora következett, a községi hivatalokat, intézményeket összevonták, állásokat megszüntettek – igaz, ez utóbbi inkább a hodosiakat érintette. A község ügyintézése egyik napról a másikra
való túlélésre rendezkedett be, a szervezési kérdésekben elmerülve fulladozott, és az ügyintézésben dolgozók tehetetlenül és megborzadva gondoltak arra, mi következik, ha ki kell kézbesíteni a halálra ítélt falvakba az első bontási határozatot. Erre azonban szerencsére már nem került sor.
45 Uo.
46 Lásd: Decizia nr. 4 din 15.03.1988. PHL. 1988-as iratcsomó.
47 Uo. A korszakról, a milicista razziákról sokat mesélnek a helyiek. Ezek közül illusztrációképpen egy történet: „Egyszer elmentünk répa ásni. A miénkbe esett a rész és nem volt szabad elhozni. Mi mégis elmentünk, át a vasúton. Megraktunk egy nagy szekér répát és elindultunk a híd alatt haza, Csányi Ferivel. Már este volt. Szereda felől egy autót láttam szembe jönni. Megláttam a lámpáit. Gyanús volt. Mondtam a feleségemnek: feleség, menj haza és küldjed a fiamat és a bátyámat.
A feleségem ügyesen hazaszökött a sötétben, a téglagyár felé. A Nyárádon hallottam a füttyögetést. Ott kerestek, mert mindig arra jártam, de most eltértem. Tudtam, hogy ott fognak keresni. A hátsó úton mentem, azt nem gondolták. Megjött a fiam és a bátyám, egy-egy kapával. Szóltak, hogy menjek bátran. Ekkorra már a milicisták is elmentek az autóval. Biztos valaki feljelentett, azért jöttek ki. Ha ott elfognak, be is zártak volna. Ez ’88-’89-ban volt.”(Részlet a Moldován Gyulával készült beszélgetésből).
48 Consiliul Popular al Comunei Vă�rgata, Hotă�rîrea nr.1 din 18 ianuarie 1989. PHL, 1989-es iratcsomó.
49 Uo.
29
III.fejezet
A gazdálkodás államilag megszabott keretei:
a kollektív gazdaság / termelőszövetkezet
A Csíkfalvát alkotó falvak gazdálkodási rendszere jellegzetes kisbirtokrendszerű paraszti gazdálkodás volt. Nagyobb, 100 hektárt meghaladó birtok csak Jobbágyfalván volt. 1910-ben csak mintegy kéttucatnyi gazdának volt tíz holdon felüli birtoka. Az átlagos középbirtok 2-2,5 ha volt. A családi birtokok szétszórt apró parcellákban hevertek, sosem volt tagosítás a faluk határain. A szántóföldi növénytermesztésben a búzatermesztés volt a legfontosabb. A földbirtokok művelési ágak szerinti megoszlásban a szántó két-háromszorosa volt a kaszálóterületeknek. A termesztett növények közül a gabona volt a legfontosabb:
„Régebb minden udvaron olyan gazdák voltak, hogy egész napokat is csépelt a gép. De akkor másképpen ment, akkor annyi gabonát termesztettek a gazdák, hogy nem volt mit csináljanak vele, akkor 5-6 tehén, két ló volt a jó gazdáknak, ökör egy párnak volt, de két lovat többre becsültek, gyorsabbak voltak, az ökör kiment divatból, mert az nem termelt, arra, hogy igásállatra erős volt, de nem hozott semmit. Itt nagyobb része olyan gazdaemberek
voltak, hogy még a 2-3 hektárosok is tartottak két tehent, s két növendéket, s két-három disznót. Gazdag volt ez a falu, hogy ritkaság, disznót, borjút adott el, a tejet akkor is elvitték, volt értelme inkább, látott valamit belőle a gazda, mint ma”(Szász Mihály)
A szántóföldi terményekből ritkán került eladásra is, a háztartásban és gazdaságban állatok takarmányozására használták fel a gabonát, a háztartásoknak pénzbevétele az élő állat és az állati termékek eladásából volt.
Az erdőgazdaságból nem volt és ma sincs jelentős jövedelem, a magánerdők és a kevés (40 ha) tanácsi tulajdonban lévő erdő fáját az egyre dráguló és gyengülő kalóriaértékű gáztüzelés pótlására, helyettesítésére használják. Az 1991/18 sz. törvény alapján a föld újra magántulajdonba került. Tagosítás nélkül, a kollektivizálás előtti parcellaméretekben vették újra használatba a földet a tulajdonosok, újra visszaállt a szétaprózott kisparcellás birtokszerkezet.
Gazdálkodás a szocialista termelés szervezés időszakában
A községben az első két kollektív gazdaság 1950-ben alakult, az országosan 1949 márciusában meghirdetett kollektivizálási hullám első szakaszában. Szomorú előzményei vannak az alakulásnak: 1950. augusztus elején egy Szekuritáté különítmény szállt ki a falvakba, és megfélemlítési kampányba kezdtek. Vadadon, Nyárádszeredában embert is öltek. A gyilkosságok mellett a hatósági agresszió kilakoltatásokban, vagyonelkobzásokban is megnyilvánult, és a megfélemlített lakosság egy része, főleg szegényebb rendű magángazdák alakítottak Vadadban és Nyárádszentmártonban kollektív gazdaságot. A hatvanas években a csíkfalvi tsz-ről kiadott brosúra ezt az eseményt másképp mutatja be:
„a politikai nevelő- és meggyőző munka eredményeként 1950-ben, a községben két ter30
melőszövetkezet alakult (az első augusztus 6-án Vadadban, a második szeptember 10- én Szentmártonban). Alakuláskor a két termelőszövetkezet 67 szegényt, 75 közepes és 6 földnélküli parasztot, vagyis 148 családot egyesített, 541 hektár területtel, amelyhez még 165 hektárt kaptak használatra az államtól. 1950 végéig a családok száma 13-mal növekedett”.
50
Ekkor a két kollektív gazdaság vagyona:51
Megnevezés
Vadadi K. G.
Nyárádszentmártoni K. G.
1. Szarvasmarhák
tehén
ökör
2. Kocák
3. Juhok
4. Ekék
5. Istállók
37
9
11
2
7
66
3 (66 férőhellyel)
22
18
4
4
6
2 (26 férőhellyel)
Alapeszközök összértéke
191202 lej
66965 lej
Csíkfalván, Jobbágyfalván ekkor nem járt sikerrel a szervezés. Fazakas Imrének, az Ideiglenes Bizottság elnökének jelentésében olvashatjuk:
„ami a kollektív gazdaság szervezését illeti, ez Csíkfalva községben nem történt meg, a község parasztjai várják, milyen eredményei lesznek a vadadi és nyárádszentmártoni kollektíveknek.”52 Viszont a megfélemlítés itt sem maradt hatástalan, ellenséges megnyilvánulások nem tapasztalhatóak, a községbeli kulákok háttérbe húzódtak és elrejtőztek, láthatóan egyik sem nyilatkozik meg.”
A vadadi kollektív gazdaság az Új Élet nevet vette fel, az első elnöke Ráduly Sándor. A nyárádszentmártoni neve Vörös Láng, az első elnöke Máthé Mihály. A két kollektív gazdaság 1953-ban krízisbe került, voltak, akik a kilépésük engedélyezését kérték. Jobbágyfalván 1956-ban 10 család alakított társas gazdaságot 10,67 hektár közös földdel, Haladás névvel. Csíkfalván 1957-ben 34 család 22,88 hektár földdel alakította meg a társas gazdaságot (a neve Nyárádtere volt), ugyanez történt Búzaházán, ahol 40 család szintén 22,88 hektár földdel alakított társas gazdaságot (a neve: Győzelem).
1961-ben a társasok sorra átalakulnak kollektív gazdaságokká. A döntő lépésre 1962. március 23-án kerül sor. A gyűlésen jelen voltak a Néptanács vezetői, Szabó Gyula községi párttitkár, valamint Bartha Pál rajoni párttitkár. A jegyzőkönyv szerint:
„Bartha elvtárs megmondja, hogy a gyűlés célja az 5 kollektív gazdaság egyesítése… Ismerteti Bartha elvtárs a kollektív gazdaság vezetését. Megmondja, hogy a brigádok ugyanúgy maradnak. Lesz mindegyik kollektív gazdaságnak egy segédkönyvelője, és ahová a nagygyűlés megszavazza a központot, ott egy főkönyvelő…”53
Eszerint a rajoni döntés a mérvadó, helyi ellenvélemény nincsen. Ugyancsak rajoni óhaj, hogy a nyárádszentmártoni gazdaság elnöke maradjon a közös gazdaság elnöke is – tehát
50 Lásd az 1967-ben kiadott brosúra 5. oldalán.
51 Ugyancsak a brosúra szerint, lásd a 6. oldalon.
52 Fazakas Imre Jelentése a rajoni szerveknek, PHL. 1948-1950-es iratcsomó.
53 Lásd Jegyzőkönyvi Tömb Taggyűlésekről. Május 8. K. G. részére Csíkfalva. PHL. 1961-es iratcsomó.
31
Nyárádszentmártonban legyen a központ. Ezt hamarosan felsőbb fórumok is megerősítik – Kocsis Gyula elnök a kollektivizálás befejezése alkalmából Munkaérdemrendet kap, majd nagy nemzetgyűlési képviselővé választják. Ekkor a kollektív gazdaságnak 913 család a tagja.54 1966-ban a Vörös Láng helyet felveszi a Nyárádszentmárton tsz nevet, és tovább halad „dicsőséges útján”.
A közös gazdálkodás 2490 ha összterületen indult, ebből 1947 szántó, 256,51 ha kaszáló, 145,62 ha legelő, 59,55 ha szőlő, 25,67 ha gyümölcsös volt.
Az állatállomány 543 szarvasmarha (ebből csak 157 fejős), 658 juh, 429 sertés, 104 szárnyas, 48 család méh, 111 ló. Az állóalap értéke 3314173 lej volt. Az egyesített kollektívben az öt falu 909 családjából 1499 munkaerő dolgozott.
A termelés 13 mezei- és 2 állattenyésztő brigád keretében folyt, irányítását, ellenőrzését 11 vezetőtanácsi tag végezte a rajoni mezőgazdasági szervezet felügyelete alatt.55
A két legfontosabb gazdasági ágazat a növénytermesztés és az állattenyésztés volt. A növénytermesztésben és a gabonatermesztésen volt a fő hangsúly, általában a szántóterület több mint felét foglalta el a szemes gabona. A tej- és hústermelés mellett a kollektív gazdaságnak mindig fontos jövedelemtermelő mellékágazatokkal is foglalkozott, mint pl. az üvegházas zöldség- és virágtermesztés. A hatvanas években a zöldséggel a gazdaság maga kereskedhetett, később az állami felvásárló vállalatok szállították el – államilag megszabott áron – a termést.
Bár a nyárádszentmártoni kollektív gazdaság, majd a termelőszövetkezet termelési eredményeit tekintve Maros megyében története során mindig első-második helyen állt, átmeneti gyengébb időszakai is voltak.
„Egyszer volt egy megyei plénum, ott volt minden kollektív gazdaság elnöke, főmérnöke, voltunk vagy ketten hárman könyvelők. Szóltak ott a gyűlés előtt, hogy fel kell szólaljak. A megyei pártbizottság másodtitkára azt mondja: tovarase Szakács szeretném, hogyha beszélne arról, hogy mi az oka, hogy maguknál most újabban esik a termelés, maguk kitűnő gazdaság voltak, csak kell lássa, hogy mi történt, hogy csökken a termelés, mert tényleg volt egy ilyen csökkenés. Visszaesés volt. De a visszaesés nem abból volt, hogy nem ment a termelés, az abból volt rendszerint, hogy megszűnt valamilyen forrás, valamit megvontak egy-egy csapot lezártak. Én nyugodtan elmondtam, hogy jelen pillanatban képviselem a szentmártoni szövetkezetet, ismerem a tevékenységét 20 esztendeje, a termelésünk nem változott sokat, hanem változik az embereknek a moráljuk, nincsenek megelégedve sok mindennel, többet várnak, kevesebbet kapnak. Nem kapunk az állattenyésztésbe embereket, mindjárt úgy van, hogy a trágyát az ablakon kell kihányjuk, nem akarja a traktorállomás elhordani, nincsen felszerelve trágyaszóróval, hogy kihordja, hogy elérjük kukoricából az ötezer kilót. Így ezeket elsoroltam, másnap 8-10 újságíró volt nálunk, én azokat mondtam, ami akkor a begyembe került, ha készülök nem sikerült volna úgy… Itthon az elnök azt mondta, te, hogy merted ezt…”(Szakács Ernő)
A kollektív a hatvanas években igyekezett több mellékágazatot is kifejleszteni, ez ideiglenesen munkahelyet jelentett azoknak, akik esetleg elmentek volna a
54 Lásd az 1967-ben kiadott brosúra 7. oldalán.
55 Az egyesített kollektív gazdaságra (Vörös Láng) vonatkozó adatokat a gazdaság történetének első időszakáról készült, Kocsis Gyula egykori tsz elnök családja által megőrzött albumba beragasztott
újságcikkekből vettem át. Többségük a Vörös Zászlóban jelent meg, a pontosabb jelzetek (év, hónap, nap) nem voltak helyreállíthatóak.
32
településekről.56
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a régi kollektív tagok közül is többen az ipari munkahelyekre, bányavidékekre vándoroltak a jobb kereset reményében.
Az öt falu egyesített gazdasága azonban nyolcvanas évekre a korszak viszonyai között fejlett, tagjainak jól fizető gazdasággá alakult. A növénytermesztésben rekord terméseredményeket értek el, az egész határt mintaszerűen művelték, „úgy nézett ki a határ, mint egy kis kert” – Dénes Ferenc megjegyzése a vele készített interjúban –. A nagyállattartásban a szakszerű takarmányozás és a pajtafeljavítás a nyolcvanas évekre hozta el a legmagasabb termelékenységet.
Történetük folyamán a kollektív gazdaságok általában a kezdeti nagyarányú élőmunkát igénylő, állati igaerőt használó gazdálkodástól a fokozatos gépesítés, a kemikáliák és a termelékenyebb vetőmagfajták használatával, a korszerűbb agrotechnika alkalmazásával és a szakszerű üzemvezetés következményeként növelték termelésüket.
Néhány összehasonlító adat az átlagtermések alakulásáról a közös gazdálkodás kezdeti és utolsó szakaszából:
Termény (Kg/ha)
1962
1988
Őszi búza
1080
3360
Őszi árpa
1069
3167
Szemes kukorica
2115
3262
Cukorrépa
16503
20500
Krumpli
9686
10700
Zöldség
10130
16200
Források: 1. kollektív gazdaság történetéről 1967-ben készült brosúra, 2. a termelőszövetkezet 1988 évi jelentése. PHL, 1989-es iratcsomó.
Látható, hogy a legjelentékenyebb változás a kalászos gabonák termelésében történt – meg kell jegyezni, hogy a terméseredményekre vonatkozó irattári adatok és a kérdezett egykori téesz tagok által közölt adatok között jelentős mennyiségi különbségek voltak. Például a termelőszövetkezet volt főkönyvelője a búzából elért 4500-5000 kg/ha átlagtermésekről beszélt. A különbség magyarázata lehet, hogy a termelőszövetkezet
56 Részlet a Csalóka Zsuzsannával készített beszélgetésből. „Hát az állattenyésztés volt, s a tejfeldolgozás.
És a seprűvel nagyon sokat csináltak, egy–két évig. (A seprűket a falubeliek készítették?)
Hát, mint például én is. Kellett jelentkezni, hogy ki megy. Egyszer meg kellett tanuljuk, s akkor aztán adtak gépet, és kötöttük a seprűkőt. (Hova vitték ezeket a seprűkőt, hol adták el?) Én már nem tudom, hogy Erdőszentgyörgyön volt a vállalkozás vagy Vásárhelyt valahol volt, mert aztán elvitték. Az utolsó felében már félbe is hagytam, na mert a légcsőm megkapta és még mai napig megvan, de aztán már utoljára gyengén ment, aztán felhagytak avval is. (...) Volt a keltetőgép, na. Csirkekeltető, na az az ág még volt, az jó volt. (Ott hány ember dolgozott?) Hány ember? Körülbelül öt. Leányom ott volt, ő rendezte, már iskolás volt s aztán betették oda, de nagyon jól ment, na. És jól lehetett jövedelmezni, még az az ág volt tényleg. (Csak a falunak vagy a környéknek is?) Nem a falunak. Vitték el a csirkéket. Le volt szerződve vagy hogy volt. Egy vállalat. Jó volt.”
33
vezetése kevesebbet jelentett a valójában megtermelt gabonamennyiségnél (de az is számításba vehető, hogy esetleg 1988 nem volt egy jó mezőgazdasági év).
A nyolcvanas évek a közösségi emlékezet és az irattárban fellelhető adatok tanúsága szerint a nyárádszentmártoni termelőszövetkezet egyértelműen legsikeresebb időszaka volt.
Az emlékezők egymástól függetlenül is hangsúlyozták, hogy a fejlődésben nagy szerepe volt a termelőszövetkezet elnökének, aki tudta merre nyílnak az ajtók a megyei vezetők felé és segítségükkel nagyléptékű fejlesztési tevékenységbe kezdett.
„Jó volt a káderválasztás, biztos, hogy jól ment, mert nagyon megugorta magát a szentmártoni kollektív. 105 munkakönyves alkalmazott volt. Az állatállomány az már első helyre került Maros megyében… jó szakemberek voltak az állattenyésztők, szakemberek, mesterek, és gondozók…” (Kilyén Domokos).
A terméseredmények meghaladták minden korábbi időszak mutatószámait, a termelőszövetkezet vagyona, állóalapjai a legmagasabb értékre emelkedtek. A tagság javadalmazása nőtt, különösen jól fizetett foglalkozási csoport volt az állattenyésztőké.
„Én mondom, mikor nekem volt 2500 lej polgármesteri fizetésem, az állatgondozó keresett 4500-5000 lejt. A kollektív elnöknek lehetett 3000 leje… akik az állattenyésztésben dolgoztak és a karbantartók, akik a felelősek voltak a karbantartó műhelyekben kaptak gabonát, kapták havonta azt az egy-két zsák búza-gabona féléjüket, kaptak mindig húst, húst akkor nem lehetett kapni, minden héten, vagy két hétben vágtak állatot…”(Kilyén Domokos)
A növénytermesztésben dolgozó tagságnak kevesebb volt a jövedelme, a tevékenység időszakos jellege miatt.
A fejlődést egyrészt a termelékenység növekedése mutatta, az állattenyésztésben országosan is díjazott eredmények születtek: 1987-ben a magas tejhozamokért az Új Mezőgazdasági Forradalom Hősei kitüntetést kapta a termelőszövetkezet. A tejhozam is jelentősen növekedett a kezdeti és utolsó szakasz között: 1964-ben a takarmányozott tehenek egyedenkénti tejhozama 1938 liter volt, 1988-ban 5067 liter.57
Jelentős változási folyamat ment végbe a közös gazdálkodás harminc éve alatt a globális termelés szerkezeti összetételében:
Év
Növénytermesztés
ezer lej %
Állattenyésztés
ezer lej %
Szolgáltatások, más tevékenységek
ezer lej %
1962
6416 87,0
938 12,8
11 0,2
1988
11600 51,3
8300 36,7
2700 11,95
Források: 1. kollektív gazdaság történetéről 1967-ben készült brosúra, 2. a termelőszövetkezet 1988 évi jelentése. PHL, 1989-es iratcsomó
A növénytermesztés kezdeti túlsúlyát kiegyensúlyozta az állattenyésztés és a szolgáltatások jövedelme. A építkezésekre kapott állami hitelekből korszerűsítették az állattenyésztő telepet. Azonban a gyors fejlesztésnek voltak árnyoldalai is:
„Olasz típusra építettünk istállót, akkor megvettük a fejőgépeket, a jászolnál működtethetőt használtuk. És ezeknek a működtetése tudja, hogy, hogy van? Abban az időben annyira volt a fejlettség a technika a hozzáállás, hogy állandóan nagy figyelem, nagy hozzáértés
57 Források: a kollektív gazdaság történetéről 1967-ben készült brosúra, valamint a termelőszövetkezet
1988 évi jelentése. PHL, 1989-es iratcsomó.
34
kellett, mert minden nem szakemberek által volt csinálva, például a vízbevezetés. Ha egy kicsit nagyobb fagy volt, minden lefagyott, akkor nem volt fejő, ki megfejje a teheneket, hogyha nem működött az itató ki kellett csapni a vályúkhoz a teheneket. Tehát minden be volt szerelve, de nem működött, nem működött a ganékihordó, máskor leszakította a tehénnek a farkát, sok minden megtörtént. Akkor a borjú beleesett a ganélébe, tehát minden meg volt csinálva, de nem úgy, hogy biztos legyen.” (Szakács Ernő)
A nyolcvanas években fellendülő építkezésekkel helyi munkaalkalmak teremtődtek, a termelőszövetkezetet kiszolgáló, bővülő gépparkhoz, a Mezőgépészeti Állomáshoz több korábban a faluból más településekre ingázó szakmunkás tért vissza.
A termelőszövetkezetek vezetése és a helyi állami intézmények (elsősorban a néptanácsok) vezetése közötti viszony formálisan hierarchikus volt: a termelőszövetkezetek fölötti állami hatalomgyakorlás közvetlen eszközei a helyi intézmények voltak. A szentmártoni termelőszövetkezet és a helyi néptanács esetében azonban e viszony tartalma más volt:
„…az, hogy a néptanács fennhatósága alatt volt a kollektív gazdaság, az egy nagy mese, ha valami nem ment, akkor a néptanács volt a hibás… Ha pedig valami nagyon jól ment, ott nem emlegették a primárt, hanem a kollektív gazdaságok konferenciáján felállították az elnököt, s végig dicsérték a világ előtt.” (Kilyén Domokos)
A sikeres gazdálkodás titkai és árnyoldalai
(„Szóvirágok”)
A nyolcvanas években a termelőszövetkezetek már nem jelenhettek meg önállóan a piacon termékeikkel (mint például a hatvanas években a zöldséggel), nem vásárolhattak árut, eszközöket, alapanyagokat máshonnan csak az állami lerakatokból. A termelés nagy részét kötelezően a központosított állami alapba adták át, csak a tagoknak osztalékba adott és vetőmagnak visszatartott gabonát tarthatták meg.
1988-ban a legfontosabb gabonaneműekből az alábbi terméseredményeket érték el, ebből a központosított alapba a következő mennyiségeket szállították:
Termények
Terület
(ha)
Átlagtermés
(kg/ha)
Össztermés
(tonna)
Központosított alapba
átadott (tonna)
Őszi búza
580
3360
1948,8
1509
Őszi árpa
180
3167
570,6
437
Szemes kukorica
519
3262
1692,97
1299
Forrás. A termelőszövetkezet 1988. évi jelentése. PHL, 1989-es iratcsomó.
Látható, hogy a három gabonafajnál összesítve, az államnak átadott gabonamennyiség az összes termelés több mint háromnegyede (76,9 százaléka) volt. A nyolcvanas évek második felétől a termelőszövetkezeti tagságnak a háztáji parcellákon termelt gabonáját, krumpliját, cukorrépát és a háztáji gazdaságban termelt tejet, disznóhúst is szerződnie kellett az állammal.
Az egyre magasabb tervmutatók, növekvő állami elvonás, szigorodó szüntelen
35
ellenőrzések, szűk korlátok közé szorított gazdaságirányítási jogosultságok ellenére a szentmártoni gazdaság töretlenül fejlődött a rendszerváltásig. Ennek a titka érdemes a feltárásra.
A termelőszövetkezet sikeres gazdálkodásának tényezői ma már csak részben rekonstruálhatók irattári anyagokból fontos adalékokat a személyes emlékezet őrzött meg azokból az évekből, amikor a beszámolókban, jelentésekben a valós és hamis adatok ma már kibogozhatatlanul összekeveredtek.
A gazdálkodásban használt erőforrások széles körét – a földalap, állatállomány, alapeszközök, és nem utolsó sorban, a különböző ágazatokban használt szakmai tudás – kiegészítette a termelőszövetkezet vezetőségének kapcsolati tőkéje. Ez egy igen fontos rejtett erőforrása volt a gazdaságnak, amelynek hozadékát ma már aligha lehet valószerű arányaiban felbecsülni: a kapcsolati tőke hozta az építkezésekhez és a termelési eredmények eléréséhez szükséges állami hiteleket (amelyek törlesztését később nem kérték), alapanyagokat – például egyesített takarmányt a tejtermelés fokozásához, időben vetőmagot és műtrágyát, különböző gépi eszközöket, alkatrészeket stb.
Az állami források – elsősorban a hitellehetőségek – kihasználása volt a fejlődés egyik legbiztosabb pillére. Ezeket a hiteleket rendszerint törlesztés előtt eltörölte az állam. A hitelekhez jutás lehetőségeit jó személyes kapcsolatokkal, a kölcsönös szívességek, lekötelezettségek állandó ápolásával lehetett biztosítani.
E rejtett erőforrások használata mellett egy másik stratégia a termelési képesség valószerű méretének eltitkolása volt. Vonatkozott ez a földalappal, állatállománnyal vagy munkaerővel való gazdálkodásra.
A központosított gazdaságirányításban a szocialista termelőszervezeteket tervezési, döntési jogosultságaiktól megfosztotta a politika, pontosabban teret sem engedett az önállóságnak. A központi irányítás azt jelentette, hogy a termelőszövetkezetek év elején megkapták minden termelési ágazatban a termelvényekre, termékekre lebontott terv mutatószámait, ezeket a gazdaságok felosztották negyedévi havi teljesítési mutatókra:
„Az évi tervet…, tudja hogy volt? Ez bonyolult erősen: megvoltak a mutatószámok adva, például, hogy ha a beszámolóval mentem, akkor azt mondta a főkönyvelő a megyétől, nem érdekel, mit csinálsz, hogy csinálod, de az utolsó szám ez kell legyen. Az utolsó szám ez kell legyen, a nyereség, veszteség ne, ha nem volt nyereség az nagy baj volt. A számokat megadták előre: mennyi búzát kell termelni, mennyi tejet kell tehenenként elérni, hány borjú kell szülessen, hány tojást kell keltetni, ha méh van akkor hány kiló méz kell legyen, de ez mind meg volt adva a mutatószám, a legkisebbet be kellett rakni: ha volt négyszáz fejőstehén akkor kellett szülessen 390 borjú. Akkor meg kellett adni mennyi lesz a súlygyarapodás egész évben.
A napi tejtermelés, ha lesz teheneként hat liter, akkor mennyi lesz az össztejünk És akkor megint ezeket a hozamokat negyedévekre fel kellett osztani, meg kellett adni menyi lesz az első negyedévbe, második-harmadikba mik jönnek be, és mik lesznek a költségek. S ezeket mind beszorozva meg kellett adni, mennyi lesz a jövedelmünk. De mi tudtuk, hogy csak fele fog lenni.” (Szakács Ernő)
Az évről-évre emelt tervmutatók teljesítési kötelezettsége olyan állandó kényszer volt, amellyel szemben túlélési stratégiákra volt szükség. A nyárádszentmártoni termelőszövetkezet esetében a tervteljesítés egyik fontos eszköze a már említett titkolt erőforrások használata volt. A tervmutatókat úgy lehetett teljesíteni, ha voltak rejtett tartalékok: föld, állat és ezeknek a kimutatásokban sehol nem szereplő erőforrásoknak hozadékait is a jelentésekbe, beszámolókba, mérlegekbe lehetett foglalni.
36
„Hogy a termelése a 400 fejőstehénnek meglegyen ahhoz legalább 410 tehén kellett legyen, mert úgy lehetett az eredményt elérni, vagy ha vetettünk 600 ha búzát, akkor legalább 620-at kellett vessünk, érti? Az ember, hogy lábon tudjon maradni, annak volt egy módja annak idején, hogy ha a 400 tehén szerepelt a termelési tervünkben, attól kellett szülessen 90%-os arányban borjú, tehát 360 borjú, és úgy lett 365 borjú meg 370 borjú a terv túlszárnyalására, hogy még legalább kellett mellettük legyen 15–20 darab vemhes üsző, amelyik vemhes üsző maradt még évekig papíron. Meg kellett ezt csinálni, tehát ahogy mondtam, legalább 410–420 kellett legyen, mert akármiképpen, így tudott az ember szebben teljesíteni.
A földterülettel nem lehetett ennyire játszani, de még egy szerencsénk volt, hogy a legelővállalat által átvett földeket mi legeltettük, a mi állatainkkal, ez egy olyan lehetőség volt nekünk, hogy a hektárok kétszer szerepeltek nekünk is, ott is, ha nálunk nem is szerepelt de szerepelt túl de mi használtuk, ki tudtuk használni. Ez segített egy-egy fordulónál, bár itt is voltak persze súrlódások, de mégiscsak együtt dolgoztunk. Minden évben papíron kellett nőjön a szántónk is, volt terméketlennek nyilvánított terület abból…” (Szakács Ernő)
Senkinek – sem a helyi, sem a megyei vezetésnek – nem volt érdeke, hogy a titkolt erőforrások nyilvánosságra kerüljenek.
A helyi vezetés és a megyei szervezet hallgatólagosan egyetértett a rendszernek saját előnyükre történő működtetésében. Ebben szoros összefonódás volt a helyi és a megyei vezetés között. Az interjúk számos példával dokumentálják ezt az érdekszövetséget.
A helyiek és a megyeiek hallgatólagos egyetértéssel közösen és egymást védve csapták be a felsőbbséget, csapolták meg a rendszer javait saját előnyükre. Meg kell említeni, hogy volt egy lényeges különbség a függőségi viszonyok két szintjének szereplői érdekeltségei között. Míg a megyei vezetőknek (gazdasági, pénzügyi intézmények kulcshelyzetben lévő hivatalnokainak) személyes hasznuk származott a dologból, a helyi vezetés kapcsolatápolása közvetve a tagságot is jövedelmezőbb munkákhoz, nagyobb osztalékhoz juttatta.
A kapcsolatépítés és kapcsolatfenntartás költségeit természetesen a helyi vezetők fedezték a termelőszövetkezeti köztulajdonból. A költségtételek a rangsor különböző fokozatai szerint változtak, de szerepe volt ebben a társadalmi időnek is. Míg a hatvanas évek elején egy rajoni párttitkár szombatonként rendszeresen megjelent a kollektív gazdaságnál és a könyvelőt arra kérte, hogy „fogjál nekem két tyúkot”, a nyolcvanas években a hasonló juttatások más formában, mértékekben és színtereken zajlottak:
„ha mentem be a bankba, és itt a kollektívbe teszem főztünk egy jó hordó pálinkát, kettőt, akkor egy korsóval vittem az igazgatónak, letettem a pult alá, örvendett neki, meg is érdemelte. Ez így volt. De nagyon kellett vigyázni, mert ott is meg a bankban is volt mindig kontrainformáció, őket is figyelték, mindenütt, mindenütt ott voltak a beépített emberek a besúgók ez megvolt nálunk is.
A kollektív gazdaságtól, ha volt állatorvos, emberorvos, szüretkor mindenkinek kellett két-három zsák szőlő, ez egy olyan volt, mint a dézsma, egy járadék.
A termelőszövetkezet, ha akart élni, ott minden főnöknek dézsmája volt, a rendőrnek dézsma kellett legyen, az orvosnak dézsma kellett, az állatorvosnak dézsma kellett, mert ha megdöglött a borjú és az állatorvos nem írta alá, akkor meg kellett fizesse az elnök és a főkönyvelő, a főmérnök.
Ha született nálunk négyszáz borjú, s a négyszázból ötven megdöglött, mert egy nyáron megdöglött, sok úgy született, nyomorúság volt, arra mindenikre ki kellett az állatorvos adja a receptet, hogy mi lett azzal a borjúval, miért pusztult el. És ennek megvolt az ára,
3 7
mindennek az ára megvolt. Na most ez úgy volt, hogy volt a megyei pártbizottságnál volt két-három személy, akkor volt a megyei titkár, őket is kellett segíteni, faluról éltek, de annak a részére oda nem ment egy-két liter pálinka, oda kellett egy kicsi hordó bor és egy fél borjú.
Kellett tudni, hogy milyenek a méretek, ha mentünk… Ismeretségbe kellett lenni a bankigazgatókkal, a szövetkezeti elnökkel, és megtörtént hogy a főügyész, a rendőrfőparancsnok, a bankigazgató, most neveket nem mondok, együtt kellett vacsorázzunk. Kinek a költségén? Az enyémen, de az nem a személyes pénzem volt, azt el kellett ők valahol nézzék, tudták, hogy valahol valami nyoma lesz, amit ők nem fognak keresni. Ha keresték volna, akkor nagy baj lett volna belőle – osztotta meg velünk Szakács Ernő.
Előfordult, hogy a valóságos viszonyok nyelvét nem értő, vagy rosszul értelmező termelőszövetkezeti alkalmazott úgy gondolta, hogy a helyi és megyei érdekszövetség fölött átnyúlva keresse az igazságot, a közérdek védelmét és egyenesen a Központhoz fordult. Egy feljelentés a javak, értékek hűtlen kezeléséről csak időlegesen zavarhatta meg a helyi és megyei érdekszövetség szoros együttműködését: a megyei szervezet épp olyan érdekelt volt a dolog gyors eltusolásában, mint a helyiek. A rosszul számító feljelentőre aztán lecsapott a megyei szervezet: áthelyezte egy gyengébb termelőszövetkezethez.
A gazdaság teljes politizálása a kötelező termelési tervekben, aprólékos szabályozásokban
és mulasztások esetén fenyegető szankciókban nyilvánult meg. Olykor börtönbüntetésekkel
is lecsapott a hatalom egy-egy vezető személyre. A veszélyek, fenyegetések kivédésére, végső soron a túlélésre játszó helyi vezetők tökéletesen megértették egymást.
„Olyan szervezetten ment a csalás, dokumentumhamisítás, mert szükséges volt, minden szervnek szüksége volt erre. A mezőgazdaságban a könyvelés kellene legyen egy igazi tükör, hogy mutassa a napi helyzetet, s ez a tükör lehet homorú is lehet domború is. Sehol se torzít, s mégis az egész kép másképpen néz ki.
De ez a torzítás nemcsak a könyvelőn múlott, hanem kezdődött a főmérnökön, az alá kellett írjon minden romlást a gépeknél, az állatorvos alá kellett írjon minden döglést, a főkönyvelő minden papírt, akkor mindenki egy kicsit hamisított rajta, ehhez igen nagy kollektív munka, egyetértés kellett, ha ez megszűnt, akkor veszélybe volt minden. Összekacsintottunk, nem lehetett összebeszélni! De kellett érteni egymást, mert ha te mondtad az nagy baj volt. Kellett tudni olvasni a másik társnak a gondolkodásában.
Ez így volt, az élet az erősen bonyolult volt a kollektívekbe, nem tudom a gyárakba…
Abba az utolsó Ceusescu korba állandóan kellett küldeni a jelentéseket: milyen szépen halad a termelés s akkor mi ment? Szóvirágok!” (Szakács Ernő)
A hallgatólagosan alkalmazott közös tudás nélkülözhetetlen volt a rendszer működtetésében és az önvédelemben.
Annak, hogy a nyárádszentmártoni termelőszövetkezet kiemelt anyagi támogatásban részesült a megyei vezetés részéről a szoros érdek-összefonódások, a bátor és kitűnő kapcsolatápolási stratégiákat alkalmazó helyi vezetés szerepe mellett még volt egy propagandisztikusnak nevezhető indítéka is:
„Ha az ember nem mer akkor nem nyer, akkor is merni kellett, de egy dolgot azért ne felejtsünk el, hogy nemcsak, hogy merni kellett, hanem abban az időben szükség is volt minden megyében egy-két olyan gazdaságra amelyik úgy tűnik, hogy az jó, szükség volt reá, hogy tudjanak a gyűlésen példát adni.” (Szakács Ernő)
A kliensi szerepbe bizonyos értelemben belekényszeríttették a helyi vezetést, nem csak a kötelező tervekkel, hanem az érdemrendekkel, kitüntetésekkel is. Kellett
38
egy mintagazdaság, amelyre a megyei gyűléseken hivatkozni lehetett, és őket találta alkalmasnak erre a szerepre a megyei apparátus.
A nyolcvanas években a jól menő termelőszövetkezetben is rejtett feszültségek halmozódtak
fel. A növénytermesztésben dolgozó tagság jövedelme szerényebb volt, mint az állattenyésztőké, vagy a mellékágazatokban alkalmazott havi pénzbérért dolgozó személyzeté. Ezek a feszültségek, valamint az országos agrárpolitika irányváltása – a termelőszövetkezet
felbontását lehetővé tevő törvénykezés – voltak meghatározó tényezők a felszámolásban. És nem utolsó sorban az idősebb nemzedék önálló gazdálkodás utáni nosztalgiája. Ez döntő tényező volt a szétaprózott birtokszerkezet újraszületésében:
„Tizenöt évvel korábban vagy későbben kellett volna jöjjön a rendszerváltás. Olyan idős bácsik kérték vissza a földjeiket, akik szekérrel kivitették magukat a földhöz, megnézték, de már megdolgozni nem tudták.” (Török Tibor)
39
IV. fejezet
A változó életmód infrastrukturális feltételei
Gázvezetés
Csíkfalva község települései, akárcsak más, nyárádmenti társaik, szerencsések, hiszen a közelben feltárt gázlelőhelyek lehetővé tették, hogy viszonylag hamar, a negyvenes évek végén kiépüljön a háztartásokban felhasználható földgáz szolgáltatási rendszere. Jobbágyfalva, Csíkfalva és Nyárádszentmárton lakóinak egy része már 1948-ban bevezethette a földgázt.
Ez nem egy államilag megtervezett és engedélyezett akció volt. Hivatalos iratokra ezzel kapcsolatban nem bukkantam, szóbeli közlések alapján rekonstruálom a történteket.
Az 1948. június 11-ei államosítás előtti és utáni hónapokban, a zavaros helyzetet kihasználva történt, hogy a egy mérnök, a gázépítő vállalat alkalmazottja felajánlotta a csíkfalviaknak, hogy elkészíti a tervrajzot, megszervezi a szerelést, és főleg: ő tudja, milyen községekbe szállítottak ki a tervbe vett munkálatokhoz, vezetékekhez vascsöveket,
és hogyan lehet azokat Csíkfalvára szállítani. Az elbeszélések szerint gyorsan megszervezték,
hogy a fogatok Csíkfalváról elinduljanak, és az őrizetlenül hagyott gázcsöveket
Erdőszentgyörgy, meg más községek határából elhozzák – tulajdonképpen ellopják. Közmunkával kiásták a sáncokat, lefektették a vezetékeket, a mérnököt kifizették (az állítólag a pénzzel külföldre szökött), a hatóságokat kész tények elé állították – megtörtént
a fővezetékre való csatlakozás, és 1948-1949 telén a települések gazdaságainak egy részében már gázzal fűtöttek.58 1948 után a megszigorodó állami ellenőrzés, a beinduló
tervgazdálkodás kialakította a szabályozási rendszert, a kérvényezés, engedélyezés, tervezés évekig tartott, például Búzaházára az ötvenes évek végén vezették a gázt, és 1962-ben, a villany vezetésekor arról panaszkodtak a szervezők, hogy a faluban nagy a bizalmatlanság, mert a gázvezetékek építésénél több szerelő is, miután előleget fizettek nekik, cserbenhagyta őket.59
A szocialista korszakban a gáz ára végig nagyon alacsony volt,60 ezért a létező régi házakat télen olcsóbban fűthették, jobban kihasználhatták, az új házakat már a hatvanas évektől fürdőszobával, benne melegvizet előállító kazánnal tervezhették, építhették.
58 Egyes falusiak szerint a gázveszetés 1950-ben, vagy még később történt. Csalóka Gizella a vele készített interjúban így emlékezik erre: „(Hallottam, hogy hamar bevezették a falúba a gázt. Önök is elsők között vezették be?) Nem aranyom, csoportosan volt, az úti szereléket egyszerre kellett, mikor az útra szerelték ki a gázot. S akkor aztán úgy házakhoz. Ki volt fizetve, de nem tudtak haladni, mert nem volt anyag, amivel a házakhoz beszereljék. Legtöbb helyt nem volt kiásva a hely, a sánc. Ami kellett az úttól, a főcsőtől a házig, sáncot ásni. Nagyobb részénél nem volt kiásva. S akkor kellett aztán várni ameddig kiássák. Úgy hogy mi is aztán a harmadik csoporttal, mert aztán tél jött, s aztán a harmadik csoportba estünk bele műk is, mert itt szerelték a nagy úton, s az utcánkban csak azután. A fő út mellett csinálták a szerelést. Csíkfalában megvolt az 50-es években a gáz szerelve, még leány voltam mikor Csíkfalában szerelték. Itt nálunk pedig: 52 és 53-ban szerelték.”
59 Lásd PHL, 1962-es iratcsomó.
60 Például 1960-ban, amikor egy kiló kenyér ára 2 lej, a gáz köbméterének ára 9 bani (0,09 lej)!
40
Villanyáram vezetése
Romániában, 1950-ben dolgozzák ki és fogadják el az első, tíz éves villamosítási tervet. Ennek hatásait csak a következő évtized elején érzik a község lakói: a villany vezetése 1962 őszén kezdődik el, decemberben már világítanak a villanyégők Nyárádszentmárton, Vadad, Búzaháza és Jobbágyfalva családi házaiban. Csíkfalván csak 1963-ban kerül sor a villanyáram bevezetésére.
A villamosítás előnyeiről, főleg pedig a villamosító „demokratikus rendszer” jótéteményeiről azonban már jóval ezelőtt szállított híreket a működésbe lépő propaganda. 1950. december 16-án kelt az a körlevél,61 amelyet a Marosvásárhely Rajon Ideiglenes Néptanácsának Művészeti és Kulturális Osztálya küld ki a községi Ideiglenes Néptanácsoknak. Az utasítás szerint december 17-én vasárnap, egy országos akció keretében mindegyik Kultúrotthonban az ötéves tervvel együtt a tíz éves villamossági tervet is ismertetni kell. Ezután több mint tíz évig semmi sem történik a villamosítással kapcsolatosan.
A villamosítás folyamatának lépéseit érdemes részletesebben is ismertetni: hosszú és kanyargós történet ez, az állami-, helyi hatalmi-, egyéni érdekek ütközése és egyeztetése nyomán kialakuló alku folyamat, mely betekintést nyújt a korszak helyi, politikai-társadalmi erőviszonyaiba. Országos szinten a falvak villamosítása 1958-ban kerül csak napirendre: a 299/1958-as Minisztertanácsi Határozat szerint ekkor már lehetővé válik a már megépített magasfeszültségű vezetékhálózathoz kapcsolódva, de még inkább az új hőerőművek átadása nyomán a falvak tömeges villamosítása. A Marosvásárhelyi Rajon Néptanács Végrehajtó Bizottságának 1958. június 7-i körlevele62 utasítja a néptanácsokat, hogy a községek, illetve a falvak villamosítását „tegyék vizsgálat tárgyává és amennyiben a lakosság hajlandónak, mutatkozik bevezetni, erről bennünket sürgősen értesítsenek, hogy a szükséges segítséget megadhassuk. Ezekben a községekben a villamosítás problémáját a legközelebbi [néptanácsi – G. J.] ülésszakon le kell tárgyalni, ezután pedig össze kell hívni a naggyűlést.” A tervek szerint az 1959-ben elvégzendő munkálatokról 1958. július 31-ig kell dönteni, és ezt a döntést (meg a legkényesebb részt, a döntések pénzügyi vonatkozásait) a községi nagygyűlések augusztus 31-ig jóvá kell, hogy hagyják.
Valószínű, hogy a Minisztertanácsi határozatra azért volt szükség, mert a helyi társadalmak ellenállása, meg az általános szegénység miatt az átfogó propaganda mellett sem sikerült a villany falvakba való bevezetésének teljes költségeit a lakosságra hárítva beindítani a tömeges villamosítást. 1958-ban változtattak az elveken: a falusi „szocialista egységek”
61 A román nyelvű átirat a Polgármesteri Hivatal Levéltárában (a továbbiakban: PHL), az 1950-es év iratai között található, magyarra fordítva a következő a szövege: 1950. XII. 16. Maros Rajon Ideiglenes Bizottsága, Művészet és Kultúra szekció. 3888/1950. december 14. Az 1-50. község Ideiglenes Bizottságának. Maros tartomány telefonutasítása nyomán tudomásukra hozzuk,
hogy 1950 december 17-én a rajon minden Kultúrotthonában feldolgozzák az öt éves tervet és a villamosítási tervet. A villamosítással kapcsolatos előadást a folyó év decemberi Indrumă�torul Cultural 8. oldalán található cikk alapján tartják, címe: Un mă�reţ� plan al electrifică�rii ţă��rii, magyar
nyelvben ugyanabból az útmutatóból a 10. oldalon található anyagból, címe: Nagyszerű terv az ország villamosításáról. „A Román Népköztársaság öt éves tervét az általunk küldött brosúrákból és előadásokból dolgozzák fel. Vasárnap este 8 óráig jelentik, hogy hányan vettek részt, miről hozzászólások voltak, és a lakosság hangulatát ezzel kapcsolatban. Az előadások sikeres megtartásáról az Ideiglenes Bizottság elnöke és a Kultúrotthon igazgatója felel. Vaida Alex. elnök, Gh. Opris szekciófőnök”
62 PHL, 1958-as iratok.
41
(leginkább élelmiszeripari feldolgozó vállalatok, gép és traktorállomások, állami gazdaságok, kollektív gazdaságok) a fogyasztással arányosan viselik majd a bevezetés költségeit, és a még szükséges összeg 20 százalékát a tartományi költségvetésből fedezik – csak ami marad, azt kell a lakosságra terhelni. Szintén a könnyebbítéshez tartozik, hogy tartományi rendelet lehetővé teszi, hogy ne csak pénzzel, hanem a felvásárlási árban számított terményekkel is lehessen törleszteni, a vezetéshez, szereléshez szükséges ipari termékeket, pedig kiutalási, nem kiskereskedelmi árban számítják majd. Viszont a lakossági hozzájárulás ötven százalékát minél hamarabb össze kell gyűjteni, és el kell helyezni a Letéti és Takarékpénztárban (CEC).
Az elképzeléseket, szervezési lépéseket nem követték a célhoz elvezető tettek – 1958-tól 1961 nyaráig a villamosítás szempontjából semmi sem történik Csíkfalva községben, de nemcsak itt, hanem egész Nyárádmentén. Úgy gondolom, hogy az államnak nem volt elsődleges politikai-gazdasági érdeke a magángazdálkodó falvak (az osztályharcos ideológia szerint: a szocialista szektoron kívül eső társadalmi-gazdasági szféra) villamosítása, tehát nem támogatta ezt, a helyi hatalomnak, pedig nem volt megfelelő szervezési-adminisztrációs potenciálja arra, hogy a 2-3 átlagfizetésnyi nagyságú pénzügyi hozzájárulás befizetését kikövetelje.
1961-re készül el állami pénzalapból a Nyárádszereda - Nyárádmagyarós nagyfeszültségű villanyvezeték, a Nyárád középső folyása mentén fekvő falvak villamosítása csak ezután válik rövid időn belül megvalósíthatóvá.63 1961 augusztusában mérik fel a rajoni szervek a községben levő szocialista egységek (kollektív gazdaságok, tejbegyűjtő központok, malmok) villanyáram szükségletét.64 Végül szeptember 23-án tartják a Községi Néptanács Végrehajtó Bizottságának az ülését, amelynek egyetlen napirendi pontja: a villamosítás. Ezen, megegyezés születik a község villamosításához szükséges pénzösszeg, 755000 lej leosztásának szempontjáról, valamint a hozzájárulások összegyűjtésének megszervezéséről. A javaslat, amit elfogadnak: minden család jelentse be, hogy hány villanyégőt fog felszereltetni, majd ezek összegzése után kiszámítják falvanként az egy villanyégő felszereléséhez szükséges pénzt (ugyanis minden faluban aszerint, hogy milyen arányban járul hozzá a költségekhez az ott működő szocialista gazdasági egység, meg milyen távol van a település a fővezetéktől, meg mekkora a település behálózandó területe, más-más összeg szükséges), ezt szorozzák a villanykörte igénylések számával. Településenként 5 tagból álló bizottságokat nevez ki a V. B. „a villamosítási munkálatok megszervezésére és az összegek beszedésére”, és ezek feladata, hogy „az egész villamosítási akciót irányítsa.”
A valóságban az irányítást – a szervezést és a számonkérést – a rajoni szervek végzik. Ők döntik el, hogy az 1962-es évre megállapított önadó (önkéntesnek mondott, valójában kötelező pénzbeli hozzájárulás a község fejlesztéséhez) teljes összegét a villamosításra költik. A gond az, hogy az 1961-es önadót is csak részben sikerült begyűjteni, sőt az is
63 PHL, 1961-es iratok. A vezeték felállítása nyomán a tervek szerint a következő falvak villamosítására
kerül sor: Nyárádmagyarós, Nyárádselye, Torboszló, Márkod, Mája, Kendő, Bere, Berekeresztúr, Nyárádszentimre, Seprőd, valamint Csíkfalva község falvai.
64 A formanyomtatvány szerint a villanyáramot világításra, valamint gépek meghajtására fogják felhasználni. A világításszámítási egysége: watt/négyzetméter. Az üzletek, műhelyek, pékségek
szükséglete 7 watt négyzetméterenként, tehát 15-16 négyzetméteres helységet világíthat meg egy száz wattos égő. Posta, kovácsműhely esetében a norma 5 watt négyzetméterenként, tehát 20 négyzetméter megvilágításához szükséges egy száz wattos égő. Egy eszterga működtetéséhez
3 kilowatt, egy malomkövet meghajtó villanymotorhoz 13 kilowatt, egy elektromos költőgép esetében tojásonként fél kilowatt a meghatározott norma – papíron, az elképzelések szerint.
42
kiderült, hogy egyes községekben papíron mindenki lefizette a megszavazott összeget, függetlenül attól, hogy valójában fizetett vagy sem. Ha ez így történik 1962-ben is, akkor nem fog összegyűlni a villanyvezetéshez szükséges, a munkálatok költségeit fedező, valóban kifizethető, és nem csak papíron létező összeg – tehát változtatni kell az eddigi „szokásokon”, és a rajoni néptanács szigorúbb ellenőrzést vezet be, 1962. január végétől 10 naponként kell jelenteni a néptanács szervezési osztályának, hogy mennyi pénz gyűlt össze. Meg kampányt kell indítani, és február 5-ig be kell gyűjteni az 1961-ben be nem szedett összegeket.
Az önkéntes hozzájárulás összege viszonylag nem nagy – a kifizetési hajlandóság ennél is jóval kisebb. Érthető, hiszen a rajoni és a helyi adminisztráció nem egyezkedik és nem meggyőz, hanem diktál, ennek következtében az emberek ebben a helyzetben legalább annyira erőszakos változtatási kísérletként, mint amennyire civilizációs vívmányként kezelték a villamosítást. Őket nem befolyásolja a fennen hangoztatott álláspont, mely szerint
„A terv nagy könnyítést jelent ezen falvak dolgozóinak, mivel csak a községi hálózatot és annak a magasfeszültséggel való összekötését kell fizessék, tehát lényegesen olcsóbba kerül, mintha a 15 kilovoltos vonal költségét is kellene viseljék.”65
Jobbágyfalván 1962. január 5-én tartják a közgyűlést, ahol jelen vannak „Gálfalvy Ferenc, a néptanács titkára, Varga Zsigmond alapszervezeti titkár, Oltyán János milicista főnök, Albert Jenő iskola és kultúrotthon igazgató valamint 65 lakos”,66 a két napirendi pont pedig: az önadó megszavazása és a villamosítás. Először az 1961-es, a magángazdálkodókkal szemben nyíltan diszkriminatív önadóról van szó: „Gálfalvy Ferenc felolvassa az önkéntes hozzájárulást: a kollektivisták 40 lejt, a nem kollektivisták 50–80 lejt fognak fizetni”.67 A javaslat az, hogy az 1961-es és az ezután begyűjtendő 1962-es önadó összegét is fordítsák „villamosításra”. A gyűlést vezető Gálfalvy Ferenc felolvassa, hogy „kinek mennyibe fog kerülni a villamosítás, aminek felét most és a másik felét a bevezetéskor kell kifizetni”. A „lakosok” reakciója egyértelmű: nem a közjó előmozdításának, hanem állami beavatkozásnak tartják az akciót, senki sem lelkesedik, hanem lehetőleg kibúvót keresnek a fizetés alól:
„Nagy Károly szeretné, ha égne is már, de neki nincs zsebe, hogy kifizesse. Demeter Zsigmond szintén soknak tartja az összeget, ami rá esik. Balog Lajos kérdi, hogy ez hektáronként van kiróva? Szász Gyula a ráeső összeget sokallja. Vaszi Tódor: a fia elmegy Sáromberkére, és ő egyedül nem tudja kifizetni. Antal Lajos: akik nincsenek felvéve a villamosításra, vegyék fel, mert így is csökkenne az összeg. Szász Péter: miért tettek rá ekkora összeget? ? Lajos: ő egyetért azzal, hogy fizessen, de az anyósát is róják meg.” 68
Végül a közgyűlés tagjai kérik, hogy Patakfalvát69 is villamosítsák, így a rájuk eső összeg 12240 lejjel csökken, és megválasztják a villamosítási bizottságot70.
1962. január 13-án szűk körű egyeztetés történik a rajoni kiküldöttek és a néptanács vezetése között.7 1 Áttekintik az eddig történteket, kiértékelik a „hiányosságokat”,
65 Lásd PHL 1962-es iratcsomó, Jelentés a község villamosítási helyzetéről.
66 Lásd PHL, 1962-es iratcsomó, kézzel írott Jegyzőkönyv a Jobbágyfalván 1962. január 5-én tartott közgyűlésről.
67 Uo.
68 Utalás a cigányokra, akik a faluban laknak, de nem járulnak hozzá a költségekhez.
69 A település azon része, ahol leginkább cigány nemzetiségűek laknak, tehát legkevésbé valószínű,
hogy hozzá tudnak járulni a villanyvezetéshez.
70 A bizottság összetétele: Balog Lajos ifj., a bizottság elnöke, László Albert, Balog György, Nagy Albert felső, Kocsis Kálmán, Gombos Ferenc, Szász István. Lásd Uo.
71 Lásd az erről készült Jegyzőkönyvet: PHL, 1962-es iratcsomó.
43
„intézkedési tervet” dolgoznak ki. Sikerült 1961 végén, 1962 elején a falvakban a „községi nagygyűléseken” megszavaztatni a pénzbeli hozzájárulásokat: Búzaháza 96000 lej, Vadad 117000 lej, Szentmárton 140400 lej, Jobbágyfalva 235000 lej, Csíkfalva 140000 lej. Megválasztották a szervezést végző bizottságokat, kijelölték a pénztárosokat. Igaz, eddig csak Vadadon kezdték meg a pénzgyűjtést. Az elkövetkező időszakban nagyméretű adminisztratív-propaganda kampányt indítanak:
„Intézkednek, hogy a hozzájárulási összegek kifizetésében elsőként az alkalmazottak, képviselők,
polgártársi bizottságok tagjai élen járjanak, hogy erkölcsi alapjuk legyen az összegek beszedésére. A Végrehajtó Bizottság 1962. január 20-ig napi ütemtervet készít falvanként az összegek határidőbeni beszedésére. 1962. január havi ülésszakon képviselő körzetenként
az összeg beszedésére hazafias versenyt szerveznek. 1962. február 1-jén falvanként és választókörzetenként grafikonokat készítenek, amit látható helyen a falvakban kifüggesztenek.
Havonta a vasárnapi munkakiértékelő gyűléseken állandó jelleggel foglalkoznak a falu villamosításával. A községi művészi agitációs brigád havonta egy-egy előadást tart melynek keretén belül népszerűsítik az élenjáró dolgozókat és bírálják a elmaradottakat. A faliújságokat a villamosítással kapcsolatos újságcikkekkel 15 naponként rendszeresen ellátják.”72
A felsőbb hatóságok ébersége nem lankad, 1962. február 8-án egy tartományi és egy rajoni kiküldött egyezkedik a helyi vezetőkkel,73 a legfontosabb eredmény: határidőt szabnak a villanyoszlopok közmunkával való kitermelésére, beszállítására. A mintegy 300 oszlopot eredményező akciót március 1-jéig kell végrehajtani.
Május 30-án jelentés készül a pénzbegyűjtés helyzetéről a rajoni végrehajtó bizottságnak. Kiderül, hogy a vadadi és nyárádszentmártoni villamosítási bizottságok tagjai jó példával járnak elöl, kifizették a rájuk eső részt, a búzaháziak csak részben, és azt hangsúlyozzák, hogy „nem akarnak úgy járni, mint a gázszereléssel, azaz előre fizetni és utána várni, hogy egyszer csak megtörténik a szerelés.” 7 4 A csíkfalvi és jobbágyfalvi bizottság tagjai viszont egy lejt sem fizettek. Ezért a Végrehajtó Bizottság két tagjának állandó feladatul adta, hogy felügyelje a falusi bizottságok munkáját. A rajonban vannak még helységek, ahol ugyanez a helyzet: Csibaszentmiklóson sem fizettek még egy lejt sem a bizottság tagjai, a pénz gyűjtését pedig éppen csak elkezdték Dózsa Györgyön, Nagykenden, Karácsonyfalván.75
A Maros Magyar Autonóm Tartományi Néptanács 1962. április 20-án kelt Utasítása76 szerint a nyolc rajon közül ötben kevesebb, mint 50 százalékát fizették be a villamossági összegeknek – ezek közül Marosvásárhely rajonban csak az összeg 35,20 százalékát. A már ismert adminisztratív és propagandaintézkedéseken túl azért fontos ez az utasítás, mert gyakorlati útmutatásokat tartalmaz a villamosítás meghatározott munkálatainak szervezésével kapcsolatban. Javasolja, hogy kössenek megállapodást a rajoni, helyi szervek és a villamosítási munkatelepek vezetői, és ebbe foglalják bele a következőket:
„a. A falunak a főutcáján esztétikai szempontokból egyenes, szép oszlopokat kell beásni, hogy ne rontsák a főutca jellegét meg nem felelő oszlopokkal.
b. Az emberek napokban kifejezett képesítetlen munkamennyiségét fel kell számítani,
72 Uo.
73 Kézzel írott Jegyzőkönyv, PHL 1962-es iratcsomó.
74 Lásd a PHL 1962-es iratcsomójában. 1962. május 30-i beszámoló a Marosvásárhely Rajoni Néptanács Végrehajtó Bizottságának.
75 Lásd PHL, 1962-es iratcsomó, a Rajoni Néptanács V. B. 1962. május 23-i levele községi Végrehajtó Bizottságokhoz.
76 Lásd PHL, 1962-es iratcsomó.
44
hogy a munkacsoportoknak segítsenek a tervezetnek megfelelő ellenérték feltüntetésével. A képesítetlen munkaerőt is a ténylegesen ledolgozott órák számát a csoportfelelősük aláírásával ellátott nyilvántartásba kell vezetni, hogy a munkálatok végén levonhassák a véglegesen kifizetett összegből.
c. A különböző anyagok elszállítása, az időpont, amikorra a munkacsoportok rendelkezésére kell bocsátani, az erre a célra szükséges fogatok és azok száma.
d. Az illető munkaszakasz befejezésének időpontja a tartományi községi gazdálkodási osztály megnyitott pénzállomány keretén belül.
e. A munkacsoport tagjainak elszállásolása és fizetség ellenében élelem biztosítása.
A falu részéről a képesítetlen munka mennyiségének és a szállításnak a leszögezése alapján az illetékes község néptanácsa azonnal megkezdi ezek megszervezését, névszerinti kimutatást készítve azokról, akik a szolgálatokat teljesítik a megjelenés időpontjának és helyének pontos megjelölésével.”77
A tartományi néptanács Községgazdálkodási Osztálya ugyanakkor rendelkezik a villamosítási előlegekkel: június 1-jén értesítik a községi V. B.-t,7 8 hogy a villamosítási műszaki terv (deviz) elkészítésére kiutalták a pénzt, tehát ez a terv már készül, a továbbiakban
ennek árát kell átutalni a helyben összegyűlt pénzből a Községgazdálkodási Osztálynak.
Végül az eredmény: 1962. október 19-én értesítés jön a rajoni Néptanács Tervügyi Osztályától, hogy október folyamán „megkezdődnek a villamosítási munkálatok Nyárádszentmárton és Búzaháza falvakban”. A munkálatok ellenértékét azok befejezésekor
ki kell fizetni, s mivel „a községi néptanácsi végrehajtó bizottságai mindezidáig
arra hivatkoztak, hogy az összegek teljes beszedését csak úgy tudják biztosítani, ha a villamosítási munkálatok kivitelezését megkezdik. Ennek megfelelően történt ez az intézkedés…”, neki kell látni a teljes összeg begyűjtésének. Olvasható ugyanakkor, hogy „a munkálatok befejezését a vállalat f. év XII. 30-ára irányozta elő…”9 Közben persze meg kell sürgetni a kollektív gazdaság vezetőségét is, hogy kifizesse a villamosítási
hozzájárulását – de ez már csak időhúzás. A falvak villamosítása 1962 végén valóban folyamatban volt. Az egyik települése, Vadad esetében a magasfeszültséghez való csatlakozás, az átalakító-állomás költsége 145100 lej, az elosztóhálózat 91000 lejbe, a tervezés 5400 lejbe kerül, ez összesen 241600 lej. A falu villamos energia szükséglete a számítások szerint 14,15 kilowatt. A kollektív gazdaság, a tejcsarnok, a szövetkezeti egység összesen 82000 lejjel járult hozzá a költségekhez, az egyes gazdaságra eső költség 839 lej – de nem fizettek ennyit, mert 22205 lej volt a villanyoszlopok előállításának,
szállításának értéke, és ez közmunkában történt. Végül is átlagban nem egészen 800 lejbe került családonként a villany bevezetése.80 Más falvakban ennél több vagy kevesebb volt a kifizetendő összeg. A villanykörték száma volt a döntő – Jobbágyfalván például, míg idős Mihály Imre, aki 1 villanykörtét akart működtetni, 294 lejt, addig ifjú Mihály Imre, aki két villanykörtét, ennek a kétszeresét, 588 lejt, idős Fazakas Ferenc pedig, aki 5 villanykörtét akart a bevezetés után működtetni, 1477 lejt kellett fizessen.81
77 Uo.
78 Az 1962. június 1-jén kelt értesítést lásd a PHL 1962-es iratcsomójában.
79 Az értesítést lásd PHL, 1962-es iratcsomó.
80 Lásd a Tartományi Néptanács Községgazdálkodási Osztályának 1962. július 27-én készült Referátumát. PLH, 1962-es iratcsomó.
81 Lásd a PHL 1962-es iratai között a falunként külön összeállított listákat.
45
Településrendezés (szisztematizálás)
A települések, és így a község változásában fontos fordulópont a településrendezés első lépése: a falvak beépíthető területeinek a kijelölése. 1959-ben az 1678-as Minisztertanácsi Határozat intézkedik erről, és 1960. május 4-én a Községi Néptanács Végrehajtó Bizottsága kijelöli azt a bizottságot, amely meghatározza a belterületet. Ennek tagjai: Szabó Cs. Ferenc, a Néptanács elnöke, Gálfalvy Ferenc, a Néptanács titkára, Tőkés Ferenc iskolaigazgató, Damó Árpád és Rákosy László. A tulajdonképpeni munkát Tőkés Ferenc fogja össze. Minden falunál felmérések történnek, rajz készül, és a legfontosabb következmény, hogy ezután csak a beépíthető területen belül adnak építési engedélyt. 1962-ben azonban végleg megoldódik a külső területeken való építkezés kérdése: minden ilyen terület a kollektív gazdaságé lesz, magánemberek nem rendelkeznek a szőlősök, gyümölcsöskertek vagy a tanyák felett.
A legnagyobb, ma is tapasztalható formákat eredményező községrendezési akció a hatvanas években, az 1969-ben a Megyei Néptanács Technikai Igazgatóságán megtervezett, majd ezután sorra kerülő járdaépítés, sövénytelepítés, parkosítás.82 Erre a három, főút melletti faluban: Csíkfalván, Nyárádszentmártonban, Jobbágyfalván kerül sor. Csíkfalván ekkor alakítják ki a kultúrotthon körüli szabad területet.
A megyésítés után hat évvel újra napirendre kerül a településrendezés: 1974-ben törvény születik a területrendezésről, 1975-ben újabb vázlatokat készítenek, majd 1976-ban népgyűléseken ismertetik a falvak lakóival az elképzeléseket. Ezután a Néptanácsnál kifüggesztik a vázlatokat, hogy mindenki megtekinthesse, majd a beérkezett javaslatokkal együtt visszaküldik a megyei szakhivatalhoz, ahol megtörténik a véglegesítés. A Néptanács feladata ezután a határokat jelző táblák, cövekek elhelyezése, erre 1976 júliusában-augusztusában kerül sor.
Két fontos következménye van ennek a döntésnek. Egyrészt felleltározzák a belterületeken található beépíthető helyeket, és szigorúan ügyelnek arra, hogy az egyes, házépítésre kijelölt területek utca felöli beépített részei ne legyenek a törvényben előírt 12 méternél szélesebbek. Minden esetben, amikor házépítés folyik, és öntik az alapot, a Néptanács kiküldöttje felügyeli, hogy betartják-e az előírásokat. Másrészt megtervezik a külterületeken lakó falusiak betelepítését: négy év alatt 11 családnak kell elhagynia tanyáját, és be kell költözni a településekre.
Mivel a települések belterülete véges, külön programot indítanak, hogy meggyőzzék a lakosokat: építsenek emeletes házakat, amelyben esetleg két család is lakik együtt. Ugyanakkor a házépítésre kijelölt terület nem haladhatja meg a 250 négyzetmétert.
A községi vezetés azonban csak bizonyos esetekben dönthet önállóan: a főút melletti, vagy a község és faluközpontokban történő építkezésekhez minden esetben szükségesek a megyei szakhivatal engedélyei, a mellékutcákban való építkezésekhez elegendő a községi engedély is. Ha valaki bővíteni akarja meglévő épületét, szintén be kell tartania a rendelkezéseket: nem lehet palotát építeni, mert nem lehet 12 méternél szélesebb, valamint a telek hosszában több mint 21 méter az építkezés. Ezzel a térszabályozással is igyekszik az államhatalom kijelölni, behatárolni az egyéni életkereteket.
A nyolcvanas években tovább szigorodnak a területrendezésére, területhasználatra vonatkozó rendelkezések, sokasodnak az ellenőrzések. Már 1975 decemberében érkezik egy olyan megyei utasítás a Néptanácshoz, amely szabályozza a területrendezési tervek
82 A terv 1969 augusztusában készül el, lásd: PHL 1969-es iratcsomó, 120/1969-es Terv, Csíkfalva községi járda.
46
titkosságát: a dokumentumokat és maketteket az államtitok megőrzésére vonatkozó törvénykezés szellemében kell kezelni, a nyilvános megbeszéléseken csak olyan dokumentumokat szabad bemutatni, amelyek nem tartalmaznak állam- vagy szolgálati titkokat, magánszemélyeknek tilos a makettek és dokumentumok fényképezése, és különösen tilos külföldi személyeknek vagy küldöttségeknek megmutatni a dokumentumokat vagy maketteket. 1982-ben megújítják a területrendezési bizottságot,83 két éves tevékenységi tervet készítenek.84 A legfontosabb tevékenység: újabb területeken kell lehetővé tenni a mezőgazdasági termelést. Csökkenteni kell a mezei utak számát, be kell tömni, és el kell egyengetni az elhagyott patakmedreket, meg kell javítani a mezei hidakat, hogy a gépek és fogatok ne kényszerüljenek arra, hogy a mezőgazdasági kampány idején letapossák a termést. Olyan típusterveket kell a házat építeni szándékozóknak készíttetni, amelyek többféleképpen módosíthatók, felhasználhatóak. Az építőanyaggal való takarékosságra kell törekedni: minél több követ használjanak beton helyett az alapozáshoz. Mindezek kiegészítéseképpen ott vannak a legapróbb részletkérdésekre is vonatkozó rendeletek sokasága. 1987-ben például olyan leirat érkezik a kormánytól a megyéhez, majd onnan a községhez, amely újra és szigorúan megtiltja, hogy minden fajta fémből építsenek, javítsanak kerteket vagy melléképületeket.85 A hatóságok az így épült készítmények lebontásával és büntetésekkel fenyegetőznek.
Építkezések
Az 1949-es helyi hatalomváltás előtti utolsó jelentős közösségi építkezés a község területén 1947-ben a csíkfalvi református iskola megépítése. Ezután már csak a minden infrastrukturális fejlesztést tervező és szabályozó államnak vagy a helyi hatalomnak, majd a kollektíveknek van anyagi erejük arra, hogy középületeket építhessenek. 1948 után újraszabályozzák a magánépítkezések engedélyezését is, előbb csak az új kisrégiós hatalmi szerv, az 1950-ben létrejött rajon illetékes az engedélyek kibocsátására, majd 1955-től már megtörténik az engedélyek helyi iktatása, kibocsátása.
1953-ban Jobbágyfalván kuglipálya megépítését tervezik, a dokumentáció megtalálható a levéltárban.86 Az ötvenes évek második felében nagyobb építkezésekre is sor kerül. A Mezőgazdasági és Erdőgazdálkodási Minisztérium Agro-Zootehnikai Tervezési és Építkezési Intézetének terve szerint kezdődnek el a vadadi Kollektív Gazdaság
83 A megújított bizottság névsora: Mihály Gyula, a Néptanács elnöke, Fülöp Sándor, a Néptanács alelnöke,
Lovász J. Erzsébet, a Néptanács titkára, Balog Pál jobbágyfalvi falufelelős, Gálfalvy Aranka néptanácsi képviselő, Marton Attila nyárádszentmártoni falufelelős, Májai Zsigmond néptanácsi
képviselő, Balog György tsz brigádos, Fazakas Franciska mezőgazdasági felelős, Székely B. Éva iskolaigazgató, Dénes Albert pénztáros.
84 1982. február 17-én kelezett Intézkedési Program a települések szisztematizálási tevékenységének
folytatására, PHL, 1982-es iratcsomó.
85 Lásd PHL, 1987-es iratcsomó. A Gheorghe Pana aláírását viselő iratban olvasható: „Ahogy az Önök számára ismert, az előző években minden néptanácsi bizottság és Végrehajtó Bizottság figyelmét felhívtuk arra, hogy teljes mértékben tilos építeni, javítani kerteket vagy melléképületeket
minden fajta fémből vagy fémszármazékokból (beleértve az újrafelhasználható anyagokat
is). Az utóbbi időben végzett ellenőrzések azt mutatják, hogy ez a tiltás nincs betartva, és az önök szervei nem hozzák meg a megfelelő intézkedéseket. Ebben a helyzetben felhívjuk a figyelmüket arra a kötelességükre, hogy tegyenek meg mindent, és valóban tiltsák meg a teljes területi-adminisztratív egységükben mindenfajta kerítés, vagy melléképület építését fémből, fémprofilokból, vasbetonból, fémhulladékból bárhonnan származik is ez…”
86 Külön iratköteg: A jobbágyfalvi tekepálya. Lásd PHL, 1953-as iratcsomó.
4 7
épületeinek rendezési, építési munkálatai.87 Figyelembe veszik az uralkodó széljárást, a már létező épületek (disznóhizlalda, juhpajta) elhelyezését. Bikahizlaldát, tejfeldolgozót, baromfinevelőt, borpincét, méhészetet terveznek, és mindezt állami beruházásként kezelik. A későbbi, impozáns kollektív központot Nyárádszentmárton határában az öt település kollektív gazdaságainak 1962-es egyesülése után, fokozatosan építik ki.
Az oktatás, művelődés feltételein gyökeresen változtat az, hogy 1957-ben építik fel a nyárádszentmártoni 4 osztályos iskolát, 1957–1958-ban a búzaházi kultúrotthont,88 majd 1963-ban kezdik el a központi, 8 osztályos iskola épületének alapozását. Mivel mindaddig csak saját alapokból építkeznek, 1964-ben támogatást kérnek a Rajoni Néptanácstól:
„a csíkfalvi Néptanács V. B. az 1963-as évben a községi dolgozók hozzájárulásával, saját erőnkből egy új típusú modell 8 osztályos iskola építését kezdte meg, amelyet ebben az évben (ti. 1964-ben – G. J.) tető alá is hoztunk, ezen eredményt viszont csak úgy tudtuk elérni, hogy az iskola épületének befedéséhez kénytelenek voltunk a dolgozók 1964-es önkéntes hozzájárulását is felhasználni,89 mivel a számlánkon 47000 lej banki adósság szerepel, így az 1964. évben semmi pénzösszeg nem szerepel…”90
A kérés: 100000 lej kölcsön, és másik 100000 lej vissza nem fizetendő támogatás a rajon beruházási alapjából. A Rajoni Néptanács 1964. január 29-ei döntése nyomán 80000 lej visszatérítendő támogatást kapnak az iskolaépítésre.91 Igen nagymértékben a helyiek, a vezetés és a közmunkázók meg hozzájárulást fizetők érdeme, hogy 1965. szeptember 15-én elkezdődhetett a tanítás az új iskolaépületben. Ezzel lehetőség nyílt arra is, hogy a régi csíkfalvi iskolaépületet kultúrházzá alakítsák.
1955 az az év, amikor először szerepel az iratok között a Néptanács által kibocsátott építkezési engedély. Ekkor és ezután is marosvásárhelyi, majd nyárádszeredai vállalatok végzik a tervezést.
A magánépítkezések a hatvanas években kezdenek megsokasodni, és a hetvenes évek a falvak jelentős mértékű átépítésének, a mai falukép kialakításának az évtizede. A levéltárban található adatok szerint 1964-ben hagyják jóvá Kilyén Sándor Vadad 39, majd 1965-ben Mihály Gyula, Csíkfalva 160 szám alatti lakos kérvényét új ház építésére. Ez az első két, új formájú, a helyiek szóhasználatában „tört ház”-nak nevezett, a sorban épített szobákat magába foglaló, hagyományos paraszti „hosszúházakat” idővel felváltó, polgárosult téralakítást meghonosító épület. Ez a hatvanas években a Kárpát-medencében rohamosan terjedő életmódváltozás kereteként szolgáló „kockaház”92 helyi változata. 1966-ban már sokasodik az ilyen típusú házak száma, 5 épül belőlük.
87 Lásd a PHL 1962-es iratcsomójában az építkezésekre vonatkozó iratköteget.
88 Ezekre dokumentációt a levéltárban nem találtam, adataim szóbeli közlésre alapulnak.
89 Egy 1965-ben kelt V. B. határozat szerint átlagosan egy gazdaság önkéntes hozzájárulása 64 lej – lásd PHL, 1965-ös iratcsomó, a V. B. 1965 XI. 19-i döntése. Az 1966-os népszámlálás adatai szerint
a községben 881 gazdaság van, tehát az önkéntes hozzájárulásból, ezzel az alapösszeggel számolva, ha mindenki fizetett, akkor is készpénzben csak évente kb. 64400 lej gyűlt be. Igen jelentős lehetett az építkezéskor a közmunka volumene.
90 PHL, 1964-es iratcsomó.
91 A Rajoni Néptanács 1964. január 29-én kelt Értesítése. PHL. 1964-es iratcsomó.
92 A kockaházak elterjedéséről, életmódváltozást jelző és életmódváltozást befolyásoló szerepéről lásd: Tóth 1985.
48
93 Az 1967-ben épült 8 új ház közül kettőnek 109,94 egynek pedig 8595 négyzetméter a lakófelülete. A hetvenes években 1973 újabb fordulatot hoz, megépül az első emeletes magánház, tulajdonosa az 1973. augusztus 31-én kinevezett párttitkár és néptanácselnök Kilyén Domokos.96 Ez az év az építkezések száma szempontjából csúcsnak számít, 10 új ház épül a községben, az emeletesen kívül még 8 „törtház”, egy pedig teljesen kocka alakú.97
1988–1989-ben épül a rendőrség épülete, valamint a máig egyetlen, két emeletes tömbház, a földszinten a postahivatallal és cukrászdával. Ebben az épületben két három- és két kétszobás lakrész található, 1989 júniusában a néptanácsi tisztviselők között osztották ki a lakásokat.98
93 Az építtetők: Szász Árpád Jobbágyfalva 22., Szász Mihály Jobbágyfalva 49., Isztujka János Jobbágyfalva 41., Varga Ferenc Vadad 187., Varga Gyula Vadad 147/A. Lásd PHL, 1973-as iratcsomó.
94 Az építtetők: Kilyén Gyula Vadad 34, Kiss György Vadad 32 szám. Lásd PHL, 1967-es iratcsomó.
95 Az építtető: Fazakas Sándor Jobbágyfalva, 219. szám. Uo.
96 Kilyén Domokos a vele készített interjúban arról számol be, hogy a ház „az már felvolt építve, amikor én ’72-ben, az a ház már azelőtt fel volt építve, hogy én idekerültem a tanácshoz, úgyhogy
semmi köze nincsen, a családi összefogásból épült ház, a feleségem Sepsin eladta azt a házat, amit örökölt, 40 ezer lejt onnan elhozott, és apám segített addig amíg felépítettük úgy, hogy ’73-ba kerültem a tanácshoz, s akkor a ház már fel volt építve.” Tény azonban, hogy az építési engedély 1973-as keltezésű.
97 A kockaház építtetője Szász Árpád Jobbágyfalva 160, a törtházak építtetői: Komancsik József Jobbágyfalva 173, Fazakas Márton Jobbágyfalva 219/A, Nagy Albert Nyárádszentmárton 117, valamint Dénes Lajos Csíkfalva 5, Vale Ioan Csíkfalva 29, Nagy Ferenc Csíkfalva 118, Nagy Miklós Csíkfalva 33, Incze Zsigmond Csíkfalva 117. Lásd PHL, 1973-as iratcsomó.
98 Lásd PHL, 1989-es iratcsomó.
49
V. fejezet
Átalakult társadalom
A fizikai terek és a társadalmi tér átalakulása elválaszthatatlan. Az új elképzelések szerint megtervezett házak, mint új életkeretek meghatározzák a mindennapi tevékenységek,
kapcsolattartás, a családi élet formáit. A „szisztematizált falu” a hatalmi ellenőrzés, beavatkozás szándékait és lehetőségeit mutatja. Az emberek munkakörülményei, munkaeszközei
megváltoznak, fogyasztási, kulturális szokásaik átalakulnak a vizsgált évtizedekben.
A nemzedékek között eddig nem tapasztalt viselkedésbeli és értelmi különbségek konstruálódnak. A Csíkfalva községhez tartozó települések társadalmáról 1989-ben elsősorban az mondható el, hogy nem az a falusi, preindusztriális társadalom, mint volt 1948-ban, vagy akár 1966-ban is, amikor az aktív lakosság 80 százaléka még földműveléssel
foglalkozott – igaz, az új gazdálkodási keretek és feltételek között, a kollektív gazdaságban. A szocialista modernizáció eredményeképpen városi, ipari alkalmazotti viszonyrendszerbe beépülő, a tartós fogyasztási cikkeket felfedező és használó családok élnek a településeken.
Az egyik szembetűnő társadalmi vonása az átalakulásnak: az erősödő individualizáció. A pártállami hatalom elképzelése szerint a szocialista modernizáció eredményeképpen, az életkörülmények változása, a technikai modernizáció átalakító hatásai „a tudatban végbemenő mélyreható változások”-at eredményeznek. Az 1967-ben a termelőszövetkezetről és a község átalakulásáról kiadott brosúra konklúziója:
„a magántulajdonhoz fűződő régi ellenségeskedő, önző, individualista erkölcsöt kiszorította az új, szocialista erkölcs. A szocialista tulajdon, a nagy közös gazdaság ma egyesíti a földműveseket, akiknek azonos a törekvésük: erősíteni a termelő szövetkezetet, gyarapítani a nagy közös vagyont, amely bőséges életük záloga. Az új erkölcs a közösségi érzésben, a munkával szembeni új magatartásban, a közös vagyon megőrzésében, valamint abban a tudatban jut kifejezésre, hogy a termelőszövetkezetben saját munkájuktól függ anyagi és kulturális színvonaluk további emelése.”99
Megdöbbentően hamis, valóságtól távoli, ideológia diktálta konklúzió. A nagy, közös vagyont egyre kevésbé érezték maguknak az emberek, és a lopás különböző fajtái, technikái a nyolcvanas évekre igen elterjedtekké, meghatározókká váltak. A konstruálódó „szocialista étosz”, mint azt a kilencvenes évek jelenségei is mutatják, nem a bizalom, a közösségi, altruista tulajdonságok megerősödését hozta el.
Társadalomszerkezeti változások
A negyvenes évek végének politikai átalakulásai, a kialakuló, új hatalmi szerkezet az ötvenes években, magának a kollektivizálásnak a folyamata még nem eredményeztek jelentős gazdasági, társadalmi, életmódbeli változásokat, a mindennapi élet átalakulását Csíkfalva község településein. A község településeinek lakossága csak a hatvanas években lépett arra az útra, amelyik a paraszti világból az ipari, majd a posztindusztriális, információs társadalom fele vezet.
Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján alig haladja meg a százat azoknak a száma, akik állami alkalmazottak: 1959-ben 123, 1960-ban 130. Kevesen vannak, akik a gázkitermelő
99 Lásd a brosúra 45. oldalán.
50
vállaltnál, vagy marosvásárhelyi ipari egységekben, tehát a falutól távol dolgoznak (1959-ben 16-on, 1960-ban 23-an). 100 A községben a legnagyobb termelő egység a Jobbágyfalván, a kisvasút mellett levő téglagyár, ez a marosvásárhelyi egyik nagyobb téglagyárhoz tartozó egységként működik, és az ötvenes években 80–85 embert foglalkoztat. Ezek közül legtöbben, érthető módon, jobbágyfalviak.
Egy 1965-ben, tehát az 1962-es kollektivizálás után 3 évvel összeállított statisztikai jelentés101 nem mutat nagy változást: a község területén 172 állami alkalmazott van, de ezek közül csak 137 (mintegy 80 százalékuk) helybeli, 36-on más lakhellyel rendelkeznek (ideiglenesen tartózkodnak itt, vagy ide ingáznak). 47 (27 százalék) a más helységben dolgozók (hosszabb ideig ott tartózkodók vagy oda ingázók) száma.
Az 1966-os népszámlálás adatai között községi, valamint település szintjén is megtalálhatók a jelentősebb foglalkozási csoportokba sorolhatók száma,102 kiszámítható a csoportokba tartozók aránya. Az ezekből az adatokból rekonstruálható helyzet még mindig a változás első pillanatait mutatja: ekkor még a mezőgazdasággal foglalkozók (tsz tagok) az aktív lakosság 80 százalékát alkotják, az iparban, szolgáltatásban a munkaképes lakosság mintegy 10-10 százaléka tevékenykedik. A települések szerinti megosztást az alábbi grafikon mutatja.
0100200300400500CsíkfalvaJobbágyfalvaNy.szentmártonVadadBuzaházaaktív lakosmezõgazdaságiparszolgáltatás
A települések közötti különbségek jól kimutathatóak: Nyárádszentmárton, Vadad és Búzaháza esetében az aktív lakosok igen kevés kivétellel a mezőgazdaságban dolgoznak. Csíkfalván, mivel községközpont, a tanügyben, egészségügyben, közélelmezésben dolgoznak annyian, mint a többi négy településen együttvéve. Jobbágyfalván, mivel saját ipari egységgel rendelkezik, meg azért is, mivel a legközelebb fekszik a munkahely-lehetőségeket biztosító Nyárádszeredához, a legnagyobb az iparban dolgozók száma (az aktív lakosok 20,17 százaléka).
1969-ben, egy a községben dolgozó alkalmazottakról készült statisztika szerint (tehát nem kerültek be a statisztikába azok, akik más helységekben dolgoznak)103 az alkalmazotti létszám 177. A Néptanácsnak 11, az oktatási intézményeknek összesen 38, az egészségügyi körnek 7 alkalmazottja van. A fogyasztási szövetkezetek üzleteiben 16-on,
100 Lásd: a Csíkfalvi Néptanács 1961. október 24-én kelt jelentése a Marosvásárhely Rajoni Statisztikai Felügyelőség számára. PHL, 1961-es iratcsomó.
101 Lásd PHL, 1965-ös iratcsomó.
102 Lásd az 1966-os népszámlálás eredményeiről 1968-ban kiadott, a Maros Magyar Autonóm Tartomány adatait tartalmazó kiadványt (I. kötet, népesség). Kiadó: Editura Central�� deStatistic� ăde StatisticăBucureşti.
103 PHL, 1969-es iratcsomó.
51
a vasútállomáson 4-en, a PTT (Posta – Távíró – Telefon) központban ketten, a villamossági vállalat díjbeszedőiként ketten dolgoznak. A Tejipari vállalatnak 5, a mezőgépészeti egységnek 30, a helyi iparhoz tartozó téglagyárnak 81 alkalmazottja van a községben.
A következő keresztmetszet az 1981-es év helyzetét mutatja.104 Ezek községi adatok, nincsen település szerinti bontás. Ekkorra már az aktív keresők létszáma jelentősen csökkent, kialakult egy, a községben új réteg, a nyugdíjasoké: 380 tsz, valamint 96 állami nyugdíjas, a teljes lakosság mintegy 21 százaléka! Az aktív lakosok száma 1126, és ezek több mint fele (55,5 százalék), még mindig mezőgazdasági dolgozó. Iparban tevékenykedik az aktív lakosság 32,59 százaléka (azaz 15 év kellett ahhoz, hogy arányuk megháromszorozódjon), szolgáltatásban 11, 91 százalék (azaz kevéssel több, mint 1966-ban). Kialakult az naponta ingázók rétege: a 25 kilométerre levő Marosvásárhelyen 99-en, a szomszédos Nyárádszeredában 114-en dolgoznak.
Érdemes ide illeszteni a mai helyzetet. A 2002-es népszámlálás adatai szerint105 az aktív népesség húsz év alatt több mint a felére csökkent – 538 statisztikailag rögzített aktív kereső él a községben. A mezőgazdasággal foglalkozók (ezt fő foglalkozásként űzők) aránya valamivel 20 százalék alá csökkent, iparban 57, 24 százalék, míg szolgáltatásokban az aktív keresők mintegy 22 százaléka dolgozik.
Az 1966–2002 közötti foglalkozásszerkezeti átalakulást a következő grafikon szemlélteti:
0500100015002000196619812002aktív lakosmezõgazdaságiparszolgáltatás
A községben tehát a tsz megszervezése, azaz 1962 utáni, negyvenévnyi idő alatt mintegy egyharmadára csökkent az aktív kereső lakosság létszáma. Új jelenség, hogy kialakult, jelentős nagyságúvá duzzadt a nyugdíjasok rétege. Bár falusi településekről van szó, dominánssá vált az ipari foglalkozás, és jelentős a szolgáltatási szektorban tevékenykedők aránya. A kétezres évek elején, a Polgármesteri Hivatal illetékeseinek tájékoztatója szerint, Csíkfalva községben nincs munkanélküliség. A 2002-es népszámlálás is csak 19, első munkahelyét kereső fiatal munkanélkülit regisztrált.
Életmódváltozások
104 Ez nem megfontolás, hanem a kutatói szerencse eredménye. Ugyanis az 1966 utáni, 1981 előtti évekből nem találtam statisztikát a Polgármesteri Hivatal levéltárában – igaz, 1981 utáni évekből se. Ezt a statisztikát is a Megyei Néptanács Tervosztályának készült, a leadási határidő 1982. február 1. volt, és valamilyen véletlen folytán egy másolat került be az iratok közé – lásd PHL 1982-es iratcsomó.
105 Forrás az HTOF (Határon Túli Oktatásfejlesztési Iroda) adatbázisa, köszönetet mondok az adatokért
Papp Z. Attilának.
52
„a kollektív idő alatt, az öregebbeket is tessék megkérdezni, az az idő alatt fejlődött ki a falu. Abban az időben fejlődött ki a falu, szépült ki, építettek szép házakat s szép bútorok lettek, televíziók. Minden, na úgy jött sorban a kollektív idő alatt.” (Dénes Ferencné, Kocsis Mariska)
Az életmód változásának módja, üteme sokkal nehezebben kutatható, mint a technikai jellegű, jobban dokumentált változások. Ezzel kapcsolatos statisztikai adatokra elvétve bukkantam. Éppen ezért a beszélgetések készítésekor részletesebben ki kellett térni erre a témára, és az erre vonatkozó információk legnagyobb részének ezek az interjúk a forrásai. Ebben az esetben is nehéz dolga van a kutatónak: a „kollektív idő alatt” eltelt korszakot az emlékezők nehezen bontják fel kisebb időszakokra, esetleg egy-egy családi, anekdotikus esemény az, aminek a pontos időpontját is fel tudják idézni. A kollektív gazdaság /termelőszövetkezet korszakára való emlékezésekből a Nagy Történet (azaz egy átfogó, nagyléptékű folyamat) könnyen kialakítható, de alapos feltáró munkára, kis történetek sokaságára lenne szükség ahhoz, hogy a változás árnyalatait is meg lehessen ragadni. Meg a Nagy Történetet igen erősen befolyásolja ma is mindaz, amit a közelmúlt és jelen közéleti, tudományos diskurzusa konstruált.
Benkő Samu a bevezetőben idézett könyvében összefoglalja az általa tanulmányozott helységekben, az ötvenes-hatvanas évtizedekben megtörtént változásokat – társadalmiakat,
gazdaságiakat, kulturálisakat. Leginkább persze a statisztikákból közvetlenül kideríthető mennyiségi változásokra figyel, figyelhet, hiszen az 1950–1970 között eltelt két évtized igazából nem mutathatja meg, melyek a visszafordíthatatlan, társadalomtörténeti
jelentőségű átalakulások. Megállapításai közül egynéhány a Csíkfalván történtekre is ráillik:
„A nyárádmenti ember ma már nem azt lesi, hol akad egy darabocska eladó föld. Jövedelméből vagy új házat épít, vagy a régit korszerűsíti, a gyermekére áldoz – talán a kelleténél is többet. A falvakon betonút vezet keresztül, a petróleumlámpát kiszorította a villany, s fűtésre-főzésre sem használnak már tűzifát. A várossal már nemcsak a kisvasút, hanem autóbusz is összeköti a falvakat. Az ország és a nagyvilág híreit már nem a piaci tereferékből tudják meg, hanem a rádióból és a televízióból. A három faluban 185 rádió és 69 televízió készülék van.”(Benkő 1972. 135.)
A termelőszövetkezet – a bőséges élet alapja: ez az egyik fejezetcíme a már említett brosúrának, amelyet 1967-ben adtak ki a Maros Magyar Autonóm Tartományban, és amelynek bevezető mondatai szerint:
„A szocializmus építése során, Csíkfalván éppúgy, mint az egész országban, a parasztság munka és életfeltételeiben mélyreható változások történtek. E változások a termelőszövetkezethez fűződnek, amely megalapozta a dolgozó parasztok bőséges, virágzó életét.”106
Éppen ezért a brosúra is főképpen a termelő szövetkezettel foglalkozik – de egy utolsó, rövid fejezetben kitér a „bőséges, virágzó” életre is. Ennek az idegen számára szembetűnő jele és bizonyítéka, hogy villamosították a településeket (hogy milyen körülmények között, és mit jelentett az első években a villamosítás, azt fentebb bemutattam), és „közel 200 szövetkezeti tag épített kényelmes, egészséges téglaházat”.107 A brosúra nem részletezi: milyen időszakban épült a közel 200 ház, valamint azt sem, hogy teljesen új épületről van szó, vagy feljavításokról, szoba-konyha hozzátoldásokról. Számításaim
106 Lásd a brosúra 5. oldalán.
107 Uo., a 42. oldalon.
53
szerint az ötvenes-hatvanas éveiben, 1967 előtt 100-at sem érheti el a teljesen új házak száma – de az újjáépítettekkel együtt valóban közel 200 házról van szó.
Továbbá olvashatjuk: „a legtöbb termelőszövetkezeti tag otthonában modern bútort, perzsaszőnyeget találunk, sokan vásároltak mosó- és varrógépet, villanyvasalót”.108 A bútorok kicserélése tömeges mértékben valóban a hatvanas években kezdődött, ekkor már nemcsak Marosvásárhelyen vagy Nyárádszeredában, hanem a helyi szövetkezeti üzletekben is elérhetőek voltak ezek a tartós fogyasztási cikkek:
„Volt a szövetkezetben. Úgy hívták, hogy népbútor. Csak osztán volt aki szegődött. Volt Szeredában asztalos, s aztán akinek olyan volt a tehetsége szegődött hogy legyen más ne az a népbútor, mert az gyenge volt az a népbútor... Olcsóbb volt, 1500, 1600, igaz akkor nagy pénz volt nem mint most, de egy szobabútort vett vele. Vagy ágyat, vagy egy rekámirt vele, toáletett, szekrényt, asztalt, négy széket. Na 1500, 1600 lej volt. S akkor mondom az nagy pénz volt.” (Csalóka Gizella)
Ami a perzsaszőnyeget illeti, kételkedem abban, hogy „a legtöbb termelőszövetkezeti tag otthonában” lett volna.
A villanyárammal működő tartós fogyasztási cikkek valóban a villanyáram bevezetése után, főleg pedig az eleve villanyhálózattal, tehát konnektorokkal is felszerelt új házak tulajdonosai körében kezdtek elterjedni. 1967-ben 121 rádió és 3 televíziós készülék van a községben. Ez utóbbi megjelenése valóban szenzációszámba ment, az egyik tulajdonos így emlékszik az eseményre:
„Én korán vettem, ’65-ben már televízióm volt, az első Rubin televíziót vettem, részletre azt is, de úgy, hogy elmentem nagyapámhoz, s mondom, hogy nagyapám kellene nekem, adjon – 2500 lej volt – 1000 lejt, hogy tudjak venni egy televíziót. Azt mondja „Az mi?”. Mondom rádió, amelyik nem csak beszél, hanem lehet látni azt, aki beszél benne. Hallgat az öreg, azt mondja „Te én adok, de ha nem igaz, én a pofád összetöröm. Hát te nekem ne hazudj, azt mondja. Olyan rádió nincs.” Megvettük. Megvan most is, itt van bent, ilyen hosszú hátrafele, s kicsi képernyő. Megvan. Jött az öreg biciklivel, leült, s így csinált ni, nézte, ment a székkel előre, amikor odaért, hogy érte az orra, megnézett, s fogta a széket s megint elment messzire. Akkor nézte. Azt mondja: „Te a jó Istenit, nem tud magyarul!! De ha tudna, én is vennék egyet. Az anyja jó Istenit. Tanítsátok meg magyarul, beszéljen magyarul, s én is veszek egyet.”. S aztán így elhitte, hogy van olyan rádió, amelyiket lássuk is, hogy mi van benne.” (Kilyén Domokos)
1967-ben, a brosúra adatai szerint „a községben mintegy 65 motorkerékpárt, 25 robogót és közel 500 kerékpárt tartanak nyilván”.109 Valóban ugrás ez az ötvenes évek elejéhez képest, amikor a község első emberének is sorba kell állnia a bicikli kiutalásért. A motorizáció az első személygépkocsik megvásárlásával csak a hetvenes években kezdődik.
Ugyancsak 1967-ben a községi könyvtárnak 7300 kötete, havonta átlag 600 olvasója volt, és a népszerűsítési formák is működtek: 14 mozgókönyvtár és 24 olvasókör. Negyvenötféle sajtótermék, több mint félezer példányára fizettek elő a községben. 110 1960 óta heti három vetítést tartó mozi működött a községközpontban.
A hatvanas években jelennek meg a helyi üzletekben a készruhák. A falusiak egy része még mindig helyi, varrni tudó nőkkel varrat. A harisnyák, köztük az újonnan megjelent nylonharisnyát vásárolják – mesélte el Csalóka Gabriella a vele készített
108 Uo.
109 Lásd a brosúra 42. oldalán.
110 Uo., 44. oldal.
54
beszélgetésben.
A népviselet előbb mindennapi viseletként eltűnik, majd rituális viseletként újra fontossá válik.
A hagyományos paraszti étrend lassan változott. Bőségesen étkeztek, mert volt mit, és fogyasztották a boltban vásárolt termékeket is – tudtuk meg Csalóka Zsuzsannától.
Mindezeknek a változásoknak a feltétele a település kollektivista lakóinak a nagyobb jövedelemhez (pénzhez, de elsősorban piacon értékesíthető terményekhez) való tömeges hozzájutása. A jól menő tsz nagyobb mennyiségben oszt tagjainak a megtermelt termékekből:
„gabonát kaptunk, törőbúzát, búzát, árpát, zabot. Mindent kaptunk, úgy hogy a mezei munka mellett, én nem dicsekvésképpen, mert nem szeretem a dicsekvő embert, én ne dicsekvőképpen mondom, de hiszik, ha nem két fejős tehent tudtunk tartani, hárommalacos kocát, s még bornyúkot tartottunk, na. Még mezőre járni, tejet vittük a csarnokba, onnat jött a pénz, akkor a kollektívből osztottak cukrot, olajat, akinek nem volt, s akinek volt is. Volt plusz megmaradva szőlő s azt közösön kellett kezelni s azt is kiosztották, a borokot. Főzték a pálinkát, itt volt a főzdéjük… (Mellékjövedelmet lehetett szerezni a kollektívben?) Hát ott pénzt is osztottak. Normára osztottak pénzt úgy, hogy annyi pénzt osztottak ki, aki megspórolta, ügyelt reá, az tudott vásárolni: jószágot, ami kellett, no.” (Csalóka Zsuzsanna)
Akik a zöldségtermelésben dolgoztak, azok a termesztés és az értékesítés technikáit, módszereit is megtanulhatták.(Csalóka Gabriella)
Megtanulták, gyakorolták az olyan intenzív, sok szakértelmet és munkát igénylő, de nagy jövedelmet hozó speciális növénytermelést. és –feldolgozást, mint például a paprikatermesztés:
„Ezt a paprikát vetettük melegágyba. Nyolc méteres melegágyat csináltunk, koratavasszal. Neveltük, ültettük, akkor kapáltuk legalább tízszer, szárítottuk. Itt van hátul egy kicsi konyha, az annak volt építve, hogy abba… Tizenhat rostánk volt, ilyen drótból, két méteres rosta. Azt raktuk meg, de minden egyes paprikát fényesre törölgettünk, s a szárát levágtuk, s úgy tettük szárítani. Így megfogtuk, s ha roppant össze, akkor raktuk zsákba. Gyolcszsákot csináltam, s azzal töltöttük meg szárazpaprikával, s akkor tettük le a cementre, a felmosott, tiszta cimentre, tapostuk össze, tettük kis helyré. Volt úgy, tessék elhinni, hogy 250 kg paprikát megőröltem, amit nagyjából itthonról, a háztól elvittek. Annyira, annyira: finom is volt, szép is volt a színe…” (Fazakas Irma)
Az építkezések egy részéhez ez és az ehhez hasonló, ekkor megtanult és gyakorolt a speciális jövedelemszerző tevékenységek teremtették meg az anyagi alapot:
„Elmerem mondani, hogy a paprikából építettünk mindent… (A fürdőszobát is akkor tetszett építeni?) Akkor, 1973-ba, egyszerre. De a WC-t nem engedte az öreg, hogy betenni. Azt mondta, akinek baja van, menjen ki a WC-re.” (Fazakas Irma)
Igen fontos jövedelemszerzési forrás volt a termelőszövetkezet javainak (a kijelentett közös vagyon egy-egy morzsájának) az illegális eltulajdonítása: a lopás. Az interjúk bőséges forrást nyújtanak a viselkedésmód és a mögötte húzódó meggondolások tanulmányozására. A lopásról elmondható, hogy gazdasági okokból, de társadalmi kényszerből is történt – igazodásképpen másokhoz. Ennyiben nem individualista, hanem közösségi jellege volt. A mintát azok jelentették, akik „arravalóak voltak”:
„Hát aki tudott lopott, aki arravaló volt, de én… Egyszer szedtük a paprikát, mert nagy kertészet volt ott a belső részen, szedtük a parikát, s hát mindenki úgy vitte, úgy loptak szerteszéjjel. S azt mondták, te mért nem teszel bé oda a Máré Zsiga kóréjába egy kicsit… S hát gondolom, másnap elmegyek, mert csak segíteni voltam, hogy hozzam el azt a kicsi
55
paprikát, amit otthagytam, bétettem. S nem szembejött velem (ti. a brigádos – G. J.). S azt mondja: mit visz? Hát egy lyukas neccben volt, hát látszott, hogy paprikát. Én úgy megijedtem, hogy én soha többet egy ágszálat nem mertem volna elhozni, hogy akkor felszólított. Azt mondta: loptál te is. Hát én csak ennyit vittem, de akik ott voltak közelebb, vittek. Vittek, s azok éltek is inkább.” (Fazakas Irma)
A kérdés tehát az, hogy ki volt „közelebb” a forráshoz: kinek volt pozíciójából, funkciójából, lehetőségeiből adódóan a legtöbb alkalma az eltulajdonításra. Természetesen, az egész gazdálkodási rendszer erre épült – ezzel kapcsolatos jelenségeket a tsz nyolcvanas évekbeli „dicsőségének” „titkairól” fennebb már bemutattam. A kialakult társadalmi viszonyrendszerek is a „kivel loptam együtt, és kinek juttattam belőle, hogy elnézze”, meg a „ki kit zsarol “ szerkezetekben épültek ki. Egy tsz elnököt mindig emlékeztethettek traktorossága idején elkövetett lopásaira:
“Nagy Jenő volt az elnök. Neki is jól ment. Szekér, autószámra lopta a gabonát. Egyszer, a kollektív időbe bele is akarták dobni a patakba, mert lopta a búzát. Cséplés idő volt. Egy este elindultam a bátyám fiához. Már sötétedett. Látom, hogy viszik a traktorral a gabonát és utána megy valaki egy biciklivel. A biciklin is zsák volt. Láttam, hogy matattak. Ők is megláttak. A polgár a biciklit betette a sáncba, elment, s ő is befeküdött. Én odamentem a sánchoz, kivettem a fehér biciklit és a két biciklit toltam felfele az úton. Mikor oda értem a polgárhoz, mondtam, neki, hogy: vidd haza bátran, nem jelentelek fel. Így loptak. Utána találkoztam Fazakas Jenővel, mondtam neki, hogy láttam a traktort, ő meg azt mondta, hogy Nagy Jenő vezette a traktort. Nagy Jenő traktoros brigádos volt. Akkor azt mondtam Fazakas Jenőnek, mondd meg Nagy Jenőnek, hogy, ha eddig nem is köszönt, ezután köszönjön. Három évig köszöntettük. Ha egyszer nem köszönt már üzentem neki, hogy jobban teszi, ha köszön. Egyszer szénaosztás volt. Nekem a rosszabbik szekér szénát akarták adni. Mondtam, hogy adják a másikat és mondják meg Nagy Jenőnek, hogy AZÉRT.”(Moldován Gyula)

5 7
Összegzés
1. A bevezetőben leszögeztük: dolgozatunkban arra keresünk választ, hogy hogyan alakult ki a nyolcvanas években létező gazdasági helyzet, hogyan működtek ebben az időszakban a változást meghatározó, helyi politikai-adminisztratív és gazdasági intézmények, és hogyan változott, modernizálódott a helyi társadalom az ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években.
A legáltalánosabb szinten Csíkfalva betagolódik egy általános, romániai, kelet-európai átalakulási folyamatba. A kutatásnak az volt a feladata, hogy árnyalja ezt az általános képet.
A kutatást megelőző tervezés során azt a hipotézist fogalmaztuk meg, hogy a tsz Csíkfalván modernizációs centrumként működött, az általános átalakító szándék helyi legfontosabb közvetítője volt. Feltételezéseimet kutatásom csak részben igazolta. Az ötvenes-hatvanas, sőt a hetvenes évek első részében ez valóban így volt. Távolról sem elhanyagolandóak azonban a városiasodás, iparosodás külső hatásai (oktatás, munkahelyek Nyárádszeredában, Marosvásárhelyen), a helyi ügyintézés szervező szerepe (villamosítás, iskolaépítés a hatvanas években, falurendezési törekvések). A nyolcvanas évek sajátos körülményei között szó sem lehetett gyors változásokról: a túlélés, a viszonylagos élelmiszerbőség fenntartása volt a cél – és ennek érdekében a tsz működése olyan demodernizációs mechanizmusokat erősített meg, mint a befele forduló individuális viselkedés, az erkölcsi normákat áthágó, kettős erkölcsöt megerősítő, végső soron társadalomromboló újraelosztás (lopás). Ekkor inkább „demodernizációs centrumként” működött a gazdaságilag nagyszerűen felszerelt és megyei viszonylatban élen járó, de lényegében a megyei politikai elit – mezőgazdasági elit érdekszövetségét erősítő, napi túlélésre berendezkedő tsz. Mire eljött a változás, rég megszűnt az a munkamorál, elszivárgott az a társadalmi bizalom, amely lehetővé tette volna a tsz további, az új körülmények közötti fennmaradását, gazdaságilag is sikeres és a helyi közösség anyagi regenerálódását szolgáló működését. A közösség nem, a tsz utószerkezeteinek tulajdonosai gazdagodtak, és ez újabb bizalmi válságokat és erkölcsi szakadékokat eredményezett.
2. Tomka Miklós tanulmányában azokat a jelenségeket sorolja, amelyek a 20 században nemcsak Európa-szerte, hanem Erdélyben is bekövetkeztek, és a szocializmus korszakában, valamint az utána következő több mint egy évtizedben modernizációs jelenségekként meghatározták a társadalom mai állapotát. Azért fontos ennek az összegzésnek a bemutatása, mert Csíkfalva településein is ezek közepette, ezekhez viszonyulva, ezek szorításában, ezek által meghatározva zajlott a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a helyi társadalom élete. Tomka nyolc jelenségcsoportot különít el. Mindegyik megállapításnak helyi relevanciája van, mindegyik mellett hosszan sorolhatóak az oda illő, a dolgozatban bemutatott helyi jelenségeket. (Tomka 2001)
1. A mezőgazdaság eltartó képessége csökken, az iparé nő, a városiasodás meggyorsul.
2. Általánossá válik az iskolázottság, és különösen a felsőbb szintű, vagy a szakmai tudás megszerzése nem a lakhelyen történik.
3. A vagyon szerepe csökken, a személyes mozgékonyság és a teljesítmény szerepe nő az ember életpályájának alakulásában.
4. A közlekedési infrastruktúra, tömegközlekedés gyors fejlődése, motorizáció könnyebbé teszi a fizikai helyváltoztatást.
5. „Kétlakiság”, különböző emberi környezetek jelennek meg a lakóhely, munkahely,
58
társadalmi kapcsolatok stb. helyeinek elkülönülése nyomán.
6. A hivatalos kultúraközvetítés (iskola), valamint a tömegkultúra (pl. televízió) megjelenése erős vetélytársa (alternatívája) lesz a helyi társadalomban továbbélő kultúrának, világlátásnak, erkölcsnek (egyszóval hagyománynak).
7. Az élet alternatívák sorát kínálja, és az egyénnek kell eldöntenie azt is, mit választ, de főleg azt, hogy kikhez igazodik, milyen értékeket elfogadva választ.
8. A legmeggondolkodtatóbb: sem a választások, sem az ezeket kikényszerítő feltételek nem életre szólóak, sokat változnak, és változtathatók. Ezzel korlátozódik a biztonság, kiszámíthatóság, egyre nagyobb tere van annak a szabadságnak, amely mérlegelésre, ehhez igazodó egyensúlyozásra, a hozott döntések folyamatos fölülbírálatára, gyors megváltoztatására késztet.
Mindegyik kijelentést lehet, szükséges továbbgondolni, és a dolgozatban bemutatott helyi eseményekre vonatkoztatva kifejteni. Ez képezheti akár egy, a közelmúltnak a dolgozatban bemutatott eseményeire építő fejlesztési elképzelés alapját.
3. Roth Endre megállapítás szerint „a szocialista modernizáció lényegében egy pszeudomodernizáció volt”.(Roth 2002. 7.) Ezt a megközelítést az jellemzi, hogy nem tagadja a szocialista iparosítás és urbanizáció mennyiségi eredményeit – csak hangsúlyozza annak erőltetett és téves voltát, romboló hatásait. Ugyanis a modernizáció összetett politikai, gazdasági, szellemi átalakulási folyamat. A modern állam politikai rendszere a demokrácia. Ennek intézményi feltételei nem léteztek Romániában az 1989 előtti évtizedekben. Ugyanígy nem volt piacgazdaság. Nem volt szellemi, alkotói szabadság. Nem volt tere a civil kezdeményezéseknek. Végül nem volt individualizált, független személyiség és ennek cselekvési tere. Átalakulás történhetett a nagyváros tömbház-rengetegében vagy a csíkfalvi települések családi gazdaságaiban, de ez nem vezetett olyan gazdag, kulturált és ennek mértékében szabadon mérlegelő és döntő egyénekhez és olyan társadalmi szerveződésekhez, amelyek szembe tudnak nézni a modernség – manapság a nyárádmenti falvakban EU csatlakozás képében megjelenő – kihívásaival.
A szocialista állam diktatúrája a kialakuló infrastruktúrát használva a hatalom kiterjesztést és az egyének és kisközösségek cselekvési köreinek, közösségi életének szabályozását/korlátozását végezte el.
Mindezt joggal lehet „modernizációs diktatúrának” nevezni. (Szalai 2004. 21.)
Ennek összetevői között voltak határozottan pozitív jelenségek, például a széles rétegek, így a falusi lakosság körében még létező analfabetizmusnak a megszüntetése, a vidéki lakosság kulturális felemelkedése, valamint a jelentős társadalmi mobilitás. Igaz, ez utóbbit „szervetlen mobilitásnak” lehet nevezni, hiszen az identitások elbizonytalanodása, tömeges elmagányosodás, és az egyéni, informális érdekérvényesítés dominanciája, a hagyományosan érvényes normáktól való távolodás, erkölcsi züllés jellemezte. (Szalai 2004. 37.)
4. Európában és számunkra ismerős formában: Kelet-Európában elsősorban az ismétlődő állami beavatkozások következtében végbement egy paraszttalanítási folyamat: eltűnt a parasztság, mint demográfiai tömeg, és akik maradtak, azokat is gyors ütemben integrálja a modernizálódó és ennek következtében máshogy (a városival párhuzamba állíthatóan) szerveződő vidéki társadalom.(Kovách 2003. 41–66.) Az Európa fél-peremén fekvő Romániában azonban még a sikerest termelő szövetkezetek árnyékában sem volt olyan mértékű paraszttalanítás, mint Európa innen nyugatabbra eső részein. A mindennapi
59
gyakorlatokban, a hatvanas-hetvenes években, de főleg 1968 után csiszolódó „kétlaki életforma” paraszti fele mindvégig szimbolikusan erősebb volt – ez többek között az egyik titka az 1989 utáni „visszaparasztosodási” jelenségeknek. (Laki–Biró 2001. 177.) Romániában az ezredfordulón, a hivatalos statisztikai adatok szerint 40,6 százalék a mezőgazdaságiból élő lakosok aránya.(Anualul Statistic al României 1999) Az életutak vizsgálatából világosan kiderül, hogy az önkép („honnan jöttünk, hová megyünk, kik vagyunk”) nem alakult át radikálisan.(Oláh 1996. 17–24.) 1989 után ezért is kellett újra megpróbálni, hogy ehhez a – elemeinek nagy részében premodern – képhez igazodva, a racionális gazdasági meggondolások ellenében is „saját földjén gazdálkodó, önálló” parasztok legyenek.
A kilencvenes években a Székelyföldön, így Csíkfalván is az önellátó paraszti gazdálkodás terjedésének, a „paraszti ambíciók” pillanatnyi fellángolásának lehettünk tanúi. Tagadhatatlan azonban, hogy különböző helyzetek, árnyalatok léteznek egymás mellett: a Marosvásárhelyhez közeli, munkahelyeket kínáló, hagyományosan fejlett gazdasági ágakra (sikeres zöldségtermelésre, tejtermelésre) alapozó nyárádmenti települések az átalakulás más állomásán vannak, mint például az önellátásra, túlélésre berendezkedett, elöregedett, munkanélküliséggel küzdő Udvarhely környéki települések.
A Nyárádszentmártonban székelő, Csíkfalva községi tsz felbomlása után a településeken csak az idős, nyugdíjas réteg mozdult el az – időleges – vissza-parasztosodás fele. Aki tehette, megtartotta munkahelyét, vagy élt a kínálkozó új munkalehetőségekkel. A 2002-es népszámlálás eredményei mutatják: tsz időszakához képest, a székelyföldi falusi térségek településeinek nagy részével ellentétben, itt nem növekedett a földművelésből megélők száma. A több évtizedes átalakulás ebből a szempontból visszafordíthatatlannak bizonyult. Mellékjövedelem megszerzéséért ma is folyik jelentős mértékű gazdálkodás a község falvaiban. De ez nem járt életformaváltással: a dekollektivizáció esetünkben nem jelentette az önellátó paraszti életmód tömeges helyreállítását.
5. Az 1948-ban kezdődő, 1962-ben befejeződő folyamat végeredménye a tulajdon feletti rendelkezés átstrukturálása. Csíkfalván is az állam, és ennek képviseletében a kollektív gazdaság és a néptanács vezetősége lett az adminisztrátor – valójában a birtokos. Ez a vezetés rendelkezett a „közös” infrastruktúra és földtulajdon (legelő, erdő) sorsáról, a kerthelyiségek, beltelkek elosztásáról (ami a házhelyek elosztását, tehát a családi vagyon felhalmozási lehetőségeit jelentette), ez döntött a fizetéses munkahelyekre való alkalmazásról, vagy a nagyobb jövedelmet hozó részlegekre (pl. az üvegházakat működtető kertészet, vagy az állattenyésztés) való beosztásról, a tsz-ben ledolgozott munkanapok értékéről.
Az új vezetés lett a használat szervezője, adminisztrátora. A fentről jött utasításokat végrehajtva, a fentről érkezett ellenőrökkel együttműködve szabályozta, hogyan alakuljon ki a termelésnek és fogyasztásnak az új rendje.
A falusi települések társadalma egyénileg, de összességében rendezetten alakította ki védekező, túlélő magatartását. Ide sorolható a munkaerő visszatartása, a tömeges, a mezőgazdasági munka elöli szökésnek is minősíthető elvándorlás. Ezen túl a leglátványosabb védekező magatartás a beltelek és kert kiemelt gondozása, az ebbe való beruházás (házépítés), valamint az időlegesen vagy hosszabb ideig ellenőrzés nélkül maradt állami javak eltulajdonítása (lopás a közösből). Erre a viselkedésre Tóth Zoltán egyértelműen a jobbágyi birtoklásban fedez fel analógiát – legfontosabbként azt emelve ki, hogy a felhalmozás módja nem a földtulajdonra (és ennek megmunkálására)
60
támaszkodik.111 A társadalmi intézmények kialakulásának és a szokásjognak az összefüggéseit tanulmányozó Tagányi Zoltán szerint a nyugat-európai társadalmak fejlődésétől eltérően „a kelet-európai társadalmak esetében a tulajdonjoggal szemben álló használati jog, majdnem a tulajdonjoggal egyenlő formában maradt fenn” – különösen azokon a frontier-területeken, ahol még volt terjeszkedési, foglalási lehetőség.(Tagányi Zoltán 1990. 10–11.) Véleményünk szerint ugyanez vonatkozott a kollektív működésének időszakára: a termésre az állam tette rá a kezét, a helyiek csak visszavettek belőle annyit, és nem többet, mint amennyi a helyi vezetés pozícióját még nem veszélyeztette (mert ha igen, akkor megtorlás következett). Visszavettek annyit, amennyit a vezetéssel való alkuban sikerült, annyit, amennyire a rokonsági rendszerük, státusuk lehetőséget nyújtott (ha a vezetők rokonai voltak, akkor többet, mint ha nem) – különleges esetekben pedig, mint amennyit a helyiekkel szolidáris vezetés neki juttatott.
Mindebből a legfontosabb: egy premodern, a kevésbé mobilisak, a helyben maradók között a társadalmi határokat erősítő, a szolidalítást gyengítő viszonyrendszer működtetett ez a szerkezet.
Nem volt megkötött és betartott szerződés, nem volt szabályozó nyilvánosság.
Az egyik legfontosabb szervezőelv az addig domináló intézményi szerkezetben éppen a szóbeliségre, vagy még erre sem, hanem a „nyomot nem hagyó” összekacsintásra alapuló működtetés:
„Mindig vendégeskedés volt, azt a sok ingyent, a sok lakodalmat el kellett rendezni, számolni, nyom nélkül kellett maradjon, hogy ne látszódjon a nyom. Ha nyom maradt az baj volt.” (Szakács Ernő)
Ez a rendszer alapvetően nem demokratikus: nem teszi lehetővé az alternatívák nyilvános megjelenését, a vitát, a vélemények ütközésére, kritikára is építő intézményi szerkezetépítést.
6. A modernitás szerkezeteinek és dinamikájának együttes hatásaiból eredezteti a modernitás világát Heller Ágnes. (Heller 1993. 40–41.) Hiába épül ki a szerkezet – azaz: hiába másolják le a fél-periféria vagy periféria országai a modern berendezkedés formális szerkezeteit – ez még nem jelenti azt, hogy a dinamika is működőképes.
A kérdés: mi történik a társadalom alaphálózatában, meghatározó kis szerkezeteiben?
Lehet-e modern egy társadalom, ahol továbbra is a vérségi és rokonsági kapcsolathálózatok a döntőek a forrásokhoz való hozzáférésben? Ahol az egyéni kezdeményezés és ennek tisztelete inkább kivétel, mint szabály? Ahol az alternatívák keresését „a találékonyság szellemét olyan attitűdnek tekintik, amely megsérti a szent hagyományokat”, és „az uralkodó családminta tekintélyelvű és paternalista marad, amiből viszont a politikai tekintélyelvűség ösztönös tisztelete fakad”? (Heller 1993. 40–41.)
Romániában tagadhatatlanul nacionalista diktatúra volt a nyolcvanas években. A csíkfalvi történéseket vizsgálva azonban úgy látom, hogy a jól működő gazdasági szerkezetek falusi környezetben inkább biztosították a túlélést, az egyéneket eleve nem érintette annyira az erőforrások összpontosítása, megvonása, mint városi környezetben.
A közösséget viszont annál inkább.
Az állami pénzből élő kulturális, egészségügyi, oktatási, és általában a közösséget
111 Mivel egyértelműen nem támaszkodhat erre: a földnek a földesúr, vagy a negyvenes évek után az állam a tulajdonosa, és ezen is túl: monopolhelyzetének tűzzel-vassal őrzője, a tömeges erőszak alkalmazója, az erkölcsi vesztes. Lásd Tóth Zoltán 1985. p. 87.
61
fenntartó intézmények sorvadtak. A közösséget ebben a korszakban csak papíron képviselő, valójában az állami érdekeket kiszolgáló adminisztráció az átszervezésekkel és a parancsuralmi szerkezet abszurd utasításainak teljesítésével, és nem az alapvető közösségi gondok feltárásával és megoldásával volt elfoglalva.
Ami történt, amit leírtunk, az azonban mégsem volt teljes mértékben pszeuromodernizáció: az egyéni életterek civilizációs változásai, a fogyasztási szokások, a fiatalok nyitottsága (és ennek következményeként is: Magyarországra, nyugatra irányultsága) a bizonyíték erre.
A nyolcvanas évek körülményei közepette is (viszonylag) megerősödött egyénekkel, de legyengült intézményekkel, közösséggel, morállal érte meg az 1989-es változásokat a vizsgált települések lakossága.
62
Bibliográfia
Benkő Samu
1972. Murokország. Művelődéstörténeti barangolás szülőföldemen Kriterion Könyvkiadó Bukarest.
Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György
1991 Diktatúra a szükségletek felett. Cserépfalvi Kiadó.
Giddens, Anthony
2000 Elszabadult világ. Hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Perfekt kiadó, Budapest.
Heller Ágnes
1993 A modernitás ingája. in: Heller Ágnes – Fehér Ferenc: A modernitás ingája. T-Twins Kiadó, p. 7–50.
Konrád György – Szelényi Iván
1989 Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Gondolat kiadó, Budapest.
Kovách Imre
2003. A magyar társadalom „paraszttalanítása” – európai összehasonlításban. in: Századvég 2. szám, p. 41–66.
Laki László – Biró A. Zoltán
2001 A globalizáció peremén. Kúnhegyes térsége és a Csíki-medence az ezredfordulón. MTA Politikatudományok Intézete Budapest.
Oláh Sándor
1996 Életformaváltás a Székelyföldön a szocializmus korszakában. in: Elmentünk? Székelyföldi életutak. Válogatta és szerkesztette: Bodó Juliánna és Oláh Sándor. Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda.
Szalai Erzsébet
2004 Az első válaszkísérlet. A létezett szocializmus – és ami utána jön… Nemzeti Tankönyvkiadó Budapest.
Roth Endre
2002 Modernitate şi modernizare socială�. Polirom Iasi.
Tagányi Zoltán
1990 A társadalmi intézmények fejlődése és a szokásjog. MTA Szociológiai Kutatóintézet. Budapest
Tóth Zoltán
1985 A család, a magántulajdon és a helyi társadalom szerkezete (társadalomtörténeti esszé). in: Helyi társadalom 3. Strukturális viszonyok a helyi társadalomban. Összeállította és szerkesztette Böhm Antal és Pál László. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete. Budapest
1968 Recensă�mîntul populaţ�iei şi locuinţ�elor din 15 martie 1966. Regiunea Mureş Autonomă� Maghiară�. Volumul I. Populaţ�ie. Editura Centrală� de Statistică� Bucureşti.
A csíkfalvi kollektív gazdaság történetéről 1967-ben készült brosúra, szerző: Oprea Vasile közgazdász, kiadó a Maros Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa.
63
Melléklet
I. Interjúk
Az interjúk átfogó tematikája: egyéni életutak, közösségi változások 1944–1989.
Az interjúk készítése előtt kidolgozott kérdéssor a következő jelentősebb témaköröket tartalmazta:
Szülők.
Az interjúalany életének fontosabb adatai.
A település vezetői.
Termelőszövetkezet (kollektív).
Életmód.
Nagyobb építkezések a faluban.
Közlekedés, a kilépés útvonalai.
Interjú készült a települések lakói közül a következőkkel:
1. Csalóka Gizella sz.1933, Nyárádszentmárton (Készítette Kiss Csilla Erzsébet)
2. Csalóka Zsuzsanna sz.1929, Nyárádszentmárton (Készítette Kiss Csilla Erzsébet)
3. Csizmadia Irma sz. 1923, Nyárádszentmárton (Készítették: Kiss Csilla Erzsébet és Patkó Katalin)
4. Dénes Ferenc sz. 1945, Nyárádszentmárton (Készítette Gagyi József)
5. Dénes Ferencné Kocsis Mariska sz.1945, Nyárádszentmárton (Készítette Kiss Csilla Erzsébet)
6. Fazakas Irma sz. 1926, Csíkfalva (Készítette Molnár Judit)
7. Incze Sándor sz. 1922, Csíkfalva (Készítette Szász Emese és Szász Enikő)
8. Kilyén Domokos sz. 1940, Csíkfalva (Készítette Bálint István)
9. Mihály Géza sz. 1930, Csíkfalva (Készítette Szász Emese és Szász Enikő)
10. Mihócsa Vilma sz. 1929, Jobbágyfalva (Készítette Nemes Csilla)
11. Moldován Gyula sz. 1926 Jobbágyfalva (Készítette Molnár Judit)
12. Szabó Gyula sz. 1931, Nyárádszentmárton (Készítette Kiss Csilla Erzsébet)
13. Nagy Kálmán sz. 1934, Csíkfalva (Készítette Kiss Csilla Erzsébet)
14. Szabó Olga sz. 1938, Csíkfalva (Készítette Szász Emese és Szász Enikő)
15. Szabó P. István sz. 1921, Nyárádszentmárton (Készítették: Kiss Csilla Erzsébet és Patkó Katalin)
16. Szakács Ernő sz. 1928, Vadad (Készítette Oláh Sándor)
17. Szász Mihály sz. 1929, Nyárádszentmárton (Készítették: Kiss Csilla Erzsébet és Patkó Katalin)
18. Török Tibor sz. 1948, Nyárádszentmárton (Készítette Oláh Sándor)
II. Iratok a Polgármesteri Hivatal Levéltárából
(Forrásgyűjtemény a korszak helyi viszonyainak tanulmányozásához)
A gyűjtemény a Polgármesteri Hivatal Levéltárában talált, a kutatás során fénymásolt anyagokból készült. Az összeállításnak kettős célja volt:
1. Bemutatni a különböző korszakokban készült, az adminisztráció működése, a hatalom által a helyi társadalom kérdéseinek kezelése szempontjából a korszakra jellemzőnek tekinthető iratanyagokat, és így tájékozódást nyújtani az ezutáni, résztémákat megcélzó kutatásokhoz.
64
2. Összegyűjteni és rendezni a dolgozat készítésekor felhasználható iratanyagot.
A gyűjteménybe 83 darab irat került be, 221 oldal összterjedelemben.
Ezúttal csak az iratok leltárát közöljük.
1953
1. Magyar Autonóm Tartomány Filmszínházak Vállalata levele a Községi Néptanács Végrehajtó Bizottságának. (Értesítés arról, hogy a mozgó filmkaraván Csíkfalva községbe látogat. Dátum nélkül. 1 oldal.)
1956
1. Kimutatás a kultúraktivistákról. Keltezés nélkül. (1 oldal)
2. Sportnap-népünnepély szervezésének engedélyezésére írott kérvény. Július 24. (1 oldal)
1957
1. Kérvény műsorral egybekötött bál szervezésének engedélyezésére. Február 21. (1 oldal)
2. Kérvény műsoros táncmulatság szervezésének engedélyezésére. Június 8. (1 oldal)
3. Kérvény augusztus 23-a tiszteletére rendezendő sportnap és bál engedélyezésére. Augusztus 24. (1 oldal)
1958.
1. Jegyzőkönyv – a csíkfalvi Néptanács V. B. március 7-ei rendes ülése. „Az ülés tárgya”: 1. Az önkéntes ügyosztályok megalakítása, valamint a tagok kinevezése. A békéltető bizottság tagjainak kinevezése. (4 oldal)
2. A Rajoni Néptanács Utasítása a veszettség elleni akcióról. Kelt április 11. (1 oldal)
3. Beszámoló – a csíkfalvi Néptanács V. B. előtt április 18-án a tanügyi és kulturális tevékenységről (3 oldal)
4. Jelentés – a nyárádszentmártoni 4 osztályos általános iskola tanügyi és kulturális tevékenységéről, április 18. (2 oldal)
5. Beszámoló – a csíkfalvi sportközösség tevékenységéről, április 25. (2 oldal)
6. Jelentés – a mezőgazdaság szocialista átalakítása terén elért eredményekről 1958. évben, április 26. (2 oldal)
7. Meghívó – a Csíkfalvi Néptanács V. B. április 26-án tartandó rendes ülésszakára. Tárgy: 1. Tanügyi, kulturális és sport tevékenységek elemzése. 2. A mezőgazdaság szocialista átalakítása terén elért eredmények kiértékelése. (1 oldal)
8. II/1958 sz. Jegyzőkönyv – Csíkfalva község képviselőinek 1958. április 26-ai rendes ülése. Tárgy: ami a Meghívón szerepel. (4 oldal)
9. 7/1958 sz. Jegyzőkönyv a V. B. május 2-ai rendes üléséről. Tárgy: 1. Május 1-je megünneplésének kiértékelése. 2. A dolgozók kéréseinek a megoldása. (2 oldal)
10. Beszámoló a Jobbágyfalvi Téglagyár munkateljesítményeiről április hónapban. Kelt május 8. (5 oldal)
11. XVI/1958 sz. Jegyzőkönyv a V. B. július 4-ei rendes üléséről. Tárgy: Az aratási munkálatok megszervezésének megbeszélése, valamint a szérűk kijelölésének és azok felszerelésének a meghatározása. (3 oldal)
12. XVII/1958 sz. Jegyzőkönyv a V. B. július 11-ei rendes üléséről. Tárgy: A Kolorádó akció felülvizsgálatának kielemzése. (1 oldal)
13. A Rajoni Néptanács július 15-ei Utasítása – villamosítás megkezdése a községekben
65
és falvakban (1 oldal).
14. A Rajoni Néptanács augusztus 13-ai Utasítása – fegyelmi intézkedések (1 oldal)
15. XXII/1958 sz. Jegyzőkönyv a V. B. augusztus 13-ai rendes üléséről. Tárgy: 1. Augusztus 23-a megünneplése. 2. A cséplés menetének kielemzése. 3. Az 1958-as költségvetési terv feldolgozása. (2 oldal)
16. XXIII/1958 sz. Jegyzőkönyv a V. B. augusztus 20-ai rendes üléséről. Tárgy: a mezőgazdaság szocialista átalakítása terén elért eredmények kiértékelése. (2 oldal)
17. XXX61958 sz. Jegyzőkönyv a V. B. október 5-ei rendes heti üléséről. Tárgy: A kulák gazdaságokat felülvizsgáló bizottság referátjainak előterjesztése és azok megvitatása. (3 oldal, meg 12 oldal melléklet: kulákok káderezése, kuláklista)
28. ? /1958 sz. Jegyzőkönyv a V. B. november 19-ei rendes heti üléséről. Tárgy: 1. Az apaállatok takarmányellátásának kiértékelése. 2. Az állategészségügyi tevékenységek kiértékelése. (5 oldal)
1960
1. Contract ziua 23 luna decembrie anul 1960. (1960. december 23-án kötött Szerződés a községi Néptanács és a Tartományi Mozivállalat között egy mozgófilm-vetítő gép átvételéről és állandó mozielőadások szervezéséről. 2 oldal.)
1961
1. Jelentés a mezőgazdaság kollektivizálásának helyzetéről. Kelt 1961. április 7-én. (3 oldal)
40/1961 számú Jegyzőkönyv a V. B. szeptember 23-ai munkaüléséről. Tárgy: villamosítás. Melléklet: Jelentés a község villamosítási helyzetéről (4+3 oldal)
2. Proces verbal din 4. august la Centrul de Colectare a Laptelui Vă�rgata. (Augusztus 4-én kelt jegyzőkönyv a Csíkfalvi Tejbegyűjtő Központnál. Tárgy: a villanyáram szükséglet felmérése.
1 oldal)
3. Proces verbal din 4 august la sediul G.A.C. 8. Mai Vă�rgata (Augusztus 4-én kelt jegyzőkönyv a Csíkfalvi Május 8 Kollektív Gazdaságnál). Tárgy: a K. G. villanyáram szükségletének felmérése. 1 oldal.)
4. Művelődési Otthon Nyárádszentmárton. Csíkfalvi Néptanács Végrehajtó Bizottsága. A nyárádszentmártoni művelődési otthon heti tevékenységének beosztása és a művelődési körök felelőseinek névsora. Kelt 1961. november 6., aláírja Béres Ilona művelődési-otthon igazgató. (1 oldal.)
1962
1. Intézkedési terv az 1962-es évi villamossági terv teljesítésére. A Rajoni Néptanács villamosítási bizottság tagjai, ezek feladatai. Keltezés nélkül. (3 oldal)
2. Jegyzőkönyv. „Felvettük Jobbágyfalván 1962. január hó 5-én tartott közgyűlésen.” (Tárgy: villamosításhoz szükséges önadó-hozzájárulás megszavazása. 2 oldal.)
3. Jegyzőkönyv. Kelt január 13-án a Rajoni Néptanács kiküldöttjének és a Csíkfalvi Néptanács képviselőinek a villamosítás helyzetéről való tanácskozásáról. (2 oldal)
4. A Rajoni Néptanács január 18-ai Utasítása az 1962-es önkéntes hozzájárulások összegének beszegéséről. (1 oldal)
5. A Rajoni Néptanács május 23-ai Utasítása a villamosítás helyzetéről, a villamosítási hozzájárulási összegek beszedéséről. (2 oldal)
6. A Maros Magyar Autonóm Tartományi Néptanács május 20-ai Utasítása a Maros
66
Magyar Autonóm Tartományban a villamosítási akció fokozására. (3 oldal)
7. A Csíkfalvi Néptanács május 30-ai Jelentése a villamosítás helyzetéről, a villamosítási hozzájárulási összegek beszedéséről. (2 oldal)
8. A Rajoni Néptanács Tervosztályának június 1-jei Tájékoztatója arról, hogy Csíkfalva község települései számára a „villamosítási deviz árát” előlegezte. (1 oldal)
9. Jelentés „a községi néptanács végrehajtó bizottságának a kultúra és művelődés terén kifejtett tevékenységéről.” Kelt július 5-én.(5 oldal.)
10. 26/1962 számú Határozati Javaslat a nyári kulturális tevékenységekről. Kelt 1962. július 6-án. (1 oldal.)
11. A Rajoni Néptanács Tervosztályának október 19-ei Tájékoztatója arról, hogy október hó folyamán megkezdik a villamosítási munkálatokat Nyárádszentmárton és Búzaháza településeken. (1 oldal)
12. A Csíkfalvi Néptanács november 30-ai Jelentése a villamosítás helyzetéről, a villamosítási hozzájárulási összegek beszedéséről. (3 oldal)
1963
1. Csíkfalva község Néptanácsa V. B. előterjesztése: az „1963-as költségvetési tervezet és gazdasági terv, valamint 1962-es évi terv és költségvetés végrehajtása”. Kelt 1963. január 29. (4 oldal.)
1968
1. Consiliul Popular Provizoriu al Judeţ�ului Mureş, Comitetul Executiv, U.T.C. Comitetul Judeţ�ean Mureş că�tre Comitetul Executiv al Consiliul Popular al comunei Vă�rgata la 10. decembrie 1968. (Maros Megye Ideiglenes Néptanácsa V. B. és Maros megye K.I.SZ. Bizottsága levele Csíkfalva község Néptanácsa V. B.-nek 1968. december 10-én. Tárgy: decemberben meg kell szervezni a 18 évet betöltött fiatalok megünneplését. 1 oldal.)
1969
1. Jelentés „az 1968 évi költségvetési és helyi terv teljesítéséről, és az 1969 évi költségvetési és helyi terv előterjesztésének jóváhagyásáról.” Kelt január 15-én. (8 oldal.)
2. Jelentés „a községi néptanács végrehajtó bizottsága által kifejtett tevékenységről, amely az évi költségvetési, adóbeszedési, valamint más pénzügyi tervek, az önkéntes hozzájárulási összegek felszedését, valamint a felhasználására tett intézkedésről”. Kelt november 10-én. (5 oldal.)
1970
1. Beszámoló „a községi Néptanács végrehajtó bizottsága által kifejtett tevékenység, amely az 1969 évi község szépítési és fejlesztési terv megszervezését és megvalósítását illeti.” Dátum nélkül. (5 oldal.)
197 1
1. Társjelentés „a csíkfalvi községi Néptanács állandó bizottságainak, ami az 1970-es évi helyi tervek és a költségvetési előirányzatok megvalósítását illeti, valamint az 1971-es állami terv és költségvetési előirányzatát illeti.” Kelt január 15-én (3 oldal.)
2. Jelentés „az 1971-es évi éjjeliőrség megszervezéséről.” Kelt január 18-án. (2 oldal.)
Előterjesztés „Csíkfalva község Néptanácsa 1971 évi gazdasági tervéről és költségvetéséről.” Kelt január 20. (9 oldal.)
6 7
3. Proces Verbal din 26 februarie cu ocazia sesiunii a Consiliului Popular. (Február 26-ai Jegyzőkönyv a Néptanács ülésszakáról. Tárgy: 1. Az 1971-es helyi gazdasági terv elfogadása. 2. Az 1971-es helyi költségvetés tervezet. Az Állandó Bizottságok társjelentései. 3. Kerelőszentpál község versenyfelhívására való válasz. 4. A békéltető bizottság beszámolója, az új tagok megválasztása. 5. A népgyűléseknek az éjjeliőrségről szóló döntésének elfogadása. 7 oldal.)
4. Csíkfalva község Néptanácsa V. B. „A Csíkfalvi Néptanács keretében működő szocio-kulturális állandó bizottság által szervezett kulturális és tömegnevelő tevékenységről a nyári és őszi-téli kulturális évadokban. Kelt november 22-én. (4 oldal.)
5. Csíkfalva község Néptanácsa V. B. Jelentés a téli tömegnevelési tevékenységről, valamint a művelődési otthonok nyári terveiről. Kelt 1971. december 1-jén. (5 oldal.)
1973
1. Consiliul Popular al Judeţ�ului Mureş. Comitetul Executiv. Administraţ�ia Financiară�. Că�tre Consiliul Popular al comunei Vă�rgata.(Maros megye Néptanácsa. V. B., Pénzügyi Igazgatóság. Csíkfalva község Néptanácsának. (A Megyei Néptanács által jóváhagyott 1974-es községi költségvetésről szóló értesítés. Kelt 1973. december 29-én. 2 oldal + 5 oldal melléklet.)
1975
1. Proces Verbal după� controlul efectuat în zilele de 11-14 aprilie pe linia economiei şi administaţ�iei locale de stat în comuna Vă�rgata (Jegyzőkönyv a Csíkfalva község helyi gazdálkodásának és adminisztrációjának április 11–14. közötti ellenőrzése nyomán. 14 oldal)
1976
1. Január 15-ei jelentés a Községi Néptanács V. B. tevékenységéről „ami az 1975 évi állami és költségvetési terv teljesítését illeti valamint az 1976-os évi állami és költségvetési terv előterjesztése megvitatása és jóváhagyása végett” (6 oldal)
2. Január 15-ei Intézkedési Terv „Az 1976-os évi községfejlesztési és szépítési hazafias verseny megszervezésére.” (2 oldal)
3. Jelentés a Néptanács V. B. Bürójának tevékenységéről a tavaszi mezőgazdasági kampány előkészítésére vonatkozóan. Dátum nélkül. (3 oldal)
4. Jelentés „a Községi Néptanács V. B. tevékenységéről, ami az 1976-os évi szerződéskötési tervek teljesítését illeti úgy az MTSZ keretében, mint a magánszektorban.” Kelt május 20-án.(5 oldal)
5. Plan de Mă�suri cu privire la mă�surile şi acţ�iunile ce trebuiesc luate în continuare pentru transpunerea în practică� a prevederilor Legii sistematiză�rii şi a coordonă�rii unitare a activităţ��ii în acest domeniu.(Intézkedési Terv a Szisztematizálási Törvény gyakorlatba ültetéséhez szüksége további intézkedésekről és az ezen a területen szükséges tevékenység egységes koordinálásáról. Kelt augusztus 20. 5 oldal.)
6. Jelentés „a Községi Néptanács V. B. tevékenységéről, ami az 1976-os állami terv és költségvetési terv teljesítését illeti, valamint az 1977-es évi állami és költségvetési terv előterjesztése megvitatás és jóváhagyás végett.” Kelt december 20-án. (5 oldal)
197 9
1. Decizia nr. 16/1979 a Biroului Executiv al comunei Vă�rgata în şedinţ�a din 14 iunie 1979. (Csíkfalva község V. B. 1979. június 14-ei ülésének döntése. Tárgy: a feladatok
68
megosztása a Néptanács elnöke, alelnöke, titkára között. 3 oldal.)
1980
1. Consiliul Popular al Comunei Vă�rgata. Propuneri de candidaţ�i de deă�utaţ�i pentru alegerile din martie 1980. (Csíkfalva község Néptanácsa. Képviselőjelöltek az 1980. márciusi választásokra. Kelt január 9-én. 3 oldal.)
1982
1. Consiliul Popular al Comunei Vă�rgata, Biroul Executiv. Decizia nr. 5. din 17.02.1982. (Csíkfalva község Néptanácsa, V. B. 5. sz. Határozata 1982. február17-én. Tárgy: az újra megalakított községi szisztematizálási bizottság névsora. 1 oldal. )
2. Că�tre Secţ�ia Control Administraţ�ia Locala de Stat şi Secretariat din 23 septembrie. (A Megyei Tanács Helyi Adminiszráció Ellenőrzése és Titkárság szekciójának szeptember 23-án. Jelentés arról, hogy 225 személynek nem tudják biztosítani a szükséges napi kenyéradagot. 1 oldal.)
Că�tre Consiliul Popular al comunei Vă�rgata, 20 noiembrie 1982. (A Magyei Tanácstól Csíkfalva község Néptanácsának 1982. november 20-án. Tárgy: munkaerő-toborzás a zsíl-völgyi bányákba 1982, valamint 1983. évre. 1 oldal.)
3. Program de mă�suri pentru continuarea activităţ��ii de sistematizare a localităţ��ilor în anii 1982-1983. (Intézkedési terv a települések szisztematizálásának folytatásáról az 1982–1983-as években. Kelt 1982. február 17. 2 oldal.)
1985
1. Jelentés „az 1984 évi költségvetés végrehajtásáról valamint az 1985 évi költségvetés előterjesztéséről”. Kelt 1985. január 15-én. (3 oldal + 2 oldal melléklet román nyelven: a költségvetés elfogadása, felosztása)
2. Előterjesztés „A lakosság mezőgazdasági eredetű élelmiszerekkel és ipari fogyasztási cikkekkel való jó ellátását biztosító az önigazgatásra és önellátásra vonatkozó intézkedések programja az 1984 október 1 – 1985 szeptember 30 közötti időszakra.” Kelt január 20-án. (3 oldal)
3. Jelentés „Az állami alaphoz való hozzájárulás a háztáji gazdaságokban.” Kelt november 18-án. (2 oldal)
1986
1. Előterjesztés „az 1985-ös költségvetés végrehajtásáról valamint az 1986-os évi költségvetés előterjesztéséről”. (3 oldal)
1988
1. Consiliul Popular al Comunei Vă�rgata, Biroul Executiv. Decizia nr. 4. din 15.03.1988. (Csíkfalva község Néptanácsa, V. B. 4. sz. Határozata 1988. március 15-én. Tárgy: a mezőgazdasági munkálatokat felügyelő községi parancsnokság összetétele, feladata. 1 oldal.)
2. CAP Mitreşti, Comuna Vă�rgata Judeţ�ul Mureş. Plan de Paza pentru apă�rarea culturilor de toamna în cadrul CAP Mitreşti. (Nyárádszentmárton Tsz, Csíkfalva község, Maros megye. Őrzési Terv a nyárádszentmártoni tsz keretében az őszi termények megőrzésére. 3 oldal.)
1989
69
1. Consiliul Popular al Comunei Vă�rgata, Biroul Executiv. Decizia nr. 1. din 14. 01. 1989. (Csíkfalva község Néptanácsa, V. B. 1. sz. Határozata 1989. január 14-én. Tárgy: a néptanácsi képviselők összehívása 1989. január 18-ára. 1 oldal)
2. Consiliul Popular al Comunei Vă�rgata, Biroul Executiv. Decizia nr. 3. din 18.01.1989. (Csíkfalva község Néptanácsa, V. B. 3. sz. Határozata 1989. január 18-án. Tárgy: elhatározzák Csíkfalva község újjászervezését, fejlesztését és szisztematizálását Hodos község beolvasztásával. 1 oldal.)
3. Comuna Vă�rgata, Consiliul Popular (Csíkfalva község, a Néptanács tisztviselőinek névsora, funkciói. Keltezés nélkül. 2 oldal.)

7 1
VI. fejezet
Válogatás az elkészült interjúkból
A korszak, a változás vizsgálatához szükségesnek látszott a résztvevők (esetenként a főszereplők: Néptanács elnöke, tisztségviselői, tsz elnöke, főkönyvelője, brigádosai) megszólaltatása. Azokról, akik megszólaltathatók, először lista készül, majd a kiválasztottakkal
előre kialakított tematika alapján (lásd ezt az anyag végén) hosszabb, a MTSZ tevékenységét, az interjúalanyok szerepét, valamint a modernizáció állomásait feltáró interjúk születtek. A beszélgetések készítésében a Kommunikáció és közkapcsolatok
szak diákjai voltak segítségünkre. Összesen 18 interjú készült, az interjúk rendezett formában, a forrásgyűjteménnyel együtt, a kutatás után összeállított anyag mellékletét képezik.
Könyvünkben ezek közül szerkesztett, olvasmányos formában 11 beszélgetés kerül bemutatásra.
1. ,,Ez volt a szokás. Ez volt a divat.”
Mihócsa Vilmával (1929, Jobbágyfalva) beszélgetett Nemes Csilla
N. Cs.: Kérem, meséljen a családjáról.
M. V.: Hát hogy is kezdjem el én? Annyiból, hogy ötön voltunk testvérek. A szülők mind idevalósiak voltak. Mind itt születtek a faluba. Átellenben, aztán megmutatom, ott lakott édesanyám. Édesapám az Alszegben. S ötön voltunk, ahogy mondom, testvérek. Az elemi iskolába jártunk. Én hét osztályt végeztem. Akkor arra volt kötelesség. A hét osztályt el kellett végezni. S akkor nem úgy volt, mint most, hogy az egyik megy tanítónak, s a másik megy ide, meg a másik oda, hanem mindenki a kapa mellett s az eke mellett állott meg. S gazdálkodtak.
Hát itt olyan termékeny… olyan termőföld volt, hogy itt megélt mindenki, akinek volt, mondjuk mint most, négy hektár, vagy öt hektár földje, nagy gazda volt. Marhákot tartott, disznót, juhot, lovat, mindent, s avval gazdáskodtak. A hegyre is igavonó állattal kimentünk szántani, vetni, minden… traktor nem volt. Még hírbe se láttunk, se nem hallottunk. Mindent lóval, s tehénnel. Két tehént összefogtunk, a lóval boronáltunk… léánkák voltunk… mi léányok hárman voltunk léánygyermekek, s a fiúk kisebbek voltak, s édesapánkkal kelletett menjünk, tehen előtt járni, vaj boronálni, vaj szántani, mentünk a mezőn…
Akkor, mikor odakerült a dolog, na, már megvan minden, akkor… nyáron termeltünk kendert, ősszel kinyőttük, augusztusba, megszáradott a kender, a folyóvízben, a Nyárádban eláztattuk, zsúpokba, kévékbe téve, kővel lenyomtattuk, egy hétig ázott, akkor kivettük, megnéztük, kimostuk, csaptuk a vízbe, ezentúl, olyan lett, mint a gyócs, akkor hazahoztuk, kiterengettük, megszáradott, megforgattuk fővel, tővel, hogy száradjan meg mind a két oldala, akkor kitiloltuk. Még a tilóm Kingánál van, ott meg tetszik látni. Kitiloltuk a kendert, olyan volt, mind a nagyléánnak a haja.
Akkor azt elvégeztük augusztusban, szeptemberben, mikor annyira végződött a mezei munka, meghéheltük. Volt… nem tudom, hogy kinél van az a héhelem, Kinga annyit… kerestettem Kingával, hogy kerüljen elő, hogy vigye el. Csaptuk belé azt a fő kendert, már úgy mondva, mikor ki volt tilolva, s így a nagy héhelbe, s akkor a kicsi pácolóba,
7 2
megmaradt belőle az a gyönyörű kender. S a többi lett csepű. Egyik hegycsepű, tőcsepű, pác. Azt megtépegettük, felguzsalyaztuk. Na, osztán, mikor meglett a betakaradás, fontunk. De a nyáron megfontuk a gyapjút.
A juhokot megnyírták a férfiak, azt kimostuk a Nyárádon a gyapjút, akkor volt gyapjúfésű, megfésültettük, s nyáron jó szünetidő volt, hordás, géplés között… nem mindenki ment hordani, se gépelni… az öregek fontak a kapu mögött, s leskődtek, nézegettek … S összegyűltünk szomszédokul nappal is, na, mejek egy kicsit a szomszédba, de addigis fontunk, nem üldegéltünk, se nem pletykálkodtunk, hanem fontunk. S közbe beszélgettünk. Na osztán azt megfontuk, s azt szőttük is meg, már októberre meg volt szőve, mer kelletett a férfiknek nadrág belőle, kabát, s azt megványoltatták, s abból osztán karácsonyra már készruha volt. Égy rend ruha. Ezelőtt a volt… priccses nadrág… így mondtuk… gyapjúból. Ebből a… ahogy mondom, amit szőttünk. S akkor a gyapjúfonásnak vége lett az őszire. Akkor jött a csepűfonás.
Már november… s egész karácsonyig. S akkor volt vakációnk… már fonóbomlás… de hát osztán az olyan szép dolog volt a fonóbomlás, meg volt a körzet híva…voltak fiatalok, s öregek, jöttek a legények a lányokhoz, volt barátné, volt szomszéd, volt na ismerős, s elmentek minden fonóba azok a legények. Volt hat-hét fonó a faluba. Akkor öltöztettek fársángolókat. S akkor közbe volt zene, s táncoltunk.
N. Cs.: S ez a fonóbomlás hogy történt?
M. V.: Ez a fonóbomlás osztán megvót, volt karácson előtt is, úgy híttuk, lyukbaszúrás. Így, e vót a neve. S akkor a fársáng mikor lejárt, az volt a kibomlás. S akkor vittünk tésztát, s kőttest, aki, milyent tudott sütni. S bort, s jöttek azok a férfi… legények, akik szoktak addig jőni, meg vótak híva, s ott… ott nem fontunk, csak elmentünk, vittük a guzsalyat, legyen az a neve, de szórakoztunk, táncoltunk, ettünk, s ittunk… aki tudott… táncoltak s mulattak, s énekeltek, s egész reggelig tartott.
S akkor jött… lejárt ez a téli időszak… s jött, hogy azt a fonalat meg kell szapulni, meg kell mosni, abból kell vásznat szőni. Megfontuk, felmatolláltuk… ott Kingánál a matollám, guzsalyam… meg… készítettük, akkor a tavasszal vessük meg a fonalat. Vetőszegen. Felvetettük… de a fonalat levettük a matolláról, meg kelletett szapulni… jött a lúg, önteni
réa ötször-hatszor, el a Nyárádra, kirázni, a spárgákon kiteríteni, tizenöt-húsz darab fonalunk vót. Akkor, mikor megszáradott… tél vót, fagyott, száradott, megtekertük egy nagy tekerőlevelen, akkor tavasszal vetettük meg, akkor húztuk fel a szövőt, ameddig kelletett menni a mezőre, száz, kétszáz singeket szőttünk. Abból lett… nem volt, olyan nehéz volt gyócshoz jutni… abból ágynéműt, szépeket, még felvevő ruhákot, alsóneműt,
fődrevalót, mindent abból… né ezeket is… mindent szőttünk, meg varrtunk. Már csúnyák, mer régik. Az az ágyterítő gyapjúból, ez kenderfonalból. Mindent, mindent. Mi annyit dógoztunk, hogy most a fiatalok, azt kell mondjuk, semmit. S most nem is kézimunkálnak, s mik… amit lát, azt mind én csináltam. S a léányok maguknak pont ennyit. E volt a szokás. E volt a divat. Már ha éccer az iskolát kijárta, már készítette a staférungot. S mikor ment férjhez, volt mit elvinni. A szobát fel tudta, ki tudta díszíteni. Most lelkem, se égy díszpárna, se égy szép abrosz, se ez, se az nem kell.
Osztán így járt le a fiatal élet, összeházasodtunk a férjemmel, hát akkor nem volt itt semmi… a férjemnek az édesapja a háborúba maradt, a negyvennégyesbe… örökké beteg volt az édesanyja, mert nagygazdák, kulákok is voltak… s megsanyargatta a sors. S beteg lett, hogy özvegy volt. Nem volt ki dógozzan. A férjem volt 16 éves, 17, s az volt a rúdas. A nagyabbik testvére, az fejül lakik, az katona volt, a kisebbik alól lakik, az még fiatalabb volt. Léántesvérek férjhezmenve… ő volt a rúdas. Na, odakerült, hogy a testvére hazakerült a háborúból, s nősül meg. Kellett segíteni neki… Ő ment, hordta a prizsmát
7 3
lóval. Hogy legyen, hogy menjenek külön, mer itten lakott ő is a mamával, akkor még csak 45 éves volt az anyósunk, még annyi sem volt annak idejin, s ott nagy lakás volt, de hát mégis kell építteni. Nem lehet… úgy égy helyt lenni… Akkor nekije építettek, kifogytak a marhaállományból. Na odakerült, hogy ő is réa négy évre megnősült, a mama beteg lett, a testvér külön gazdáskodott, a gyermek katona lett, senki nekünk ennyit nem segített hogy építsünk. Amit itten lát, mind ketten csináltuk.
Na, hol is maradtunk el? Hogy összeházasodtunk, s 4 évre építettünk. S közben a négy év alatt született két gyermeke… s akkor a négy év után másévre elkészítettük a lakást… s behúzódtunk, egy szoba, egy konyha, azután építgettük tovább-tovább, s készítgettük, s még azután lett két gyermek, s hála a jó istennek felnőttek, egészségesen, mindegyiket taníttattuk, munkahelyük volt, dolgoztak… a fiam volt az utolsó, aki elkerült Udvarhelyré. Ott tanulta a szakmát, ott érettségizett, ott végezte az iskoláját. Mindegyik kiházosodott a családból… akkor eljött az ő napja is, ’86-ban nősült meg. Innen a faluból házasodott. Hála, jó Istennek, eltalálták a házasságot… s két év múlva kimentek Magyarba.
N. Cs.: A férje hol dolgozott?
M. V.: Ő a téglagyárban… ’59-től. Na aztán akkor már jött az, hogy kollektivizálnak…
N. Cs.: Ezt tessék elmesélni, a kollektivizálást…
M. V.: …s akkor már megvolt a négy gyermek, három gyermek volt, mert ’58-ban született a harmadik lányom, s ’63-ban született a fiam, úgy hogy már kollektív volt, mikor a fiam született…s akkor már el kell menni dolgozni, mer akkor a gyermekekre már adtak, úgy mondtuk gyermekpénzt… segítettek avval…hát mit adtak, 50 lejt. Még annyit se éjsze, mit tudom én, mennyi volt akkor. Akkor ott dolgozott akkor ő a téglagyárba.
N. Cs.: S tetszik mesélni a kollektív alakulásáról… arról, hogy hogyan élték ezt át?
M. V.: Jaj, erőssen megfésült minket. Képzelje, két szekerünk volt. Az égyiket, a kicsit odaadtam most Leventének. Egy nagy, nagy stráfszekér volt, nagy lovakkal lehetett avval járni… elvitték, legelőbb, mikor megalakult a kollektív. A gazdasági felszerelést, mindent, mindent elvittek, még a kalangyakarókat is a szekérbe kelletett tenni. Ami éccer létezett, mindent elvittek.
N. Cs.: Ez hányban volt?
M. V.: Ez ’61-ben volt. ’61-’62? Nem tudom. E körül volt.
N. Cs.: S előtte már volt ilyen próbálkozás?
M. V.: Hát Szentmártonban már ’49… izé… ’59-ben Szentmártonban már megvolt… s Szeredába, s Szentmártonban már meg volt alakulva… s akkor bé kelletett állni, mer dobták volna ki a férjem a téglagyárból. Képzelje, ő állott bé, én nem. Éntőllem sohase kérdezték, hogy béálltál, nem álltál bé? Örvendtek, hogy a családfő béállott. Na akkor mindent le kelletett adni, ami volt, akkor még egy pár évig volt, ahogy volt, mer adtak. De végül, már olyan kicsit adtak, hogy, hogy nem érdemes volt dolgozni. Sokan otthagyták, a részt ki se vették. Én kivettem. Még a sógorasszonyom, s egy nagynéném betegek voltak, s hogy a kerthelység maradjan meg, a részt ki kelletett venni, ami egy személyre ki volt mérve, ha nem, veszik el a kerthelységet, s amit én dolgoztam, amit kaptam a munkámért, az jött nekem, de a norma íratódott arra réja. Mer ha nincs normája, nem volt kerthelysége. S én, mind a vén buta, há nem voltam még ilyen vén, dolgoztam, örvendtem, hogy kaptam egy kas töröbúzát. Mer három részt is dolgoztam. Na igaz, hogy férjemnek volt keze, a téglagyárból jött haza, az ebéd kész volt, én haza se jöttem, a kályhán volt, vagy az asztalon volt, ett s jött ki oda, ahol én dolgoztam. Kaszált. Akkor is, amikor megtörtént vele a baj, akkor is a téglagyár teteje felett volt egy nagy kaszáló, s elvállaltuk. S takartunk, s ott hallottuk meg, hogy mi történt. Úgyhogy ő dolgozott a
7 4
kollektívbe is.
N. Cs.: S tetszik emlékezni a kollektív szervezőire?
M. V.: Jaj, voltak, voltak Vásárhelyről kitérve. Tóth Zoli, az aztán, jaj… meg elinternáltak… sokat, aki nem írt rögtön alá. Vadadba egy nagygazdaember nem akart aláírni. Megfogták, az autó után kötötték, s a szomszédjai kelletett menjenek, s lyukat ástak, s az ő fődjibe eltemették, nem volt szabad mondják senkinek. S Szeredába is volt… Kacsó Pistát, azt is így elrendezték. Volt, volt, volt… Olyan kínzás… Szerencsére itt a faluban, annak idején, így mondtuk, hogy kisbíró, most alpolgármesternek mondjuk, az a népek mellett tartott. Az nem vádolta a népeket. Egyáltalán. Úgyhogy innen senkit el nem hurcoltak. Ebből a faluból. Igaz, hogy nem állottak senki szembe véllek, hogy mér csináljátok… Engedelmeskedtek az emberek a törvénynek. Úgyhogy itt nálunk nem volt, de Szentmártonban, s Szeredában, s Vadadban biza, olyan dolgok voltak, hogy… Isten őrizzen… Hát egy rokonság, a kutúron feljjel, annak a helyén, nagygazda valaki volt, s azt kilakoltatták, elvitték ötkilós csomaggal, s mindenek ittmaradt. Minden, minden ittmaradt. Erre-arra eltépázták. S elmentek a városba. Jártak dolgozni, s kovártélyba laktak 3 gyermekkel. Ki voltak téve az útra… Vótak… De itt a faluban hálistennek nem. Mer olyan volt a vezetőség, akkor. Volt ez a Kilyén Laji, asszem, az volt a főpolgármester, ahogy így mondjuk, de az is egy áldott jó ember volt. Búzaházi volt. Az egy jó ember volt. Úgyhogy olyanyok voltak a vezetők, hogy itt a népek ebből a szempontból bajba nem kerültek. Engedelmeskedtünk, há már egy fecske tavaszt nem csinál, hát, ha így van, akkor már oda kelletett alakuljunk.
N. Cs.: Hogy volt a munka a kollektívben?
M. V.: Mentünk, dógoztunk, kaptunk. Tíz évig még jól ment, mer a föld termett, tíz év után már lefelé, lefelé… Kétannyit kelletett dógozni, s felét se kaptuk. Többet mértek répából, többet töröbúzából, eleinte adtak több százalékot, később már csak hét-nyolc százalékot. Hatot. Aztán így ment az életünk…
N. Cs.: De azért ugyanúgy megdolgozták, mintha a saját lett volna?
M. V.: Jaj, meg, meg. Hát annak örvendtünk, hogyha jól dolgozunk, akkor többet termett az a hely. Mer én, amit elvállaltam, én igaz, úgy szerettem, hogy idejiben csináljam meg, még olyanhelyt is volt törökbúzám, hogy háromszor kapáltam meg. S mondom a mérnöknének, hogy, mérnökné, én háromszor, s más még csak egyszer, s még van, aki egyszer se, hát nem adnak… mer azt mondták, minél többször megkapálja, akkor annál többet adnak, úgy írják a normát… Jaj, Vilma néni, nem adunk magának, nincs törvény erre, hogy a harmadik kapálásra adjunk, de ha maga megkapálta háromszor, mikor mérjük bé, megmutatkozik, s akkor megkapja a jutalmat. Há, higgye meg, igaz volt. Nem tudom hány mázsával többet termett, amit én kapáltam, na aztán, mikor osztották, ki, na Vilma néni, nézze meg, a szomszédja mennyit kapott, s maga mennyit. Úgyhogy, ügyes volt a mérnöknénk is… s az azt mondja, kipótolja a normát. Aztán így, igyekeztünk, na, hogy jól dolgozzunk, jó minőséget termeljünk, mer kiló után kaptuk a jutalmat… a járulékot… kiló után. Tudja a csoda, már hogy hogy volt, hogy száz kiló után mennyit adtak, de a végin már csak ötöt, hat kilót adtak. Keveset adtak.
N. Cs.: Azt hallottam, hogy ez egy nagyon híres kollektív gazdaság volt, ahhoz képest, hogy máshol hogy ment…
M. V.: Jól ment, igazán jól ment. De jól is ment annak is, aki vezette.
N. Cs.: Annak is jól ment…
M. V.: Jól ment… Mi dolgoztunk két helyt szőlőt. Csak onnan mondom. S ugyibár bé kelletett adni, úgy mondták, hogy felit. De nagy szőlősünk volt… ej, azért erősen haragudtam. Mert fiatal szőlők voltak, mer mi állítottuk bé. Még a férjem rigalérozott,
7 5
kölcsönbe mentek, jöttek, mentek télen, egyik télen egyiknek, másik télen a másiknak, a magángazdaság idő alatt. S akkor béültettük, én is jártam ültetni.
N. Cs.: Ez 1961 előtt…
M. V.: 1952-től. Tíz évre. Úgyhogy már olyan jól termett… 1500 tő volt. Olyan gyönyörű szőlő volt, mint az arany. S az első évben meg kelletett dolgozzam, mint magamnak. S mondom, há ezér mi jár? Norma. Na adtak arra annyi normát, amennyit akartak. Képzelje el, hogy mikor a szüret van… osztán drukkoltak örökké, hogy na, osztán a te szöllődöt szüreteljük, osztán pakoljál! Én igen, magamnak, de ha tudnám, hogy béhozzátok a kapun, én olyan vacsorát állítok elé! Há higgye meg, hogy egy nagy hosszú szekérbe tettek nájlont, egy nagy reteszes szekérbe… halmozva, nem tudom hány mázsa szőllő lett, halmozva lett. Egy valakinek, aki brigádos volt, annak odavitték! Nekem egy szemet se! Egy szemet nem!
Akkor a férjem, nem tudom mennyi időre sérvvel meg volt operálva, s nem vettünk ki részt 1963-ban, mer a kicsi fiam akkor született, s részt nem vettünk, mer júniusban született, s akkor én nem tudtam menni dolgozni, s ő meg volt műtve, s ő se tudott. Egy szem szőllőt, s egy deci bort nem adtak! Nem adtak, mer részt nem vállaltam! Na! Nem adtak! Semmit!
N. Cs.: S pénzbeli javadalmazást?
M. V.: Ó, hát semmit se adtak, pénzt! Akkor nem, nem adtak. Aztán később, nem tudom, valamire. Már arra nem is emlékszem. Nem, nem tudom, hogy miket adtak. Erősen, erősen, már hova tovább aztán… Ha dolgoztunk, kaptunk, ha nem dolgoztunk, nem kaptunk, na… akarom ebből kihozni, hogy mikor szüreteztünk, elvállaltuk a területeket, becsületesen megdolgoztuk, na, szedjük össze a zsákokot, ha nem dugunk el egy-két zsákot, biza még felit se kapjuk… Ez bosszantott, hogy elvitték a szőlőt, felvitték a központba, s az elöljáróknak annyi szőlőjek, annyi borak volt, hogy , s aki dolgozta, az az annak csak éppen hogy adtak. Hát, ez osztán…Osztán utoljára, ahogy mondják, a kutya kiugassa a vackát, osztán elárulták egyik a másikot, hogy ennyit kaptál te, s annyit kaptál, s hallgass, mer kaptál, biza, sokan otthagyták a szőlőjüket. Na, nem dolgozok én neked, hogy te idd meg s edd meg a szőlőt, s az enyém volt s én dolgoztam. Sokan otthagyták, nem dolgozták meg. Én higgyje meg, nem hogy dicsekedjek, abban a parcellában ötünké volt, amit dolgoztunk, a testvérem szőlője volt, mert annak is volt 2000 vagy 3000 tő ültetve, egyedül mi tartottuk meg a szőlőt. A többi kipusztította. Kipusztította, mert nem dolgozta, s aztán kipusztult. S a szőlő kipusztul, ha nem dolgozzák meg. Úgyhogy megharagudtak sokan ezért. Akkor egy valaki elment a szüretre, pont az ő szőlőjében volt a része. De azért úgy csinálták, hogy ne legyen senkinek az övé, mert hogyha mindenkinek meghagyták volna az övét, hogy dolgozd meg, s felit add bé, akkor nem pusztultak volna így ki a szőlők. Mert mindenki sajnálta volna az övét.
Hát elment egy illető, hogy szedje le a szőlőjét. S azt mondta, ide ne gyertek, hogy elvigyétek. Ez az enyim, én dolgoztam meg. Ide ne gyertek!
N. Cs.: És ezalatt az idő alatt gyarapodni tudtak? A házat átépítették?
M. V.: Igen. Azután készítettük el a házunkot. De hogy? Úgy, hogy a férjem dolgozott a téglagyárban, s részletet csináltunk. A bankhoz. Abból nem tudtunk volna sokra menni, nem loptunk. Tudja, aki ott volt, közél, s lopott, az meggazdagodott. Én szemibe hánynak megmondtam. Könnyű volt, ilyen házat építs, s elkészíts, mer te, ott voltál, s kaptál, ingyen. Azér dolgozhattál. Semmit, semmit, higgyje meg, nem messze volt innet a kollektív tőlünk, de elmerem mondani, hogy egy cső töröbúzát, vagy egy búzaszemet, vagy valamit, el nem loptunk. El nem. A férjemet félkézt is bétették a kombájnokhoz
7 6
éjjeliőrnek, akkor itt a kollektívben a marhákhoz, higgyje meg, márhogy fél keze volt, az a kicsi betegnyugdíja volt, három helyt szegény félkézt dolgozott. Amit tudott, itthon, s a kollektívbe két helyt. S ebből. Mert szerettük dógozni. Nagyok voltak a gyermekek, férjhez adni, de higgyje meg, hogy így részletre, akkor vettünk ahogy mondom, két-három darab szőlőt dolgoztunk meg, a bort eladtuk, itt voltak állatgondozók, részegesek voltak, akkor azak megvették a bort, akkor a borból vettünk gabonát, s így tartottunk állatot, s disznót. De mikor a kollektív megkezdődött, nem volt szabad tartsunk egy marhafarkot se. Mer akkor elveszik a gyermekpénzt. Akkor el kelletett az utolsó tehent adjuk. El kelletett adjuk. Akkor már osztán nem vacakoltak már, amikor volt ez, hogy nem dolgoznak a gazdák, hogy nincs téj, nincs vágóhídra marha, megengedték, hogy tarthattunk marhát. S akkor mikor félkeze lett is, fejőstehenem volt s borjúm. S disznóm, s juh. S úgyhogy azér szerettük mü a gazdaságot, mer haszon volt, mer sajtot nem kelletett venni, tejből kaptunk pénzt, még egy bornyút eladtunk… Így volt, így… De a kollektív előtt nagyon nagyon sok leszerződéses állatot kellett beadni. Egy-egy disznót, egy-egy borjút. Gabonát. Úgyhogy higgyje meg, már végül a magángazdaság is erősen nehéz volt. A kollektív előtt. Mer nagy volt a béadás. Olyan szekér gabonát adtunk bé, hogy, hogy recsegett a szekér, a kerekek, azt hittük, letörik. Odaadtuk, s majdnem semmit adtak érte. Ahogy mondtam: tehent, vagy tinót, vagy bornyút, kvótát kelletett adni. Nem volt könnyű az életünk, higgyje meg.
N. Cs.: S volt esetleg olyan rész, amelyikre azt mondhatná, hogy ez volt esetleg a legjobb periódus? Melyik volt az?
M. V.: Hát, hát, higgye meg, hogy én semmi jót nem tudok. Semmi jót. Hogy összeházasodtuk, volt az a nagy béadás, volt az építkezés a mi részünkre, annyit futottunk, annyit dolgoztunk, négy gyermeket rendezni kellett, nevelni. Nekünk nem. De volt, akinek jól volt. Ott volt a szüleje. Segítették. Nekem az én szüleim, amit lát bútort, én egy darabot nem vettem. Az én szüleim ezt adták. S a staférungot, amit én megkészítettem. Én semmit, se szőnyeget, semmit nem vettem. Én mindent szépen kaptam. Olyan volt a szülő, olyanok voltak. De volt, akinek a szülei, életje-halála, egy-két gyermek, neki halt, neki élt, nem kelletett vegyenek semmit. Haj! Sokszor vettük a főd mellett a kóstot! Mer bé kelletett még azt is adjuk, a kóstot. A mi életünk nem volt nagyon rózsás. De a Jóistennek azt köszönöm meg, hogy visszaadta az életjit, a gyermekeknek apjok lett, nekem társ volt, s becsületes, rendes gyermekeket növeltünk.
N. Cs.: A férje meddig dolgozott?
M. V.: Dolgozott egészen… meddig? 1974-ig. 1974. februárig dolgozott a téglagyárban. Erősen nehéz volt akkor itt a munka. Akkor nem volt villanyosítás. A csillét úgy kelletett nyomják, erősen nehéz volt. S akkor volt egy sógora Vásárhelyen a vasútnál, s akkor odahívták karbantartónak. S ő el is ment, ő angazsálva ment, úgy ment, hogy máma itt dolgozott, s holnap már Vásárhelyt. Dolgozott egész július 28-ig ottan. S jött haza, a vonat járt, a kicsi vonat, avval navétázott, a vonattal. S leszállottak Ákosfalván víz inni, mindenki, mer nagy meleg volt, s egy beteg asszony volt a vonatban, s azt mondja, né, Jóska, hozz egy üveg vizet nekem fel. S ő szegény, hagyta, hogy mindenki igyék, hogy aztán az üveget töltse meg utoljára. S mikor megtöltötte az üveget, szalad a vonathoz, s a vonat kiindult. S ő ragaszkodott, hogy üljön oda, abba a kupéba, ahonnan leszállott. Mer ott volt a csomagja. Valamiket vásárolt, mer abban az időben is olyan nehéz volt, olaj, cukor, ez meg az, s ő bévásárolt. S akkor ő oda nem tudott felülni, s egy valaki a peremére ki volt ülve, két fiatal, s azt mondja, hogy bácsi, adja ide a kezét, mer itt felhúzzuk, s odatartsa a bal kezit, a jobb keziben volt a víz, s azak úgy felhúzták, hogy béesett a vonat alá. Összetörött, mint a murok. Abba annyi épség nem volt,
77
ahova az ujjam letegyem. A kara leszakadt. Azt mondta az orvos nekem, még az ingit is adja el, s fizesse réa, mert élet nincs… csak próbálkozunk. Azt mondta az orvos, hogy visszavartuk a kezit, de abból élet nem lesz, abból a kézből. Két hétre réja lerothadott, s akkor le kelletett vágják. Így történt az életje, képzelje el. Tönkrement, levágták a jobb karját, s csak egy szikra maradt belőle. Tíz évig, szóval állandóan a kórházban volt. Hétszer volt műtve. S akkor tönkrement a szíve. Képzelje, 23 évig éltünk, hogy volt két keze, és 23 évig éltünk fél kézzel. S aközben hétszer volt műtve.
N. Cs.: S amikor fiatal volt?
M. V.: Jaj, hát az olyan dolgos ember volt, olyan dolgos, hogy, hogy erősem dolgos. Sokat, sokat dolgozott. S félkézt is dolgozott annyit, hogy akinek volt két keze, még az se annyit. Szerette dolgozni. Mindent, ami rajtunk függött, mindent megcsinált.
N. Cs.: Mikor adták vissza a földeket?
M. V.: A földeket? ’90-ben. S mikor legjobban termett volna megint, a férjem meghalt. Aztán ’89-ben lett a forradalom, s akkor ’90-be, vagy ’91-ben? Éjsze ’90-ben. S akkor újra kellett dolgozni. Szóval, aki valakinek dolgoztuk, a testvéremé volt, ötünknek volt része, s az ötből mi tartottuk meg a szőlőt. S aztán ő is újraültette. S mi is fogadtunk embereket, és újraásattuk, visszavágtuk, ha volt, s ahol nem volt, ültettünk, s így lett megint a szőlő szőlős. S ez így volt. Hogy olyan gyönyörű szőlősököt tönkretettek, mer ahogy mondom, megmérgelődtek, mer kicsit adtak, s otthagyták. Ó, olyan szőlős volt itt né, Szeredától, egészen Májáig, akkor itt né, a miénk itt van ebbe a verőfényben Moson felé… olyan szőlős volt, hogy minden domb szőlős volt, gyümölcsös. Tönkrement minden. Ott van a szőlőhegy, ott van tönkretéve. Csaba Leventéék s még egy páran újradolgozták, dolgozzák, de ott van maradva. Olyan diófák voltak, hogy csak tiszta, megpucolva dió tíz véka volt azon a fán. Tíz véka dió. Kibuldózereztették a kollektív alatt. Gyökérből ki, hogy béültetik oltott szőllővel, egy darabot újraültettek, a gazdák otthagyták, mer permetezni kelletett. Nem adott a kollektív se egy permetező anyagot, se egy vegyszert, semmi, semmit, hanem a gazda fizessen, vegyen, s dógozza. S kicsit adtak érte. S otthagyták.
N. Cs.: S mennyi idő kell, hogy egy olyan diófa újranőjön?
M. V.: Jaj, hát úgy sajnálom azt a diófát, hogy erőssen. Tiszta, megpucolva tíz véka dió volt. Minden évbe. Az sohasem volt, hogy ne teremjen, soha, soha.
Na szerencsére, ahol van a szőlősöm, megmaradt egy diófa, s avval szerencsés vagyok. S dolgozni kell most is, mert csak úgy van. Ha nem dolgozunk, lemucskolódunk, mucskosok leszünk, gazba van a kert, gazba van mindem, hát aztán a Jóisten megsegít, én örökké benne bíztam.
7 8
2. ,,Három évig köszöntettük…”
Moldován Gyulával (1926) és nejével, Moldován Irmával (1935, Jobbágyfalva)
beszélgetett Molnár Judit.
M.J.: Mikor tetszett ideköltözni?
M.I.: 1954 januárjában költöztem ide, akkor házasodtunk össze. Abban az évben, ’54 Katalin napkor lett a leányom, novemberben.
M. J.: A férje idevalósi volt?
M. I.: Igen, idevalósi volt.
M. J.: S az ő szülei is?
M. I.: Igen, az ő szülei is. Itt születtek, idevalósiak voltak. Összeházasodtunk, s akkor a fiam lett hat évre. Itt van a szomszédban, Józsikám. Aztán a leányom itt Csíkfalván és Nyárádszeredában járt iskolába, s akkor ment Vásárhelyre, de már akkor én olyan beteg voltam, hogy nem volt türelme, hogy tanuljon. Egyetemre akart menni, elég jól tanult. Ott aztán mit tudom én, hogy ismerkedett meg a vejemmel, a vejem udvarhelyi. Farkaslakán volt főkönyvelő. Ő kecsedkisfalusi. Aztán megismerkedtek valahol a városban a leányommal, s aztán házasság lett belőle.
M. J.: S a leánya mit végzett?
M. I.: A lányom csak bement, de amikor ő érettségizett itt Nyárádszeredában, én akkora beteg voltam, hogy azt mondta: édesanya, nincs akkora türelmem, hogy felvételizzek. Nem volt türelme, hogy én akkora beteg voltam, abban az évben négy műtétem volt. S akkor elment, s ott úgy akart, hogy, mivel jó tanuló volt… Volt itt egy öccse az uramnak, hogy valahova tegye bé…
(Megérkezett M.Gy., a házigazda)
M. J.: Jó napot kívánok.
M.Gy.: Isten áldja!
M. I.: Aztán a leányom férjhez ment. Nekem azután is csak a betegség, a betegség, a betegség... Akkor mondtam neki: te Kati, mész ilyen messze férjhez, s én itt maradok. – Édesanya, mindegyre jövünk, s itthon leszünk – válaszolta. Aztán már nem is mondtam, mert tényleg nagyon jó, jó helyré ment férjhez, már belé voltam nyuguva. Aztán akkor a fiam is ment, Szeredában érettségizett, azután elment Udvarhelyré Józsika, valami villanyos iskolába. Na, de nem volt megelégedve sehogyse, hogy ő nem megy sehovase, ő itthon marad. Itt eladó volt a jószág a szomszédban, megvettük, s ilyen betegen, mert mindegyre jött a betegség, mégis, olyan kedven volt, hogy építsünk a fiamnak. Meg is vettük, s építettünk is, s Isten segítségével minden megtörtént. Amikor hazajött Udvarhelyről, már a ház kész volt, a sok anyag, mindenféle. Amire hazajött Udvarhelyről, már majdnem minden kész volt. Fürdőszoba, gáz, villany. Már le is volt fajáncolva.
M. J.: S ez a ház, ahol most vagyunk a szülőké volt?
M. I.: Ez a régi, igen, csak megjavítottuk. Ezt is megjavítottuk. De nem volt annyi tepedelmünk már, hogy új házat építsünk, mert nagy beteg voltam. Csak azon vettük észre, hogy hazajöttem a korházból, s úgy jön fel a hideg. Hát, ott hátul ki volt omolva, ne, s akkor nagy hirtelen javítottunk, s azután aztán keztük a fiamnak.
M. J.: S ez mikor volt, mikor tetszettek építeni?
M. Gy.: A hatvanas években, hatvan… Hetvenesbe. Hát, ’66-ban jöttem ide a gázvállalthoz. S azután, későre. Én már nem tudnám pontosan. ’70 körül volt ez. Fel kellett építsük a fiamét, mert jött haza. Nem lakhattunk hárman, mert anyósom még élt. Nem lehet három család egy fedél alatt. Felépítettük nekük, s a miénk maradt így. Már
7 9
így kell maradjon. Megjavítottuk úgy, ahogy s mindörökké jó. Nem olyan, mint egy új ház. Sok mindent megértünk. Gazdálkodtunk, abból éltünk. A szövetkezetben kaptunk olcsó lisztet, abból tartottuk a disznót. Sok disznónk volt. Malacos kocánk volt minden évben. S akkor jobban is lehetett velük, mert akkor drágák voltak a malacok. Tehén volt, tej volt. Úgy hogy sokkal jobban ment akkor, mint most. Most reafizet mindent a vetésre. Mindent. Minden hasznunkot arra kell adjuk. Drága a motorina, drága minden.
M. J.: Abból a jövedelemből jobban meg lehetett élni?
M. Gy.: Meg lehetett élni. Mert, aki kapaszkodott, vett ki még földet. Volt takarmány, volt állat s disznó. Olcsóbb is volt tartani őket. De most biza nehéz. Mert olyan drága, s a földeket be kell vetni. Kell fát rendezni. Rendezzük a fát, fizetjük a gázat, meszelünk, mert olyan füstösek vagyunk, hogy, jaj. A bánat eszen meg. Nem jó sehogy sem.
M. J.: Itthon zöldségtermesztés folyt-e?
M. Gy.: Mi nem. A fiam igen. Ő dolgozik a Gazmetánnál is, zöldséget is termeszt, s akkor hizlaldája is van.
M. J.: Az mióta működik?
M. Gy.: Tíz évnél több, hogy nekifogott. Több tíz évnél. Ott hátul épített egy nagy istállót keresztbe. Vett fel Sapard kölcsönt. S abból elindult. De azt már rég visszafizette. Sok disznót tart. Sokat dolgoznak. Sokat dolgoznak, nincs miért irigyelni őket. Még haragszom is, hogy ilyen hamar tönkre teszik magukat. De belé vannak jőve, erősen gazdáskodnak, mindennek nekifognak. Jól megy nekik. Traktor van, minden van.
M. J.: Biztos sokat jelentett nekik az indíttatás, hogy kész házzal tetszettek őket várni.
M. Gy.: Persze, a ház is megvolt, az istálló is megvolt itt, vele szembe a füstölő, kemence, s minden. Aztán azt a nagy hizlaldát ő csinálta, s van egy nagy szénacsűr vagy szín, azt is ő csinálta. Jól indult, de mégiscsak kellett neki gondolkozni. Csak mi már kezdtünk levénülni, s betegesedni. Én még akkor betegen is jobban mozogtam, mint most. Most már úgy tönkre vagyok menve, idegileg is, hogy nagyon, mert sok minden jutott. De ők jól csinálják, hála Istennek, ennyi örömöm legyen nekem is. Ügyesek. Sokat dolgoztunk mindig, még most is vén létemre is négy darab marhám van. Most lemondok, az idén lemondok. Igaz azt mondják, hogy: te már rég mind mondsz le, mégis, egyre több van. De most már tényleg nem bírom, na. Kaszálókot kiadtam egy részit, részibe, pedig gép van, csak már nem bírja a karom. Eddig még én kaszáltam egyedül.
M. J.: Voltak a kollektívben azok a háztáji parcellák, azokat hogyan osztották el, mekkora részt adtak egy embernek?
M. Gy.: 25 ár volt egy embernek egy parcella. Anyósomnak is volt 25 és nekünk is arról volt a mi gabonánk. Máshol nem nagyon volt. S aztán vettem ki földeket a kollektívtől, pénzért. Abból gazdálkodtam. Lovat tartottam, s kaszálóm is volt. Csinálgattam.
M. J.: Ebből az 50 árból mennyit kellett visszaadni?
M. Gy.: Abból nem kellett semmit, a kerthelyiség volt, úgy mondtuk. Nem kellett. Hát ezzel szerencsénk volt, mert két szekér törökbúza volt, két jó szekér.
M. J.: Gyula bácsi itt született a faluba?
M. Gy.: Persze.
M. J.: S a szülei, ők is idevalók voltak?
M. Gy. Persze, az őseim mind idevalók voltak.
M. J.: Ők mivel foglalkoztak?
M. Gy.: Mind gazdálkodók voltak. Apám meghalt, ötven éves volt. Hazajött a háborúból, a fogságból, s aztán nem sokáig élt, meg is halt. Pont akkor voltam katona, mikor meghalt. S ötön maradtunk.
80
M. J.: S mindenki itt van a faluban?
M. Gy.: Itt vannak a faluban. Már meghaltak, egy része. Apám meghalt, s azután mindegyiknek kellett építsek. Anyám, mint özvegy. Közösön építettünk mindegyiknek, s én maradtam itt.
M. J.: Gyula bácsi mikor született?
M. Gy.: ’26-ban.
M. J.: A testvérei nagyobbak voltak vagy kisebbek?
M. Gy.: Mind nagyobbak. Én voltam a legkisebb. Mind nagyobbak voltak. Egyik 1919-ben, másik 1922-ben született… Mind a kettő meghalt. Van egy bátyám, 1924-ből, de sokat volt fogságban, s érzi azért most is.
M. J.: Hol volt fogságban?
M. Gy.: Hát, Oroszországban, mint gyermek. 18 éves volt. 18 évesen a fronton volt.
M. J.: Gyula bácsi hány évet járt iskolába?
M. Gy.: Kilenc osztályom van. Nem kilenc, nyolc, na, nyolc.
M. J.: Itt volt a faluban iskola?
M. Gy.: Persze.
M. J.: A testvérei is itt tanultak.
M. Gy.: Igen, mindegyik. Így járt le az élet.
M. J.: Földműveléssel tetszett foglakozni?
M. Gy.: Igen.
M. J.: De tetszett dolgozni a gázasoknál, a vágóhídon is…
M. Gy.: Igen, ott nagyon jól ment. Öt évet voltam ott. A kollektív, ahogy megalakult, én abban a helyben elmentem a vágóhídra. Nem dolgoztam ingyen. De minden áron, hogy menjek a kollektívbe, a kezük alá. Elmentem Vásárhelyre, a vágóhídra. Volt ismeretség, s azt mondták, hogy vagy a kenyérgyárba vagy a vágóhídra. Válasszak, hogy legalább valami étel jöjjön meg, mert ha hányódik az ember, úgy nehezebb. Én a vágóhidat választottam. Aztán ott jól is ment.
M. J.: Azelőtt itt hol tetszett dolgozni?
M. Gy.: Gazdálkodtam, gazdálkodtam, biza. Voltak nehezebb idők. Átlagban mind nehezebb idők voltak. Nem volt olyan, mint azelőtt a ’30-as években. Visszaemlékszem, akkor értéke volt mindennek. Az ember tartott marhát, tudta, hogy ennyiért tartom, ennyit kapok érte. De most nem tudunk semmit. Csak kínozzuk, a pénznek sincsen értéke, ha eladjuk is… Volt úgy, hogy volt a CEC-be három tehén ára, mikor jól megnéztem, már csak egy tehén ára volt. Annyira esett az értéke a pénznek. Úgy, hogy oda sem érdemes. De azért csinálgassuk.
M. J.: Ingázni tetszett Vásárhelyre?
M. Gy.: Minden nap, persze. Reggel hatkor már bent voltam. Hatra be kellett menni oda. Hol biciklivel, aztán motrot vettem, motorral jártam. Ahogy lehetett. Azokon a rossz utakon. Akkor nem volt betonút. Reggel hatkor már bent voltam Vásárhelyen.
M. J.: Télen is biciklivel, motorbiciklivel?
M. Gy.: Mikor-hogy, volt rokonság, akkor ott háltam. Örökké vártak, mert akkor az akkori napi haszon az övéké volt, mert üresen nem volt szabad kijönni. Mikor leghamarabb, legelső nap odamentem, a vágócsoportban sokan voltunk. Látom, mindegyik csomagol, én nem. Azt mondja az egyik: ide ne gyere, ha nem csomagolsz. Te is olyan kell légy, mint mi. Aztán belejöttem én is. Úgy ment akkor.
M. J.: Szekérrel jártak-e a falun belül?
M. Gy.: Persze. Tehén volt. Lovat abban az időben nem tartottam. Azután esment tartottam. A kollektívben végig lovam volt nekem. Örökké lovat tartottam. Tehent, s egy
81
lovat, borjút.
M. J.: Mikor építettek itt a betonutat? Tetszett mondani, hogy amíg biciklivel járt dolgozni, addig nem volt.
M. Gy.: Hát most csinálták, mikor átlagban mindenütt csinálták. Addig nem volt, csak rossz köves út.
M. J.: Mióta járnak autóbuszok a faluban?
M. Gy.: Hát azok már rég. Amikor Vásárhelyre jártam, nem járt semmi, nem volt semmi. Nekünk nem volt autónk, nem volt rá alkalmunk. Akkor nekünk nem is az volt a lényeg, hanem az, hogy építsünk. S itt volt a sok betegség. Ami a legtöbbet tett. A gyermeknek van. Motra volt. Hetvenben volt? Te korházban voltál. Jöttünk Vásárhelyről. Kati és Józsika biciklivel. Egy húsvét másodnapja volt. Olyan havazás lett, havas eső… jaj, sírtak a gyermekek. Biciklivel jöttünk haza. Hó s víz. Jaj, azt mondja Kati, soha el nem felejtem: ha férjhez megyek, olyanhoz megyek, hogy legyen autója. Itt a faluban sem volt autó. Aztán férjhez ment, s mindjárt egy hónapra már autóval jöttek haza.
M. J.: De, volt kisvonat, úgy-e, régen?
M. I.: Volt, az nagyon jó volt. Nem tudom miért kellett azt is kivenni?
M. J.: Az honnan hova járt?
M. Gy.: Vásárhelyről Parajdig. Nagyon jó volt.
M. J.: Érintette a falut?
M. Gy.: Persze. Azzal jártunk Vásárhelyre, s én azzal jártam Parajdra, fürdőre. Az hiányzik még most is. Nagyon hiányzik.
M. J.: Mikor szüntettek meg?
M. Gy.: Van tíz éve, ha nem több. Tényleg, most is jó volna, ha megvolna, mert járnánk vele Parajdra fürdőre. De, így ki tud elmenni. Amíg élt anyósom, még jártam én. Hét-, nyolc évig is, nagyon jó a csontoknak. Most nem tudok.
M. J.: Gyula bácsi, tetszett mondani, hogy volt itt pártbizottság. Kik voltak a tagjai?
M. I.: Gyula hallgassál. Már lejárt. Isten tegyen igazságot.
M. Gy.: A kommunista világban az árulkodás megosztotta, szétverte a népet. Sok bajt átvészeltünk. Istenben bíztunk.
M. J.: Gyula bácsi, arra tetszik-e emlékezni, hogy amikor jól ment a tsz, akkor kitüntették, kitüntetéseket kaptak a vezetők?
M. Gy.:. Ó, nem, semmit sem. Nagy Jenő volt az elnök. Neki is jól ment. Szekér, autószámra lopta a gabonát. Egyszer, a kollektív időbe bele is akarták dobni a patakba, mert lopta a búzát. Cséplés idő volt. Egy este elindultam a bátyám fiához. Már sötétedett. Látom, hogy viszik a traktorral a gabonát, és utána megy valaki egy biciklivel. A biciklin is zsák volt. Láttam, hogy matattak. Ők is megláttak. A polgár a biciklit betette a sáncba, elment, s ő is befekűdött. Én odamentem a sánchoz, kivettem a fehér biciklit és a két biciklit toltam felfele az úton. Mikor oda értem a polgárhoz, mondtam, neki, hogy: vidd haza bátran, nem jelentelek fel. Így loptak. Utána találkoztam Fazakas Jenővel, mondtam neki, hogy láttam a traktort, ő meg azt mondta, hogy Nagy Jenő vezette a traktort. Nagy Jenő traktoros brigádos volt. Akkor azt mondtam Fazakas Jenőnek, mondd meg Nagy Jenőnek, hogy, ha eddig nem is köszönt, ezután köszönjön. Három évig köszöntettük. Ha egyszer nem köszönt már üzentem neki, hogy jobban teszi, ha köszön. Egyszer szénaosztás volt. Nekem a rosszabbik szekér szénát akarták adni. Mondtam, hogy adják a másikat és mondják meg Nagy Jenőnek, hogy AZÉRT.
Egyszer elmentünk répa ásni. A miénkbe esett a rész és nem volt szabad szekérrel elhozni. Mi mégis elmentünk, át a vasúton. Megraktunk egy nagy szekér répát és elindultunk
82
a híd alatt haza, Csányi Ferivel. Már este volt. Szereda felől egy autót láttam szembe jönni. Megláttam a lámpáit. Gyanús volt. Mondtam a feleségemnek: feleség menj haza és küldjed a fiamat és a bátyámat. A feleségem ügyesen hazaszökött a sötétben, a téglagyár felé. A Nyárádon hallottam a füttyögtetést. Ott kerestek, mert mindig arra jártam, de most eltértem. Tudtam, hogy ott fognak keresni. A hátsó úton mentem, ezt nem gondolták. Megjött a fiam és a bátyám, egy-egy kapával. Szóltak, hogy menjek bátran. Ekkorra már a milicisták is elmentek az autóval. Biztos valaki feljelentett, azért jöttek ki. Ha ott elfognak, be is zártak volna. Ez 1988–1989-ben volt.
De mégis, könnyebb volt akkor az élet a falusi embereknek. Sokkal könnyebb. Mert most mi van: az egyik fent van, nagyon, a másik meg sehol sincs. Én nem tudom mit akarnak a néppel.
De hogy örültünk, mikor jött a szabadság. Még úgy sem volt. Visszakaptuk a földeket, hogy harcoltunk értük. Milyen boldogok voltunk. De például Májában ott van hagyva az egész föld. A testvéreim mind a városban vannak.
83
3. ,, az idő alatt fejlődött ki a falu.”
Dénes Mariskával (1945, Nyárádszentmárton) beszélgetett Kiss Csilla Erzsébet
K.Cs.: A szülei mikor születtek, tetszik emlékezni rá?
D. M.: Hát igen édesapám 1921-ben, édesanyám 1924-ben.
K.Cs.: És az esküvőjük mikor volt?
D. M.: Hát az mikor is volt? 1944. február 12-én volt az édesanyámék esküvőjük. Aztán édesapámat elvitték, ilyen behívó jött, s elvitték. S én születtem 1945-ben. S akkor még van két kistestvérem, az egyik meghalt és az született 1946-ban, s a kicsi 1950-ben.
K.Cs.: S hány unokája van?
D. M.: 4 unokám van, fiuk mind s olyan gonoszak. Alig bírok velük.
K.Cs.: Viszik tovább a családnevet.
D. M.: Hát nem éppeg mert két leányom van, s a férjek után mentek, úgy hogy nem. A nevünket nem viszik, de nem baj mert úgy is a miénkek, aranyosak, ügyesek. Hát ez a legkisebbik. Olyan gonosz, olyan eleven portéka, s hogy elmentek az édesanyáék, mind keresi, hogy menjünk anyukához.
K.Cs.: A szüleinek mi volt a foglakozása?
D. M.: Hát ilyen földműves. Egyszerű paraszt emberek voltak.
K.Cs.: Voltak-e a szülei távol a falutól?
D. M.: Nem. Hát édesapám volt egyszer egy kiránduláson Bulgáriában.
K.Cs.: S Ön?
D. M.: Én sem voltam. Magyarországon voltam egyszer, kétszer. Egyebütt nem voltam. Rokonságunk sincs így nem volt kihez menjünk.
K.Cs.: Itt Romániában sem utaztak?
D. M.: Nem, nem voltam.
K.Cs.: És Önnek a foglalkozása?
D. M.: Hát én leányka koromtól az óvodánál dolgoztam 28 évig egy huzamra. Utána ide a kertészetbe, egy virágházhoz létesítettek, s oda kerülte, s ott dogoztam aztán 6 évig, mert aztán beteg lettem, s betegnyugdíjba jöttem. 40 éves korom óta beteg nyugdíjas voltam, de most már végleges.
K.Cs.: Hány évet tetszett iskolába járni?
D. M.: Én csak négyet, s azután jártam estibe. Igen 4-et jártam estiben, hogy a nyolc meglegyen.
K.Cs.: A kollektívben hogyan szervezték meg a munkát?
D. M.: Hát eleinte csoportos munkák voltak, csoportban, úgy volt például Alszeg, Felszeg Külszeg és Belszeg. Ahol mi lakunk ott volt a Belszeg. S így csoportokra volt osztva s így jártunk eleinte, s utána aztán kezdték kiosztani a kapálókot s ezeket. Mondjuk akkor még mind gyomláltunk kézzel s utána ilyen fogóval, eleinte mikor még leánykák voltunk. Utána, mind fejlődött, mind másabb és másabb munkálatok lettek. S akkor kiosztották mindenkinek az ő parcelláját s arról ő felelt, ő végezte a munkáját.
K.Cs.: El kellett számoljon ezzel a munkával? És mennyire ellenőrizték?
D. M.: Igen. Hát mindenki abban járt, hogy jól elvégezze nem maradott parlagon, mert a termény után kapta a norma egységet. S akkor viszont a normákra elég jól fizettek eleinte. S mindenki végezte a dolgát, hogy minőséget végezzen.
84
K.Cs.: Egyéb jövedelemre volt lehetőség?
D. M.: Hát nem volt ilyen régebb, régebb...
K.Cs.: Meg lehetett élni ebből?
D. M.: Hát meg, meg. Hát abban az időben, a kollektív idő alatt, az öregebbeket is, tessék megkérdezni, az az idő alatt fejlődött ki a falu. Abban az időben fejlődött ki a falu, szépült ki, építettek szép házakat s szép bútorok lettek, televíziók. Minden, na úgy jött sorban a kollektív idő alatt.
K.Cs.: Tetszik emlékezni arra, hogy a faluban milyen újítások, fejlesztések voltak?
D. M.: Hát az iskolák gyengék voltak, az új iskola is most épült a kollektív idő alatt. A kultúrotthon, az is eléggé le volt rombolódva. S az után épült orvosi rendelő, állatorvosi, ember orvosi rendelő.
K.Cs.: Az előtt nem volt?
D. M.: Nem. Nem. Legelőször mikor kezdődött az orvosi rendelő, jött ide egy orvos, Székely Mihály. Ő egy lakásban kezdte el a rendelést. Kiadták s ott. S aztán az édesapám idejében, ahogy a kollektív elnöke lett, mert végig volt kollektív elnök, ez az idő alatt épült mondom: iskola, kultúrotthon, állatorvosi rendelő, ember orvosi rendelő, minden. Abban az időben.
K.Cs.: Az édesapjának a teljes neve?
D. M.: Kocsis Gyula.
K.Cs.: Hány ház volt akkoriban a faluban, ugyanannyi, mint most?
D. M.: Hát épült sok új ház
K.Cs.: Magánházak épültek a kollektív alatt?
D. M.: Hát igen, mert a vásárlóknak a kollektív adott ki két és félárnyit, amit telekönyvelhetett mindenki a nevére. Az az idő alatt egy páran építettek, úgy hogy több van most valamivel. 161 házszám volt Nyárádszentmártonban, nem tudnám pontosan megmondani, a férjem biztos megtudná, mert ő ismeri a falut, a Gázmetánnál dolgozik már 36 éve. 11 évet dolgozott a kollektívben. Ő ismeri nagyon jól és tudja, hogy hány van pontosan, de most nem tudnám megmondani, jelen pillanatban, hogy hány házszám van.
K. Cs.: Úgy hallottam, nagyon hamar bevezették a gázt a faluba.
D. M.: Igen, ’50-ben alakult a kollektív, úgy hogy az elein bevezették, rég, na. Nem vagyok ebben biztos, mert én sem voltam olyan nagy, de elég rég.
K.Cs.: Önök is elsők között bevezették a gázt?
D. M.: Igen, az első pillanattól.
K.Cs.: És a villanyt?
D. M.: Hát azt már egy kicsit később, valamivel később. Hát jóval később a villanyt. Az is a hatvanas éveke elején, hatvanban, valami ilyesmi. Én 1965-ben jöttem férjhez, akkor már villany volt. Úgy hogy akkor, pont hajszálra nem tudnám megmondani, hogy melyik évben. De akkor már villany volt 1965-ben.
K.Cs.: Arra tetszik emlékezni, hogy az utat mikor aszfaltozták le?
D. M.: Hát azt már nem olyan régen. 70 és évek talán.
K.Cs.: Hallottam, hogy tejfeldolgozó és téglagyár volt itt.
D. M.: Igen, Csíkfalván volt a tejfeldolgozó központ, oda gyűjtötték, oda hordták a tejet, nagyon jól működött, nagyon jó volt, s a téglagyár Jobbágyfalván. Mert ’62-ben egyesítették a Vadadot, Szentmártont, Csíkfalvát s később valamivel Jobbágyfalvát akkor egyesítették, akkor aztán az öt falút, Búzaházát s mindeniket, úgy hogy öt falu tartozott ide.
85
K.Cs.: Sokan dolgoztak a téglagyárnál és a tejfeldolgozóban?
D. M.: 50–60 ember. A tejgyárnál nem olyan sokan, vagy négyen-ötön. Ilyesmi csak.
K.Cs.: Vásárok voltak a faluban?
D. M.: Nem Nyárádszeredában volt, oda jártunk.
K.Cs.: És oda mivel mentek?
D. M.: Szekér, bicikli, s volt vonat járás is, de az is megszűnt. Úgyhogy gyalog nagyobb részire. Igen. Utána jöttek szekérrel s utána lett kerékpár s aztán most már sokaknak autó, hogy a vonatot főleg kivették, de vonattal is.
K.Cs.: Kik voltak azok a fontosabb személyek, akik a kollektívben tevékenykedtek, meghatározták a falu sorsát?
D. M.: Édesapám idejében tudom hogy Kocsis Sándi volt, Csalóka Sándi, Máté Misi, ezek voltak édesapámmal, ezeket tudom, hogy tevékenykedtek jobban
K.Cs.: Jelentett anyagiakban különbséget, hogy ki állott be a kollektívbe és ki nem?
D. M.: Hát jelentett, mert akik nem léptek be itt közeliben a földeket elvették, azoknak már messzebb adták a földrészeket s elég nehéz volt megmunkálni, aztán látták, hogy nem lehet, s aztán ’60-ban teljesen mindenki, az egész falu akkor már a kollektívben volt.
K. Cs.: Kitüntetéseket kaptak akkoriban? Az édesapja kapott ilyen kitüntetéseket?
D. M.: Igen nagyon sokat. Igen meg is tudom mutatni őket. (Képeket mutat.) Hát ez az első fokú kitüntetés... Nagyon jól menő kollektív volt, a megyében a legjobb volt, él-kollektív volt. Mindenben nagyon jó volt.
K.Cs.: Az édesapja vágta ki ezeket az újságokból?
D. M.: Hát ő, ő. Csak már sok elkallódott belőle. Például május elsején volt kellett meni faluébresztés volt. Ünnep volt május elsején. Felültették az autóra őket s vitték az öt faluban végig, s akkor így zeneszóval mentek az utcán végig. Csak a kollektív ideje alatt.
K.Cs.: Hánykor kellett kelni, hánykor kezdődött?
D. M.: 5-kor. Reggel ötkor. Úgy dél felé volt mikor már befejezték.
K.Cs.: Még milyen ünnepek voltak a kollektív idő alatt?
D. M.: Hát egy évben volt a termés ünnepe. Hát hogy jó termés volt a kollektív udvaron rendeztek egy ilyen összejövetelt. Ott flekkenezés volt, sörözés a kollektív tagoknak mind. Tagok voltak s aztán ott mulattak estig.
K.Cs.: És az ünnepekre kellett verset is tanulni?
D. M.: Voltak ilyen kisebb műsorok, a fiataloknak.
K.Cs.: Nagyon sok kitüntetést kapott az édesapja. Szerette a falu?
D. M.: Igen. Hát, mint más faluban is mindenkinek van egy-két ellensége, de mai napig meg lehet kérdezni, végig lehet menni az öt faluban. Megkérdezni, hogy milyen elnök volt.
K.Cs.: Milyen dolgok köthetők még az édesapjához a faluban?
D. M.: Hát nem tudom de nekünk, mikor végigmegyünk a falun, megnézzük, na ez is az ő idejében, na ez is. Minden akkor készült, akkor épült. Tapodott, tudom mennyit hajtott érte, mert sokan akarták, sokan nem. Szidták, mert biza nagyon nehezen mentek ezek az építkezések. Utoljára aztán bele jött mindenki, s mindenki odaállott, s ő ment ilyen közmunkára, úgyhogy aztán megértette mindenki. Mert mindig azt mondta, hogy amit csinálunk az itt marad a faluban, senki el nem viszi. Az a miénk, a miénk! Aki ellenszólt, vagy mit tudom mi, mert bizony ahhoz hozzá kellett adakozni, hogy az
86
felépüljön s rendben legyen.
K.Cs.: Voltak önkéntesek, akik segédkeztek? A férfi lakósságnak mennyi része?
D. M.: Igen voltak. Igen. Hát a férfi lakosságnak a nagyobb része. Idősek, fiatalok, mindenki.
K.Cs.: Még milyen ünnepek voltak?
D. M.: Hát voltak ilyen sportnapok. A futballpályán flekkenezés, sörözés volt. Vagy volt, hogy állatot vágtak a kollektívbe, és akkor mondom ezeket az ünnepségeket megszervezték.
K.Cs.: Ide mindenkit vártak?
D. M.: Igen, mindenkit. Kicsitől nagyig, s talán ott is volt mindenki, kicsitől nagyig.
K.Cs.: Melyek voltak a kollektív ágai, alegységei?
D. M.: Volt az állattenyésztés, baromfi is volt, disznótenyésztés volt, ezekkel foglalkoztak, s volt az a zöldséges, ez is nagyon jól jövedelmezett a kollektívnek, virágházak voltak. Úgy hogy az nagyon-nagyon jó volt abban az időben. Szovátára hordták a zöldséget. Rengeteg zöldséget.
K.Cs.: Még hova hordtak virágokat?
D. M.: Vásárhelyre és még Udvarhelyre is vivődött. Mert rengeteg volt, annyi volt, hogy jaj...
K.Cs.: Milyen virágok?
D. M.: Csak szegfűvel foglalkoztunk, s akkor a fóliák voltak a virágház mellett. Már ahogy én elkerültem azok is lerobbantak. Ott meg ilyen korai zöldségeket: retket, salátát és ilyesmiket.
K.Cs.: Ezeket is vitték Vásárhelyre...
D. M.: Igen. Igen, de Szovátára a legtöbbet, az volt a legjobb ára. Hát a kollektív idő alatt aztán már lerobbantak a virágházak, hogy nem tudtak már, a gáz is drágult. Úgy hogy pár évig nem is volt semmi. Összetöredezett minden, s akkor édesapám a nyárádszeredai fogyasztási szövetkezettel kötött egy szerződést, sajnálta, hogy ott tönkre ment, és kötöttek egy szerződést és felújította a szövetkezet, a fogyasztási szövetkezet. Úgy egyeztek meg, hogy a felújítás után visszaveszik, s a jövedelemnek fele-fele. Na és nagyon jól ment és jól jövedelmezett, nagyon-nagyon, ahogy elindult s kezdett, de már a vége fele megint robbant le, s úgy hogy már nem.
K.Cs.: És a kollektivizálás alatt voltak látogatók a megyétől a faluban?
D. M.: Igen.
K.Cs.: Milyen gyakran jöttek?
D. M.: Jöttek, hát itt többször voltak. Hát hogy jól menő kollektív volt azért. Mondjuk, évente egyszer-kétszer jöttek. Hát azt már nem is tudnám pontosan megmondani.
K.Cs.: Hol voltak elszállásolva?
D. M.: Hát ezek csak úgy jöttek, hogy jöttek és mentek. Egy nap alatt lejárt. Megyékből jöttek, s volt úgy hogy Bukarestből jöttek. Aznap jöttek, s megvendégelték, s elmentek. Ilyen látogatások voltak, amire én csak visszaemlékszem. S hát volt hogy otthon látta vendégül, nagyon sok, na, hát állandóan terülj-terülj asztalka. Nagy ismeretsége volt, na. Biztos, hogy sok mindent elért ezzel.
K.Cs.: És az édesapja volt látogatóban más helyeken?
D. M.: Igen, vitték őt is, de arra már nem tudnék válaszolni, hogy hova, melyik részeken volt.
K.Cs.: Hogyan zajlottak a közgyűlések, az elnökválasztások? Voltak ellenkezések?
D. M.: Nem, tudomásom szerint nem.
8 7
K.Cs.: Mi történt ilyenkor, mit tetszett hallani?
D. M.: Hát általában az öt falut összehívták egybe s ott volt a választás.
K.Cs.: Milyen volt a kollektív elnök leányának lenni?
D. M.: Hát jó dolog volt fiatal lánynak mikor csak jót mondtak, és mindenki dicsérte. Hát nagyon jó érzés volt, s nagyon jó apa volt. Nagyon-nagyon gondos, erősen jó.
K.Cs.: Esett meg olyan is, hogy csúfolták?
D. M.: Hát nem tudok így... Hát több volt a jó, mint a rossz. Jóval több volt a jó, mint a rossz emlékek. Vagy rossz visszagondolás, hogy mi is volt.
K.Cs.: A felsorolt embereken kívül még ki segítette az édesapját?
D. M.: A felsoroltak, s akkor a néptanáccsal karöltve, mert ott is egy nagyon jó elnök volt, egy idős bácsi, mint édesapám, Kilyén Lajos bácsi. Ő is, akkor volt Varga Zsiga bácsi ő is olyan nagyon-nagyon jó odaadással, olyan egy összhangban voltak, hogy na... Mert ez is a néptanácson keresztül is ment, úgy hogy na ide is építettek kultúrotthont, s Jobbágyfalára is, az is olyan gyenge volt. Úgy hogy mindenik faluban építettek a néptanácson keresztül, hogy épüljön a falu, szépüljön.
K.Cs.: Hogyan is történt ez: az édesapja adott utasítást a brigádosoknak, hogy felügyeljék a munkát?
D. M.: Igen.
K.Cs.: És a brigádosokkal hogy lehetett kijönni?
D. M.: Egyáltalán nem volt probléma. Jól ment a munka megosztva, nagyon jól megbeszélés formájában minden.
K.Cs.: Gyűlések voltak? Milyen gyakran?
D. M.: Igen. Hát talán hetente is volt. Több alkalomkor, vagy ha észrevett valami, olyasmit, akkor összehívta rögtön a tanácsot.
K.Cs.: Erre a brigádosokat is meghívták?
D. M.: Igen Csizmadia Feri bácsi volt az állattenyésztésben, Máté Misi volt a zöldséges, és Csalóka Sándi és Kocsis Sándi volt a mezei brigádos. Itt Nyárádszentmártonban. A többi faluban, már nem tudom olyan pontosan, hogy kik voltak.
K.Cs.: Ezt a házat mikor építették?
D. M.: ’63-ban. Kollektív alatt.
K.Cs.: A bútorokat is akkor sikerült venni?
D. M.: Hát a szüleimtől kaptam szobabútort, konyhabútort. Régebb mindenkinek úgy adták. Aztán mi is később, például ezt mi később közösen építettük, mert mikor én idejöttem a ház pirosban el volt készítve. S ez a hátulsó oda elkészítve, aztán tovább mi együtt fejeztük be, vakoltattuk, s rendeztük kívül-belül.
K.Cs.: Még vannak olyan bútoraik, amelyek a kollektivizálás óta megvannak?
D. M.: Nekem még azok vannak. Amivel férjhez jöttem, 40 éve múlt május elsején hogy volt az esküvőnk. Akkor, amit kaptam a szüleimtől, szoba, konyhabútor. De a konyhabútor olyan volt, hogy két szobát tudtam vele berendezni. És azok mind megvannak... Aztán vettük ezt közösen, s hűtőt s mit tudom én miket, na ilyen apróságokat.
K.Cs.: Televíziójuk volt?
D. M.: TV itt a faluban leghamarabb az állatorvosnak és a papnak volt, utána vettünk mi. Mikor a férjem a Gázmetánhoz került, ’70-ben akkor vettük.
K.Cs.: Gázkályha volt a kollektivizálás alatt önöknek?
D. M.: Nem, a faluban sem volt, tehát mikor a gázt bekötötték rendes ilyen, nem ezek a kályhák voltak, hanem olyan érckályhák voltak s az után kerültek az asztali kályhák. Jöttek bé, akkor már a nagyobb részinek olyan lett. Most lettek az aragázkályhák, s most ezek vannak nagyobb részire.
88
K.Cs.: Egyéb háztartási gépek a kollektivizálással?
D. M.: Ahogy a villanyt bevezették, ’68-ban például mosógépet vettem. Akkor a férjemet elvitték katonának én az óvodánál dolgoztam és takarítottam is. És a fizetésemből, akkor lehetett venni részletre, akkor vettem ’68-ban a mosógépet és a varrógépet.
K.Cs.: És ruhákat is varrt?
D. M.: Nem, csak ilyen kisebb javításokat, kisebb dolgokat a családnak, hogy leánykák voltak.
K.Cs.: Jelentek meg új ruhák a kollektivizálás utáni időben?
D. M.: Hát ahogy kezdett a népnek a szeme egy kicsit jobban kinyílni, és módosabb volt, mert bizony régebb nem, mert ami kicsi gabona termett, eladás volt, elvitték, s aztán nem nagyon volt. S aztán hogy kezdtek, már igen jobban és jobban kicsit elegánsabban már, ők is fejlődtek az öltözködésben jobban, mint azelőtt. Mert azelőtt biza nem nagyon, már én, amire visszaemlékszem.
K.Cs.: Milyen volt akkoriban a divat?
D. M.: Hát nagyon egyszerű volt. A szoknyák rendesen a térdet takarták.
K.Cs.: Ezeket a ruhákat itt a faluban lehetet kapni?
D. M.: Itt varrták meg. Vásároltuk meg anyagban és itt varrták meg.
K.Cs.: Anyagot itt lehetett kapni a faluban?
D. M.: Igen, aztán volt az üzlet. Na az üzlet is akkor épült. 1965-ben talán, mert itt van ez a könyvecske, ez egész végig arról szól. Itt volt az üzlet mellette az óvoda, ez például én vagyok, aki itt jövök ki. A óvodának vásároltam bé.
K.Cs.: Milyen anyagokat lehetett kapni?
D. M.: Vászon anyagok voltak.
K.Cs.: Tartósabbak voltak mint most?
D. M.: Hát nem ilyen műszálasak voltak, pamut, ilyesmi, cérna dolgok voltak.
K.Cs.: És a faluban hányan varrtak ruhákat úgy körülbelül?
D. M.: 3-4 ha volt.
K.Cs.: Nájlon harisnyát hordtak a nők?
D. M.: Régebb nem.
K.Cs.: Kollektivizálás után?
D. M.: Aztán utána igen, kezdték.
K.Cs.: Azt is lehetett kapni itt az üzletben?
D. M.: Igen, már ahogy felépült itt ez az üzlet. Igaz a régi üzlet is jól ment az a kultúrotthon mellett volt, az a beszerző is volt, Béres Pista bácsi volt az üzletes és sokat jött, ment, járt, hogy elég jó árukat beszerzett. De utána hogy ez az új üzlet felépült, lehetett ott mindent vásárolni.
K.Cs.: Ebben az új üzletben már konzerveket is árultak. Jelentett ez változást az étkezési szokásaikban?
D. M.: Igen. Mind jobban és jobban kezdtek az emberek venni. Régebb mikor vágtak, édesapám sokszor elmondta, hogy mikor vágtak egy 100 kilós disznót, juj mázsás disznót vágott az az illető mondták, mázsás disznót vágott. Sokszor elmondta hogy már jó nagy legényecske volt, s karácsony jött, mikor édesapám született az édesapja 60 éves volt. S sokszor elmondta, mama nevelte, özvegy volt, hogy már jó nagy legényecske volt, elküldte egy negyedes üveggel, hogy vegyen bort. Egy negyedes üveggel. Úgy hogy pálinkás pohárba töltötték azt a bort, ha valakit megkínáltak, vagy mit tudom én mi. Nem úgy hordószámra.
K.Cs.: Annyira szegénység volt?
D. M.: Hát igen, nem csak ő, hanem mindenki, és szolgáltak, a nagymamám szolgált,
89
amíg nagyok lettek, mert még volt egy leány testvére, az nagyobb volt
K.Cs.: Itt szolgáltak a faluban?
D. M.: Nem itt szolgáltak. Höltövénybe mentek. Ott szolgáltak évekig. Édesapám nagyobb résziben ott nőtt fel gyermekkorában. Úgy hogy már jó legényecske volt, mikor hazajöttek. S emlékszem hogy mondta, hogy egy katolikus pap volt, nem tudom minek hívták, mennyit kérlelte, hogy legyen katolikus, tiszta ingyen kitaníttassa papnak.
K.Cs.: Milyen vallású volt?
D. M.: Unitárius. Na de elkerültek oda Höltövénybe, s akkor már nem. Unitárius maradt.
K.Cs.: És amikor megjelentek a konzervek, kezdtek konzervet enni?
D. M.: Hát igen, inkább igen, ahogy lett pénz. Jobb volt. A kollektívben is sokszor volt vágás, kikilózták, vehetett mindenki, aki akart, s másabb, más lett, osztozás, minden.
K.Cs.: S tetszett mondani, hogy óvonéni volt. Hány gyerek volt akkor az óvodában?
D. M.: Akkor úgy volt, hogy fél nyolckor elmentek a gyermekek, én már hétkor ott voltam, nyolcig begyűltek. 38 – 40 gyermek volt, és napközi volt. Úgy hogy reggel elengedték a szülők, ott voltak, s este nyolckor engedtem haza őket. Ott kaptak tízórait, ebédet, s uzsonnát. Szép emlékek nagyon, szerettem nagyon a gyermekeket, aranyosak voltak. S most látom, hogy hogy meg öregedtünk, azok, akik jártak az óvodába, az az idő alatt, hát 18 év elég hosszú idő volt, igaz az utolsó 6 évben már szakácsnő voltam, főztem nekik. De nagyon szép volt.
K.Cs.: Milyen ételeket kaptak akkoriban? Milyen volt egy ebéd például?
D. M.: Hát csütörtökön mindig tyúkvágás volt, húsleves volt, krumpli, hús, szósz. Csütörtökön mindig ez volt az ebéd. Tízóraira: margarin, lekvár, zsír, tojásos kenyér. Akkor uzsonnára tejet is kaptak. Úgy hogy nagyon-nagyon jó volt.
K.Cs.: Üzleti élelmiszereket is adtak nekik?
D. M.: A kollektívből volt, a margarin az onnan volt véve. Zsírt a kollektívből, disznót vágtak, húst adtak. Szóval nagyon –nagyon jó volt.
K.Cs.: Most lehet tudni, körülbelül hány gyerek van? Csökkent-e a számuk?
D. M.: Csökkent. Egy csoport van össze-vissza, tizen valamennyi. Itt ebben a faluban. Akkor ide jártak igaz Csíkfalváról is, de most ott is és itt is van óvoda. Nem tudom pontosan, pedig a tavaly voltam helyettesítő, az óvónő beteg volt, s az igazgatónő megkért, nem megyek el, helyette, mert a leányom Búzaházán óvónő. A leányom helyett szoktam menni, mert a kisebbik fia cukorbeteg, mikor viszi kontrollra, a városba be, helyette elmentem. Segítettem, s egyik nap megkért az óvónő ide kinn, mert beteg lett az óvónő, hogy nem megyek helyette el. Hát nagyon szépen el van rendezve, meg lehet nézni ezt az óvodát.
K.Cs.: Milyen különbségeket észlelt, a kollektív idő és a ma között?
D. M.: Ég és föld. Há most be van vezetve a víz, bent van a vécé, kézmosó, szép játékok, akkor egyszerűbb volt. Fajáték volt annak idején, sok, ilyen kockák s olyan házi készítésű babák is voltak mikor én kezdtem eleinte.
K.Cs.: Gyerekeket vitték kirándulni annak idején? Milyen messze?
D. M.: Igen. Hát csak itt a faluban. De a kollektív időben nagyon sokat vitték a fiatalokat Vásárhelyre színházba, moziba. Teherautóra ültettek fel. S még a tengerpartra is elvittek.
K.Cs.: A fiatalokat is bevonták ezekbe a kollektív ünnepekbe?
D. M.: Igen minden évben volt nagykorúsítás, a 18 éveseket nagykorúsították, mint ahogy mutattam azon a képen ahol engem is nagykorúsítottak.
K.Cs.: A kollektív elnök is részt vett ezeken az ünnepségeken? Mondott beszédet?
90
D. M.: Igen. Igen. Minden esetre a kollektívről beszélt, hogy milyen, s voltak ilyen agitációs brigádok. S tanultunk ilyen verseket s énekeket. A uram most is tudja, hogy gyere velünk a kollektívbe, s ilyen agitációs brigádok, voltak, nagyon jó műsorok voltak.
K.Cs.: Az iskolában tanították, vagy külön össze voltak gyűlve...?
D. M.: Külön és színdarabokat tanítottak.
K.Cs.: Ezek is a kollektívvel kapcsolatos színdarabok?
D. M.: Hát, amit megengedtek, amit szabad volt.
K.Cs.: Tényleg volt cenzúra? Bűntettek is meg embereket?
D. M.: Persze hogy volt. Igen.
K.Cs.: Pénzbírságot kellett fizetni?
D. M.: Igen, mert úgy volt, hogy a férjem... Tanultuk a színdarabot, s utánunk jött, hogy valami összejövetel mi volt, mi ott voltunk. S jöttek utánunk. Közbe Olteán a milicista meglátta, s az iskola kapuján beszöktek. Na behivatták másnap a milíciára, hogy megbüntetik. S akkor Olteánt tata kérlelte, hogy ne büntesse meg, adunk bárányt csak ne büntesse meg. Nem lehet, s nem lehet, s megbüntette 75 lejjel. Hát a bárány többet ért volna.
91
4. ,,Eleinte traktorista, s azután lettem sofőr…”
Nagy Kálmánnal (1934, Csíkfalva) beszélgetett Kiss Csilla Erzsébet
K.Cs.: Mikor születtek a szülei?
N. K.: Szüleim? Édesapám 1895-ben. És édesanyám 1902-ben.
K.Cs.: A szülei itt laktak?
N. K.: Nem, Májában. Itt a hegyen túl.
K.Cs.: Tanult foglalkozásuk volt?
N. K.: A szüleimnek nem volt. Földművesek voltak, mezőgazdaságban dolgoztak.
K.Cs.: És Ön mikor született?
N. K.: Én 1934-ben.
K.Cs.: Máján és Csíkfalván kívül laktak máshol?
N. K.: Nem laktunk sehol. Magyarországra voltunk, egyebüvé nem voltunk. Két gyermekünk ott van, a leányom oda ment férjhez, a fiam ott van megnősülve. Nálak voltunk. Hát itt nősült meg a fiunk, csak úgy családostól mentek ki. Itt van még egy fiunk, akinek a feleségével tegnap találkozott.
K.Cs.: Unokájuk hány van?
N. K.: Hat.
K.Cs.: Úgy hallottam, hogy él-kollektív volt itt, mit jelentett ez?
N. K.: Hát elég jó kollektív volt, na mert volt egy elnök, s a barátai voltak a főnökök.
K.Cs.: Ki volt az elnök?
N. K.: Hát eleinte, Kocsis Gyulabá, Varga Imre volt legelőbb, s azután lett Kocsis Gyula bá, s utoljára lett Nagy Jenő.
K.Cs.: S szerették ezeket az elnököket az emberek?
N. K.: Hát mit mondjak?
(Feleség: Mindenki nem szerette.)
Aztán mindenkinek nem tetszettek, de nem voltak rossz emberek.
K.Cs.: Hogyan szervezték meg a munkát a kollektívben?
N. K.: Hát elég jól ment itten.
K.Cs.: Ön mivel foglalkozott?
N. K.: Hát én sofőr voltam. Eleinte traktorista, s azután lettem sofőr. Kocsival dolgoztam itt a telken.
(Feleség: Én tisztviselő voltam, dolgoztam Hódoson, Szeredában, a C.E.C.-nél.)
K.Cs.: Önök a szervezés elején beálltak a kollektívbe, első felkérésre?
N. K.: Igen.
K.Cs.: Mikor a kollektívbe beálltak, mit vettek el maguktól?
N. K.: Hát, amink volt mindent. Elvették a tehenünket, elvették a két lovat, akkor ekét, boronát, szekeret, teljes gazdasági felszerelést, mindent bé kellett adni.
K.Cs.: Ezeket utána még használták, vagy csak elvették?
N. K.: Hát ott használták, a tsz-ben eleinte, mert ugyebár mikor megalakult, eleinte nem volt annyira gépesítve. Akkor lovakkal s marhákkal dolgoztak. Azután jöttek a gépállomások, gépesítették, s akkor már az ilyen szekereket, s holmit lerakták. Akkor már nem használták.
K.Cs.: Ezek közül sikerült visszaszerezni valamit?
N. K.: Hát a földeket visszakaptuk, ami volt, de egyéb gazdasági felszerelést, semmit sem.
K.Cs.: Voltak olyanok a faluban, akik nem akartak beállni?
N. K.: Hát volt egy pár család, aztán nem is állott bé egész végig.
92
K.Cs.: Egy pár névre tetszik emlékezni?
N. K.: Hát kik is voltak? Tudja a nyavalya már, rég nem gondoltam réok.
(Feleség: Hát én egyedül Gusztinéra emlékszem, másra nem.)
K.Cs.: Hány évet tetszett iskolába járni?
N. K.: Én 7 évet. Hét osztályom volt.
K.Cs.: Tanult mestersége volt?
N. K.: Igen, a sofőrség.
K.Cs.: Tetszik emlékezni, hogyan zajlottak a közgyűlések, az elnökválasztások a tsz-ben?
N. K.: Hát tudja a fene már hogy volt. Mert én legelsőben mikor megalakult a tsz akkor elmentem itthonról. Egy évet nem dolgoztam itthon. Marosvásárhelyen dolgoztam az útépítészetnél. Úgy hogy én aztán 10 évet ottan dolgoztam, s ott egyszer találkoztam az itthoni tsz-el. Csináltuk az utat Remete felé, Remetén alól, s azt mondja az elnök: te Kálmán mért nem jössz haza? Itt a kollektívbe is megélsz. Akkor traktorral jártam. Mondom neki, hogy én elmennék, de a főnök nem enged el. Azt mondja, hogy ha megígéred, hogy hazajössz, akkor én elintézem a főnököddel, hogy elenged. S na egyszer behívattak Vásárhelyre az irodába, s azt mondja a nagyfőnök, hogy haza akarsz meni? S mondom, hát jobb volna, mert otthon vagyunk a család mellett, sőt már gyerekek voltak, minden, hát. Na azt mondja, akkor elengedünk. S elengedtek akkor ide a tsz-be.
K.Cs.: Hányban építették ezt az utat, hányban aszfaltozták?
N. K.: Hát azt mondja, hogy ’70 után építettük. ’70 után, mert ’60-ban mentem az úthoz, ott dolgoztam 10 évet, s már itthon dolgoztam, mikor aszfaltozták.
K.Cs.: Hogyan osztották fel a földet a kollektívben, hogyan szervezték meg a munkát?
N. K.: Hát ott egyben ment az egész. Minden gépesítve volt és mindenkinek a cukorrépát s a kukoricát, amit kellett kapálni, kiosztották úgy.
K.Cs.: Milyen termelési ágai voltak kollektívnek?
N. K.: Hát növénytermesztés, búza, kukorica, cukorrépa, zöldség, gyümölcstermesztéssel foglalkoztak.
N. K.: Voltak nagy zöldségesek, vitték Szovátára, Parajdra, mindenfelé, Gyergyóba. Sok zöldséget. Nagyon nagy zöldséges volt.
K.Cs.: És a zöldségesen kívül?
N. K.: Hát különösebb nem volt.
K.Cs.: Az hogy él-kollektív volt, ez jelentett valamit a falunak?
N. K.: Hát jelentett, mert többet tudott juttatni a népnek is egy normára. Meg volt szabva, hogy hány normája volt egy embernek, s akkor munka után adtak részesedést.
K.Cs.: Milyen volta fizetség akkoriban?
N. K.: Hát, mert úgy jöttem az Útépítészettől haza, transzferrel jöttem, úgy hogy áthelyezéssel. És akkor én nem normát kaptam itten, hanem rendes fizetést. Készpénzt.
K.Cs.: És hogyan lehette megélni akkoriban ezekből a fizetésekből?
N. K.: Jól meg lehetett élni, mert ugyibár a feleségem is dolgozott, ő is fizetést kapott, akkor én is dolgoztam. tsz-ben dolgoztam, aztán még tudja olyan helyt, hogy volt, na még jött valami kicsi melléje.
K.Cs.: Mellékjövedelmet lehetett szerezni, akkoriban?
N. K.: Mellékjövedelmet nem tudtunk szerezni, mert ugyebár a feleségem is reggel elment itthonról, este hazajött. Akkor én is reggel korán, 3-4 órákkor, mikor mentünk Gyergyóba vittem a zöldséget, vagy a fehérnépeket. Akkor korán keltünk. Nem tudtunk itthon ilyen normát dolgozni.
93
K.Cs.: Ön miket fuvarozott? Zöldséget, s...?
N. K.: Hát zöldséget, s mikor volt a... hoztunk onnan anyagokat, mikor csinálták a szénatartókat. Onnan vettük a faanyagot s akkor onnan haza kellett szállítani. Volt itt örökké. Mikor bejött a nyár akkor jött a kombájnozás, a gabonát kellett szállítani. Akkor jött az ősz: cukorrépát, kukoricát. Télen mikor kicsi szünetek voltak, kellett hordani a műtrágyát. A cukorgyárba hordtuk a malátát. Volt itt, úgy bé volt osztva.
K.Cs.: Tetszett említeni, hogy hordták az építőanyagot. Milyen újítások voltak a kollektív idő alatt a faluban?
N. K.: Hát itt voltak, csináltak új istállókot, annak a fedélzetét is hordtuk Gyergyóból. Volt egy gyergyói vállalkozó, s ő itt lemérte a tetőzetet, otthon kiszabták, méretre mindent, s aztán a szénatartókat, úgy hogy lábon állva fák voltak s akkor a fedele fával volt beépítve, s méretre úgy ki volt szabva, hogy mentünk a kocsikkal hoztuk el, itt jöttek ki az emberek és rakták össze. Ezek a famunkások. Onnan jöttek és össze is állították. Befedték itten, hogy mondják pala, hullámos tetővel fedték be.
K.Cs.: S ezeken kívül még milyen fontosabb épületek épültek a faluban?
N. K.: Hát itt Szentmártonban a nagy istállók, a községnek a kultúrotthon is a kollektivizálás alatt. Búzaházán is a kultúrotthon a kollektív idő alatt épült. S Jobbágyfalván is. Mind a három faluban építettek kultúrotthont.
K.Cs.: És magánházak épültek a kollektivizálás alatt?
N. K.: Hát hogyne. Igen. Sok.
K.Cs.: Több ház lett a faluban, vagy újították inkább?
N. K.: Újították inkább. A fiatalok inkább elmentek, úgy hogy a fiatalok nem igen építettek, vagy az idősek meghaltak, annak megvették a lakását. Nem bővült a falu, nem bővült.
K.Cs.: Az ön házát mikor építették, kollektív időben?
N. K.: Ezt 1960-ban, tavasszal nekifogtunk, s egész nyáron nem ott laktunk, a majorház, abba laktunk. S akkor egy szobát elkészítettünk. Hát bútort azt vettünk a szobába, s még az istálló épült a kollektív alatt.
K.Cs.: Háztartási gépet?
N. K.: Hát hűtőszekrényt vettünk. Aztán bevezettük a vizet innen a kútból.
K.Cs.: Hallottam, hogy a gázt is elég hamar bevezették a faluba.
N. K.: Hát a gáz még a kollektív előtt volt. Persze. Nem is tudom hányban volt, mert még a szüleimmel szereltették be. Nem emlékszem. Még azok szereltették be csak, hogy azután hogy mi összeálltunk, módosították a szerelést, új vezetéket tettek.
(Feleség: S mivel, hogy építettünk, megint újra kellett tenni, teljesen új vezetéket szerelni a házra mert régebb csak ott hozták a földön majdnem, csak aztán újra kellett szereltetni.)
K.Cs.: Rádiójuk volt?
N. K.: Volt rádiónk, egy olyan régi telepes rádiónk volt. Akkor még nem volt villany.
K.Cs.: Televíziójuk?
N. K.: Az van. Már régebb.
K.Cs.: Hallottam, hogy volt tejfeldolgozó üzem és téglagyár, ezek hogy működtek?
N. K.: Hát nagyon jól mentek annak idején, a tejfeldolgozó gyár itt bent volt. Sok munkás dolgozott nekik, fel is dolgozták sajtot csináltak, a tejfölt, vitték el Vásárhelyre. Azt hiszem vajat nem csináltak, csak sajtot csináltak. S aztán csinálták a sovány tejből valamilyen sajtot, hogy aztán kellett megőrölni, s aztán vitték gomboknak. Már nem tudom, na. A téglagyár is működött, még a tavaly is ment, de most megállott.
94
K.Cs.: És a faluból voltak a munkások?
N. K.: A faluból és a környékről is. De ugyebár az magángyár volt valamikor. S akkor államiasították, s akkor az állam eladta egy vásárhelyi, vagy hova való patronnak, azok egy ideig dolgoztak, s akkor most le van állítva.
K.Cs.: Voltak új divatú ruhák, amelyek a kollektivizálással jelentek meg?
(Feleség: Hát aztán nem voltak különösebben. Hanem a fiatalok amilyen a városon volt, olyant vettek falun is. Ők öltöztek divatosabban. Az idősek meg mai napig is falusiasan, sötét ruhában. Itt falun az a szokás, a világost már nem veszik fel.)
K.Cs.: S a fiatalok milyen világos színeket kedveltek, milyen szín volt a divat akkoriban?
(Feleség: Mikor milyen szín volt a divat, én már pontosan nem emlékszem. A városon, ahogy megjelent a fiatalok itt is ugyanazt vették. Bementünk a városba s ottan amit kapott az ember onnan vásárolt.)
K.Cs.: Itt a faluban lehetett, ruhákat venni?
(Feleség: Itt nem lehetett ruhát venni, csak varratni lehetett, hogy az anyagot megvette, s voltak varrónők s azok megvarrták. Itt nem volt készruha kollekció. Az üzletben voltak abban az időben is ilyen textiláruk, volt vasárú, hogy hívják, edények, minden. Sok minden volt az üzletben, de így készruha nem volt. Így bugyikot, kombinétokot, s cipőt azt lehetett kapni, de kész ruhákot nem, mert a falusiak nem vették meg a drága holmikot, csak az olcsóbbat, s akkor ott maradt a nyakán az üzletesnek.)
K.Cs.: Nájlon harisnyát hordtak akkoriban az asszonyok?
Feleség: Igen. Harisnyabuggyi nem volt de nájlon harisnyák voltak s akkor, na tartóval hordtuk.)
K.Cs.: Megjelentek a konzervek az üzletben, önöknek változott az étrendjük? Használtak ilyeneket?
(Feleség: Hát nem igen használtuk, mert mi mindig disznót vágtunk, s itt aztán tartunk majorságot. Nem használtuk azért a konzerveket. Aztán azután a férjem inkább ette a „costiţă�� cu fasole”, na, mikor mentek hosszabb útra, azt szerette, s aztán megvette, vagy halkonzervet vett.
K.Cs.: Megkóstolták, hogy milyenek a...
N. K.: Hát hogyne, megkóstoltuk. Finom volt csak, ha volt disznóhús felfüstöltük abban az időben, akkor kolbászt is, mi még fiatalok voltunk megfüstöltük eltettük későbbre. S akkor aztán nem kellett. Akkor abban az időben szalámit is ritkán vettünk. Mikor itthon voltunk nem használtunk olyant, csak mikor mentem, kocsival mentem hosszabb útra akkor.
K.Cs.: S milyen messze járt, mint sofőr?
N. K.: Hát én Romániát összejártam, voltam Aradon is, Nagyváradon is élesztőért a tsz-nek. Akkor B��r�ganban, vagyKonsztancamellettszőlőért.ărăvagy Konsztanca mellett szőlőért.
K.Cs.: Inkább vitte, vagy hozta az árut?
N. K.: Hoztam. Aradról is hoztam ezt a takarmányt a kollektívnek, az állatoknak. Arra fele kellett vigyünk szalmát, mert nem volt szabad akkor üresen járni. S akkor visszafele hoztuk azt a felszerelést, ami kellett a tsz-nek. S akkor Bă�ră�gánban is mikor voltam szőlőért, akkor szőlőt hoztunk, ottan megvették a szőlőt a főnökök, s három utat csináltunk a szőlőért. Aztán volt egy aprózár itt Vásárhelyt, s azt a főnököt hozták ki ide, mikor hazajöttem, s itthon adta el a főnők, ilyen embereknek.
K.Cs.: És nem szabadott üresen menni? Hogyan tudták beszervezni, hogy ne legyen üres út, hogyha kellett valahonnan valami?
N. K.: Hát vittünk, megraktuk a kocsinak a derekát szalmával, összepréselve. Megraktuk,
95
s akkor csináltunk egy ávizt. Csináltak egy ávizt mintha azt valaki megrendelte volna a szalmát, s elvittük oda. S ha el tudtuk feketén a szalmát suvasztani, akkor jó, hanem leraktuk oda a szalmát. Mert nem volt szabad üresen járni.
K.Cs.: Kirándulni el lehetett abban az időben menni, így egy napra, vagy egy fél napra?
N. K.: Hát el lehetett egyeseknek Hát egyszer voltunk Félix fürdőre voltunk, medve barlangot is megnéztük. S aztán Szatmárt, s ezeket a nagyobb városokat néztük meg.
K.Cs.: S mivel utaztak?
N. K.: Busszal, autóbusszal.
(Feleség: Szeredában a szövetkezetnél dolgoztam, s úgy mentünk el. Én még voltam Poianán, te ott nem voltál, nem engedték el akkor s aztán a kicsi fiammal mentem el.
K.Cs.: Rendezvények a faluban a kollektivizálás alatt?
N. K.: Hát színdarabok, s olyasmik voltak.
K.Cs.: Milyen gyakran voltak színdarabok?
N. K.: Tetszik tudni az úgy volt, hogy megtanultunk egy színdarabot, akkor a kúlturigazgatók beszéltek egyik a másikkal, s akkor elmentek vendégszereplésre Gálfalva, s ahová meghívták őket, Vadadba, és itt az öt faluban a község területén.
96
5. ,,Ez a kollektív akármilyen volt, de a népet összefogta…”
Szabó P. Istvánnal (1921, Nyárádszentmárton) és fiával, Szabó Lajossal beszélgetett Kiss Csilla Erzsébet és Patkó Katalin
K&P: Mikor volt az esküvőjük?
Sz. I. :Az esküvőnk? 1927. április 29-én, 58 éve.
K&P: És tetszik emlékezni, hogy a szülei mikor születtek?
Sz. I. : 1897-ben az édesapám, édesanyámat már pontosan nem tudom…
K&P: Ők is itt laktak a faluban?
Sz. I. : Igen.
K&P: Mi volt a foglalkozásuk?
Sz. I. : Földműves.
K&P: Testvére van-e a István bácsinak?
Sz. I. : Nekem? Három, édestestvérem több volt, csak meghaltak. Én voltam a legnagyobb, aztán édesapám újranősült, s akkor még lettek, egy fiú s egy lány.
K&P: Élnek még ők?
Sz. I. : Nem, én élek még a testvérek közül. Akit másodszorra elvett édesapám, annak az egyik leánya él, itt a faluvégén.
K&P: Hány évet járt iskolába?
Sz. I. : Én? Én hét évet jártam. Abszolváltam Búzaházán.
K&P: Vannak gyerekeik?
Sz. I. : Van egy lányom s egy fiam, az egyik fiam 27 éves korában, balesetben meghalt.
K&P: Unokák?
Sz. I. : Van három unoka, két lány s egy kicsi fiú, a fiú az csak négy éves, a fiam későre nősült.
K&P: A háború utáni időben, a kollektív előtt kik vezették a falut?
Sz. I. : Hát a tanító, Ádám Mihály tanító volt. Még volt Máté Zsiga. A bíró volt Varga Sándor, nem hallották hírét? Mert első gazda lett Varga Sándor. Mert aztán jött a kollektivizálás, ő is beállott a kollektívbe, elnök is volt vagy két-három évig...
K&P: És a kollektív ideje alatt?
Sz. I. : A kollektív elnök Csalóka Feri volt ejsze, azután lett Varga Imre, azután lett Kocsis Gyula.
Sz. L.: Nagy Jenő! Nagy Jenő nagyon jól vezetett, ezt oda alá lehet írni, akármilyen rendszer volt, nagyon jól vezetett, nagyon ügyes ember volt. A legelső elnök volt Máté Mihály. ’50-ben itten megalakult a kollektív, 49 őszén. Így… aztán akik beálltak, egy része kiállott.
K&P: Milyen módszerekkel vették rá az embereket, hogy álltak be?
Sz. L.: Hát például olyan erőszakkal.
K&P: Sokan voltak, akik nem állottak be?
Sz. L. Például itt Szentmártonban Guszti bácsi volt, Kabát Gusztáv, aki nem állott be. Mert aztán ez megalakult ám ’49 őszén, ’50-be lett a kollektív, a falunak fele beállott, fele nem állott be, akkor, akik beálltak, sokan kiálltak, csak itt sok név van és ez nagyon hosszas, és ’62-ben mindenki be kellett álljon. Kabát Guszti bácsin kívül más nem is volt, aki nem állott be.
K&P: Hogyan kényszeríttették az embereket?
Sz. L.: Elmondom, mi történt. Én nem voltam annyi idős, mint ti mostan, szüretről hazajöttünk s édesapám sírt. Idejött a két brigádos, s itt megírták a kérvényt, hogy édesapám kérte, hogy vegyék be a kollektívbe. Aláírta, hogy ő kérte hogy vegyék be. Ez
9 7
’59 őszén volt. De már éreztük annyira a nyomást, itt a Nyárádmentén, a Berek, s ottan a Cseres, hát nagyon jó földek, csak most annyiba kerül a bér, hogy nem győzi az ember művelni. És ezeket a kollektívbe mind elvették.
K&P: Hogyan szervezték meg a munkát?
Sz. I. : Hát munkafelügyelők voltak… Például ennek olyan esze volt, ennek a Nagy Jenőnek, hogy … nyolc kocsija volt Szentmártonnak, remorkás, csak úgy helybe. És annyira okos volt, hogy jöttek a kontrollok, de ő felhordatta a gabonát Nyárádmentére, ide eldugatta. Ejsze jött vagy harminc milicista, busszal jöttek. Merész, nagyon merész volt.
K&P: Hogyan osztották szét a parcellákat? Hogyan fizettek akkor?
Sz. L.: Hát nézzetek ide, volt cukorrépa, búza, burgonya, minden, azt kimérték. Hogy volt 35% volt a magáéból a Csordarétjén, igaz édesapám? Volt olyan, hogy például lekaszáltak 50 árat, nem mindegy, hogy hol kaszáltak, és hogy ha lett 20 mázsa szénád, 3 mázsa a tiéd. Visszatérve a répára, mázsára adtak öt kilót. Igaz édesanyám? Na öt kiló cukrot. Például nekünk volt olyan évünk, hogy nagyon sok répánk volt és annyi cukrot kaptunk, hogy most ha meg kellene vegyük, nem is tudom, millióba tellene. És az állattenyésztés annyira jól ment, annyira jól ment, volt 200 darab tehén.
K&P: Volt-e mellékjövedelem és mivel lehetett szerezni akkoriban?
Sz. L.: Volt hát, volt. Hát ésszel lehetett, egyszer munkásnép volt ez a falu, másik az, hogy Jenőnek nagy volt az ismeretsége. Amíg ő nem volt elnök, addig a teheneknek a tőgyekig ért a sár az úton. Aztán ő lebetonoztatta.
K&P: A közgyűlések és elnökválasztások, hogy zajlottak?
Sz. I. : Hát voltak a szegényebbek, akikre rá mondták, hogy ilyen-olyan ember, s akkor őket megtették vezetőnek. Azokat pártolták, akik bennmaradtak a kollektívbe, aki kinn maradtak, azok elnyomás alatt voltak. Jó volt a kollektívbe addig, amíg jött a változás. Aztán az állatállományt megbuktatták. Nagy Jenőt aztán elűzték, elment.
K&P: Anyagiakban volt különbség a tagok és a nem tagok között?
Sz. I. : A tagok sokat kellett dolgozzanak, rengeteget, erősen sokat. Dolgoztunk, de azért mégis, fizettek is ahhoz mérten, úgyhogy… akik tudtak jól lopni, azok jól éltek. Úgyis volt, hogy januárba, februárba, a nagy pincékbe a krumpli megfagyott s kellett menjünk, válogassuk meg. A villanykörte mellett a fagyos krumplit szedtük a jóból ki.
K&P: Hogy volt a vízzel és a gázzal?
Sz. L. A villanyt, azt, ha jól emlékszem 1964-be vezették be. Persze a kollektív is közreműködött a fejlődésben. Ez a kollektív akármilyen volt, de a népet összefogta. Nem volt az az irigység és széthullás, mint mostan. Mert elmentünk például, kimérték azt a kaszálót vagy kapálót, sokszor zúgolódtam én, mert városon dolgoztam. És kimértek 25 vagy 30 ár répát, hazajöttem, és na fiam, vegyed a kapát… De aztán az ember év végén észrevette, hogy van, a feje nem kellett fájjon sem a szántásért, sem a tárcsázásért. Csak kaptuk a papírt, hogy menjünk a cukorért vagy menjünk a kukoricáért. Na de visszatérve Nagy Jenőre. A Csau korszakban, mit tudom melyik kongresszuson ki volt adva, hogy a kukoricát kombájnnal szedik le. Eljött öt kombájn és ez az ember kiment a piros ARO-val s leállította. Mert a kombájnosok is megkapták azt, ami kellett, s a nyugdíjasok leszedték a kukoricát. A leszedettnek a 30%-a az övék volt. S akkor mondta, hogy mindenki reggel 5-től 8-ig például mindenki vigye el a törőbúzát, hogy a párt elvtársak ne tudják meg. Hát igaz a szivar örökké a szájában volt, de ez értett ha kellett a traktorhoz, s ha kellett a tehénhez. Aztán volt ismeretség, mert nagy ismeretsége vót, s hát szerettük. Ez után jött a változás.
K&P: Milyen épületek építettek a kollektivizálás alatt?
98
Sz. I. : Az iskolát, a kultúrotthont.
K&P: A falu emberei is segítettek?
SZ. L. Persze, De nagy támasz volt például itten a napközi. Nagy támasz volt, mert lent a Berekben nagy zöldséges volt. Nem kellett futni a piacra, pékség volt, tejcsarnok volt Csíkfalván úgy, hogy... Most aztán érezzük. Most érezzük, hogy nincs semmi.
(Feleség: Meg aztán itt fent épült a Lovasfogadó.)
Sz. L.: Azok az épületek a falu végén, mind Nagy Jenő építette, az egy irodán kívül s a Kis Pistán kívül a többit mind Nagy Jenő csinálta. Elöl van a hosszú, azt újracsináltatta. Raktár volt. Volt úgy is hogy nem tudom honnan vártak vendéget. Jött, aki a Lovasfogadónál volt, hogy Szabó néni, nekünk mára, délre, 2 órára kell a 26 kürtőskalács. Hozta a lisztet, vajat, tojást, cukrot. Nyugodjék édesanyám még élt kocsival jött utána, küldték. Máskor ebéd kellett.
K&P: Segítettek egymásnak s így pénzhez jutottak Önök is?
(Feleség: Hát nem maradtunk adósok, mert írta bé normába, több normát írt. Máskor jött az elnök, né te Rózsi le kellene festeni a kerítést végig az útnál, kevesen vannak és jöjjenek. Meg lesznek fizetve. Máskor a raktárt meszeltük. Munka volt, akkor is kellett dolgozni, csak másabb volt a jövedelem. Ez az egyenes beszéd.)
K&P: A házat mikor építették?
Sz. I. : 1971. március 25-én bontottuk régi házat, és április 11-én szenteltették fel. Biztos! Jól emlékszem.
K&P: Jelentek-e meg új ruhák a kollektivizálás után?
Sz. I. : Akkor még posztót szőttek, posztó ruhában jártak s csizmában.
K&P: Itt a faluban szőtték meg az anyagot?
(Feleség: Mi megszőttük, megfontuk a gyapjút, megszőttük és akkor beadtuk a ványolóba.És akkor az öregek, szőttünk ruhát is.)
K&P: Kik varrták meg ezeket a ruhákat?
Sz. I. : Voltak akkor idősebb asszonyok. S még úgy is volt már az én időmben én is.
K&P: Változott-e a divat?
(Feleség: Változott. Ohhh, mint az ég s a föld. Változott.)
K&P: Milyen ruhák jöttek divatba?
(Feleség:: Hát aztán jöttek ezek a vékony karton ruhák, mert akkor karton volt, zsörszé, akkor ezt így mondták. Ezek most nincsenek. Most már más, más.
K&P: Változtak-e az étkezési szokásaik mikor megjelentek az üzletekben a konzervek?
Sz. I. : Feleség: Változott, változott, nagyon sokat változott. Hát régebb levágtak egy disznót, volt juh, minden háznál volt sajt, orda örökké volt. Másabb volt. Abból bé kellett osztani, úgy, hogy na nyárára legyen örökké.
K&P: Falun kívül jártak-e?
Sz. I. : Nem. Keveset. Május elsején elmentek ki itt van az erdő, ott van egy pusztaság az erdő mellett.
Voltunk majálisozni.
Sz. L.: Iskolás korunkban is elmentünk, elvittek május elsejére, ott eltöltöttük a napot. Akkor összegyűlt 3, 4, 5, 6 falu gyermek. A tanítók így összevonták.
K&P: Kellett valamit csinálni május elsején?
Sz. L. Szavaltunk s énekeltünk evvel tölt el a nap. Ott játszadoztunk. Hát össze gyűlt Jobbágyfala, Csíkfala, Szentmárton, Búzaháza, Vadad és Iszló. Hat falu gyermeke. Meg volt agitációs brigád.
K&P: Mit jelent ez? Mit csináltak?
99
Sz. L.: Hát például én is voltam benne, 1967-ben. Hát mentünk voltak ilyen versenyek, s olyan volt, mint egy színdarab. Persze a tizenéveseknek, mondjuk 24 évig, aki nem volt megnősülve. Nekem volt egy olyan szerepem például, hogy itt fenn a kollektívbe volt csirkekeltető. Akkor Vadadban baromság volt. Nagy Jancsi jött, aztán végén traktorista lette, ezzel a hat hónapost, traktorista iskolát csinálta meg. De lejött két lóval s a csirkét, mit tudom, 200 vagy 300 darab csirkét beleraktak a szekérbe. S aztán ment haza, s egy kicsit béhúzott, s az ott bévarizsolt a korbáccsal a csirkék közé, s mire odaért Vadadra fele meg volt dögölve. Ez valóság volt.
S én azt a szerepet kaptam, hogy elmentünk Berébe. Nyárádberébe. Elmentünk oda, 18 éves voltam, s akkor volt, mint a hirdetőknek egy sípom, s akkor megfújtam háromszor és mondtam, hogy „Hirdetem: aki csirkét akar tenyészteni, tanuljon Nagy Jánostól “. Az benn volt, a nézőközönség között s aztán mondja nekem, nagy kemény ember, volt 120 kilós, s azt mondta: hadd el kicsi, leszállsz onnat. Hát voltak ilyenek…
100
6. ,,Hazugsággal nem szerettem a népeket csalogatni…”
Mihály Gézával (1930, Csíkfalva) beszélgetett Szász Emese és Szász Enikő
Sz&Sz:Mikor született?
M. G.: 1930-ban születtem.
Sz&Sz: És a felesége?
M. G.: Ő 1939-ben született.
Sz&Sz: Gyerekeik vannak?
M. G.: Igen, van két fiunk. A kisebbik, Mihály itt lakik a szomszédban, mezőgazdasággal foglalkozik, zöldséget termel nagy mennyiségben. A nagyobbik fiunk Vásárhelyen lakik a családjával, egy számológépgyárban dolgozik.
Sz&Sz: Hány évet tanult, és hol?
M. G.: Én itthon tanultam. Nyolc osztály végeztem el estiben, a feleségem is ott végezte.
Sz&Sz: Tagja volt a tsz-nek?
M. G.: Hogyne, voltam én még brigádos is.
Sz&Sz: A tsz szervezése milyen módszerekkel történt?
M. G.: Hát a szervezés ilyen erőszakos dologgal történt. Ha akart, ha nem, oda be kellett állani, a kollektívbe. Aki nem állott be, annak a földjét elkobozták, aztán valahol kiadtak annak az embernek valami földet, valahol egy határrészen, ami hasznavehetetlen volt. Azt adták annak az embernek. A földjét, pedig betették oda a gazdaságba, a gazdaság területibe. Volt, aki nem akart beállani, de azt is rákényszerítették. Volt egy ember, arról volt ismert, hogy volt egy szép nagy kutyája, de az a kutya olyan nagy volt, hogy a száját nyaldosta az embernek. Ez az ember nem akart beállani a tsz-be, akkor erőszakkal kilakoltatták. Az embert a kocsi után kötötték, úgy húzatták ki a vadadi út mellé, ott aztán agyonlőtték. Azt mondták az emberek, hogy az aranyfogai látszottak a köveken, ott ahol elhúzatták. Például Kacsó Pista sem akart beállani, neki azt mondták, hogy fusson el, ő futni kezdett, és hátulról agyonlőtték. Éjszaka támadtak, hogy ne tudják az emberek, hogy hol vannak. Így az ember rá volt kényszerítve, mert más kiút nem volt, be kellett állani. Aztán ott dolgoztunk, azt hiszem, hogy ’62-től ’90-ig. ’62-be kezdődött egészen 1990-ig, amikor aztán felbomlott ez a kollektív, komplett. Visszaadták a népnek a földjeit, a birtokát. S mai napig is mindenki az övébe dolgozik. Aki nem bírta dolgozni az övét, mert annyira ki volt öregedve, az eladta a földjét, mert, hogy a fiatalabb emberek, azok megvették, s mai napig is ők használják. Adót, asztat most mennyit veszen? Valamit kellett fizetni arra a földekre, mert az volt azelőtt is. Csak most jelenbe nagyon csekély a földadó. Mondjuk, hogy az épületekre, arra magasabb a járandóság, az adó.
Sz&Sz: Hogyan fizettek akkor a tsz-ben?
M. G.: Aki tudott jól dolgozni, jó keményen, az egy kicsit többet kapott. Aztán a földek egy idő után, mikor úgy-e megdolgozták, a gazdaság megdolgoztatta, bévetette, kiosztották részre a népnek, a nép dolgozta meg, csekély összegért. Azt hiszem, hogy a harminc százaléka a termésnek volt az illetőé, aki megdolgozta. Így is van, a hetven százaléka, az a tsz-é volt. Oda kellett begyűjteni a raktárba, ami van. S a takarmányt is kiosztották, a nép aztán megszárította, hazahordta. Tehát ugye, nem haza, haza csak azt vitte, ami az ő része volt, a többit be a gazdaságba, az állatoknak. Minden faluban külön volt istálló építve, az megvolt ugye állattal töltve, s azoknak kellett a takarmány.
Sz&Sz: De ez gondolom nem volt elég, ez a harminc százalék. Elég kevés
M. G.: Nem, nem, nem igazán. Takarmányt csak annyit tudtunk megcsinálni, ami
101
mondjuk nekünk az állatnak, ha volt egy tehén. Mert az ember biza legalább egy tehént tartogatott, ha nehezen is, mert a család szükségire kellett a tehén s az ennivaló. A többit azt ott belé kellett tenni ugye, s akkor a járandóság a norma után volt. Tudták, hogy mennyi termés volt, azt ugye kidolgozták a könyvelőségen, és abból aztán, ki a munkanapja után kapott járandóságot. Búzából, kukoricából, krumpliból. Répából nem, mert a répát azt le kellett szállítani, de a cukorból, azzal fizettek abban az időben, cukorral, ami járt a munkanapja után. Ha kevés volt a munkanap, akkor kapott öt kiló cukrot. Ha több volt a munkanapja, kapott húsz kiló cukrot is. Ennek arányában, s maga a termény is ilyen formában volt elrendezve jól. Azért elég nehéz volt. Kevés volt, minden esetre. Az után a munka után, amit el kellett végezni. Nem volt hálás. Kevés volt.
De azt mondták, hogy ez egy él-tsz volt, hogy elég jól működött.
Hát ez jól működött, mert volt egy olyan elnökünk, hogy jól volt a nagyfőnökökkel.
Sz&Sz: Ki volt az elnök? Hogy hívták?
M. G.: Nagy Jenő. Hát most utólag, de előbb Gyula bá volt. Hát elnök, elnök volt négy is. Sorba, sorba, egyik esett ki, ment a másik. De Nagy Jenő volt utoljára. Az ő ideje alatt aztán felbomlott a tsz.
Sz&Sz: Nagyon jól működött akkor?
M. G.: Igen, mert mondom, hogy a gazdaságból a fejeseknek, azoknak, akik akkor voltak Vásárhelyen ugye a megyénél, hát azokkal nagyon jól volt. Ő is, mint ahogy szokták mondani: „kéz kezet mos.” Ő is adott, neki is adtak. Tehát a gazdaságnak akkor. Úgyhogy ejsze itt a környéken ez s a szeredai ment a legjobban, ezek a gazdaságok.
Sz&Sz: Kapott kitüntetéseket is a tsz?
M. G.: A tsz?
Sz&Sz: A vezetők? Kaptak?
M. G.: Hát, azt hiszem, hogy valamit kaptak, de hát Nagy Jenő már-már azért jó sokat volt. Vagy négy-öt évet, ejsze volt annyit. De ötnél nem többet. Mint elnök. Hát ő a SMA-nál volt brigádos, s onnan került át a kollektívhez elnöknek. De jól vitte, na, jól vitte minden esetre. Ő ismeretesebb volt, mint a többiek. Munka után ugye kapogatott a nép, kapogatott. A munkája után. Megdolgozott olyan területeket normára. S abból. Norma után jött az osztalék. Mindenből. Amilyen volt a jövedelem, annak az arányában volt az osztalék is. Annak az arányában aztán kapott a tagság.
Az egész falu benne volt a tsz-ben? Vagy volt, aki nem szállt be?
Hát! Itt ejsze a faluban benne volt mindenki. Szentmártonból, ott azt hiszem egy-két fiatal volt, amelyik nem volt benne. Ugye. Azokon kívül, akiket kilakoltattak. Guszti bácsi nem volt csak kollektíves.
Sz&Sz: S ő hogy úszta meg?
M. G.: Ő? Hát, ő kapott valahol földet, ugye. Volt neki földje, s annak az arányában kapott földet. Volt neki cséplőgépje, traktora, annak az embernek. De hát azt elvették, úgyhogy akkor már nem volt. Öreg is volt. De dolgozott, csak messze kellett járjon ő. Olyan hasznavehetetlen volt a föld, abból osztottak az ilyeneknek, akik nem álltak be a tsz-be.
Sz&Sz: Mihály bácsi brigádos volt. Mit jelentett az a brigádosság?
M. G.: Hát, mint egy falunak a vezetője. A brigádos az kordonálta az egész területet, a területét annak a földnek, annak a községnek. Falunak, nem községnek, mert község az öt falu. Ez falu volt, annak voltam két évig brigádosa. Aztán hazugsággal nem szerettem a népeket csalogatni, s akkor inkább lemondtam.
Sz&Sz: Miért? Rá volt kényszerítve a hazugságra?
M. G.: Hát azért, hogy jöjjenek a népek dolgozni. S akkor hazudni kellett, hogy ezt kapsz
102
s azt kapsz. S az ember nem tudta megadni, mert nem az ő kezébe volt. A központba diktáltak, s azt kellett cselekedni. S ha valamit meg kellett dolgoztatni, csak úgy jöttek az emberek, ami nehezebb munka volt, hogy pótolni kellett azt, amit lehetett adni a gazdaság részéről, mert az nem volt elegendő. S akkor azért kellett biza a népnek hazudni. S akkor ugye mi volt? Az ember hazudott, akkor már utána nem jöttek dolgozni se, mert úgyis csak hazugság az egész. Nem tudott az ember fizetni, mert nem ő volt a mindenes. Ahol régebbiek voltak a brigádosok, azoknak könnyebb volt, mert azok jól tudtak hazudni. A tsz, pedig hol adott, hol nem adott, az emberek meg úgyis mentek, mert rá voltak utalva.
Sz&Sz: Géza bácsit hogy választották meg brigádosnak?
M. G.: Úgy hogy a másikat lemondatták.
Sz&Sz: És Géza bácsi jól dolgozott, s azért?
M. G.: Hát, mondjam úgy, hogy dolgozni is, hát élmunkás voltam. Mígnem oda kerültem, hogy ha nem mondok le, nem is biztos, hogy átéltem volna. Nem volt nekem ahhoz lelkem, türelmem, hogy annyira azokot én mondjam az embereknek, amit nem tudtam biztosítani. Ez az én meglátásom belőle. S ezért inkább lemondtam. Há’ éjszakának idején nem tudtam aludni, mert annyira rám hatott… az ilyen dolgok. Aztán mondtam a feleségemnek is, hogy én nekiállok, s felmondok. Aztán én olyan felmondást készítettem, hogy… A kollégák is azt mondták, hogy te mind mehetsz, de úgy se tudsz lemondani. Mondom, nézzétek meg, mondom, hogy a következő gyűlésen én fel leszek mondva. S úgy is volt. Nálunk van egy olyan mondás, hogy valakit valahova megválasztanak, s nem jó: „na ez se fogja a káposztát elültetni”, vagy ha elültette, akkor nem fogja levágni ő, hanem levágja más. Voltak ilyen mondások, s van mái napig is. S ezek, ezek voltak.
Sz&Sz: Voltak tsz gyűlések?
M. G.: Persze. Hát volt egyszer ugye a zárszámadó ülés, megvolt minden tavasszal, s akkor határozták meg, hogy egy tagnak mennyi munkanapot kell teljesítsen, hogy meg legyen az évje. Azt hiszem, hogy egy férfinak százhúsz munkanapot kellett elvégezni. Akkor írták jóvá az évet. Egy nőnek, pedig hetven munkanapot. Az ember annyit kellett igyekezzék, hogy meglegyen. Egy nőnek biza nehezebb volt megcsinálni a hetvenet, mint egy férfinak a százhúszat. Mert ugye kapálni kellett, meg mindent, de a kapálásért keveset adtak. Amit az ember meg tudott csinálni, azt vállalta, azért hogy a munkanapja legyen meg, s az évje. Mert azt mondja, hogy a feleségem így is harminc évet dolgozott, de abból kettőt nem számoltak bé, mert nem volt meg az a minimális munkanapegység, amit meg kellett hivatalosan csinálni.
Sz&Sz: S akkor azt abszolút nem számolták?
M. G.: Azt elvágták, azt nem számolták.
Sz&Sz: S mi volt az amiért többet fizettek? Tetszett mondani, hogy a kapálásért keveset.
M. G.: Hát keveset adtak a kapálásért, mert meghúzatták gépekkel, s azért már nem adtak annyit. Akkor vállaltunk szőlőt, kaszálást, takarást. Egy személynek ki volt adva a munka, meg volt határozva, hogy ez a darab ekkora, ez a kaszáló. Ennyi… hogy is mondjam, munkás van abba a brigádba, s azt annak a személyzetnek el kellett osztani, minden személynek egy bizonyos mennyiséget, amennyi esett, személyenként ki kellett számítani, s akkor azt ki kellett mérni az illető személynek, ezeknek, akik tagok voltak a kollektív gazdaságba, abban a brigádba. Mert nem egyenlő volt minden brigádnak a megmunkálnivalója. Attól függően, hogy mekkora terület volt az ő határában, azt kellett elosztani személyre. S azok dolgozták meg a kapálástól a leszedésig. A behordásnál bémérték, amennyit megtermeltek, az volt berakva, annak az arányába harminc
103
százalék volt a tiéd. Azt aztán osztották ki, s vihette azt haza. Nehéz volt. Voltak azon túl is külön munkák, amit anélkül is meg kellett csinálni, ha nem volt kiosztva, és volt a brigádos, s még volt négy csoportfelelős mellette, kisebb beosztásban. Azok voltak a segítségei a brigádosnak. S azok felosztották a földet, na itt van ez a darab kaszáló, körülbelül harminc hektár, s az ember tudta, hogy hány munkása van, akinek kaszálót lehet adni, mert akkor nem voltak ezek a kaszagépek, kézi kaszával kellett dolgozni. S akkor az ember felosztotta, hogy igenis van harminc munkás, akinek kell adni, akkor az ember felosztotta a harminc hektárt annyiba, ahány személy volt. Volt aki, ugye erősebb, fiatalabb ember volt, annak többet, volt, amelyik elvállalta még a másikét is. De a termést, ami járt, asztat ő vitte el, nem akinek ki volt osztva, s annak volt írva. A terület arányába azt neki írták, mert a szerint lehetett elszámolni az évet. S így zajlott le a kollektív gazdaság.
Aztán végül elmentem, itt hagytam. Könnyű volt, mert ott volt az állatorvosi rendelő, s onnan a kocsis elment Szeredába, s akkor kellett más a helyébe, s aztán én lettem.
Sz&Sz: S az jobb volt?
M. G.: Hát jobb volt, a fizetés az tiszta pénz volt. Úgyhogy mikor odamentem nyolcszáz, nyolcszáz valamennyi volt a havi fizetés.
Sz&Sz: S ez egy jó fizetés volt?
M. G.: Hát jó, jobb volt, mert az orvosnak volt kétezer valamennyi, de az mégis állatorvos volt, én pediglen csak egy kocsis, a legutolsó ember. Itt a néptanácsnál a takarító többet kapott. De nem volt mit panaszkodni, mondhatott az ember mindent, mert nem volt mit tenni. Aztán ugye havonként, mikor az orvosnak nőtt a fizetése, akkor nőtt a kocsisé is, annak az arányába. Tizenhat évet dolgoztam aztán az orvos mellett.
S legalább nem kellett hazudni.
Nem. Azért másabb volt, mint itt. Jó volt az orvos, nem volt kriminális, lehetett. Dolgozni kellett ott is valamit, de hát, ha kaszálni kellett, még olyan is volt, ő is béállott a rendbe, s húzta a kaszát, mert a lovaknak kaszálni kellett, ennivaló kellett. Nekünk nemigen adtak. Területet azt adtak, de azt mi kellett megdolgozzuk, a személyzet, mert volt két technikus, vagyis négy technikus volt, de nem ebbe a községbe csak, hanem még Jobbágytelkén is, az is egy másik község, oda kellett járni kezelni. Mikor mit kellet, azt menni kellett. Szokták itt nálunk mondani, hogy ha csákány hullott, akkor is a lovakkal menni kellett. Volt akkor autója is az orvosnak, de ugye biza sokszor kímélte az autót, mert az ő pénze volt abban. A lovakot pedig, fizette a lovakért a munkát az állam. Aztán ez, ezek voltak.
Sz&Sz: A tsz itt mennyire volt szigorú? Mert sok helyen lehet hallani, hogy loptak.
M. G.: Hát osztán ilyesmi megtörtént. Itt is, de azért nagyon-nagyon komolyan tartották, ebből a szempontból a munkálatokat. Ugye volt a kukoricaszedés, ott biza az emberek dugdostak el egy-egy csőt jobbra, balra. S volt amikor a milicia ki volt állva, s elvette. Nem kellett elvegye, hanem megmondta, hogy ekkor odaviszi a gazdaságba azt a mennyiséget, s még megbüntették. Tudom, jöttünk haza a töröbúzaszedésből, s fel voltunk ülve nem tudom kinek a szekerire. Én láttam, hogy mind dugdossák a csöveket, de mintha valaki mondta volna nekem, hogy meg fognak vizsgálni. Én nem hoztam semmit, az egy táskám volt, s a zsákom, amibe szedtük. Ilyen nejlonzsákba szedtük, s úgy vitték el a szekérrel a remorkára, mire. S hát látjuk, hogy jő az ellenőr, és jő a két milicista. Jaj! Még én is úgy felizéltem. Az egyiknek egyfelé, a másiknak másfelé, fütyöltek utánok. S ott ejsze Bíró Alberték mellett voltak valamilyen buglyák, oda öntötték ki mindet, már arra a miliciák oda, de eléggé kiabáltak. Ott aztán mentek erre is, arra is a népek, ki merre
104
tudott a határba. És fütyültek, hogy álljanak meg, nem álltak meg. Iszkiri, úgy elfutottak, hogy jobb se kell. Azt mondja a feleségemnek az ellenőr, hogy Ilus néni, ki dobálta le oda a töröbúzát. Hát mondja, ő nem tudja, ő is most jön. Azt mondja, magának hol van a töröbúzája. Mondta, a szekeren van. Nem merte, na. Volt, amikor így a kebelükbe tettek egy-egy csövet, na hát, mégis csak. Azután nagyon szigorú volt, már amikor mentünk ki a mezőre, meg volt mondva, akit megfognak szigorúan megbüntetik, nem lesz elég az a napi norma, hanem nem tudom mennyit toldnak rea. Biza féltünk. A legszomorúbb az volt ebben, ebből a szempontból, hogy az a szerencsétlen munkás azt megdolgozta, mert az övéből vitte, amit ő dolgozott meg, s azért, ha megfogták, megbüntették, de nagyon sok volt, aki nem, hogy az ölibe vagy a zsebibe vitte azt a néhány cső kukoricát, hanem szekérrel vagy autóval, s asztat nem büntették meg. Ez úgy jött ki, mint ahogy szokták mondani, na, elfelejtettem, hogy van?
Sz&Sz: Hogy ilyenkor, aki nagyot lopott nem büntették meg?
M. G.: Igen, igen, tudom, csak másfélét akartam ebből kihozni. Na mindegy, na, mindjárt közbe lehet, hogy eszembe jut.
Sz&Sz: Van erre egy mondás?
M. G.: Van. Igen, már eszembe jutott. Aki szekérrel vagy autóval vitte, annak jutott adni egyebüvé abból a sokból. De a kicsinek, a négy-öt csőből mit tudott volna adni valakinek, hogy hallgasson? Na, ilyen dolgok is voltak.
Az államnak jövedelmező volt.
Hát azé volt a jövedelem, az államé. Ugye abból tartotta fenn az ország a népit, amit begyűjtöttek a kollektívekből. Mert nem igaz az, hogy nem kellett a kollektívek leadjanak gabonát. Annak is megvolt a rendje, ami megtermett, az ugye, papíron volt követve. Mert volt a raktáros, a brigádos, a mezőről béküldte, leírta egy papírra, hogy körülbelül mennyi van ezen a szekeren, s akkor a raktáros, az bemérte helyben, s ő beírta a nagykönyvbe, s azzal el kellett számolni, az meg kellett legyen, hiába. Voltak nehézségek biztos. Most is van…
Sz&Sz: És melyik volt jobb? A mostani magán, vagy a…?
M. G.: Hát a magán az azért, mondjuk egy szempontból jó, hogy amit megtermel mind az övé. Ha van nekem tíz hektár földem, amit a tíz hektáron termelek, az mind az enyim. Nem kell az államnak adni belőle semmit.
Sz&Sz: De akinek nem volt földje, az akkor szívesen beállt a tsz-be?
M. G.: Hát az béállott amúgy is, nem szívesen állott az se, muszáj volt, rá volt kényszerítve, másképpen megélhetés nem volt, csak úgy, hogy ha ott, vagy valahol voltak üzemek, s ott hogy ha dolgozott, s kapott fizetést. S a fizetésből aztán vett kenyeret vagy holmit, amire szükség volt. Hát sokan el is mentek.
Sz&Sz: Milyen lehetőségek voltak? Üzemek?
M. G.: Itt nem nagyon volt. Egyedül a téglagyár volt.
Sz&Sz: Az megszűnt?
M. G.: A nem, nincs megszűnve most se, hanem valaki privát megvette a gyárat, s az termel, s az fizeti a munkásokat. Na, s akkor volt itt a tejgyár, de hát ott csak négy-öt személy volt. De mindenki úgy kapaszkodott, hogy valahogy béjusson, aztán cserben maradtak, mert az most bé van zárva. Igen, mert ugye privatizálták. S megvette valami német, Hochland, Szovátán dolgozzák fel, s van az a kék buszforma, a sarkon, az utca szájába, ott gyűjtik azt a tejet. Különben a gyár itt volt belül rajtunk, né. Abba a gyárba az állam tett főnököt, aki gyűjtötte a tejet és foglalkozott vele. Minden reggel akkor, aki tejet termelt, az vitte a gyárba, s annak az arányába kapta utána az elszámolást, a pénzt., hogy mennyi mennyiségű tejet adott le. Most is ez van, s van egy másik is, egyénileg is, aki
105
gyűjti a tejet, itt nálunk. Azt, pedig innen Andrásfalára, Szereda mellé viszik, a tejet. Azt a mennyiséget már az fizeti. Mi is idehordtuk a tejet, mert nekünk is van egy tehenünk, de valami a fokjával lett, és nem vették el. Akkor vittük ide a magánhoz.
Sz&Sz: S az elvette?
M. G.: Az egy darabig elvette, most utólagoson nem vette el az se, mert ment össze. Én meg felforraltam, s minden, s nem ment össze. Hát azt használtuk mi is, csak most már nem fejjük, mert a tehén nagyon bornyúzó.
Sz&Sz: Még milyen állatokat tartanak?
M. G.: Hát más nincsen, a tehén van s egy ló. A ló az kell, mert traktorom, az nincsen. Hát valamilyen kell menjen, csak már ő sem bírja. Csak minden, minden megvolna, ha az idő nem telt volna úgy el. A 75 esztendő már nem kicsi. S a mezőgazdaságba a fiatalembernek, annak megyen. S ment, nekem is ment hála istennek, amíg tudtam, de most már nincs erő. Ott van az unokám, megfog egy zsák gabonát, és fél kézzel továbbrakja, én kell erőlködjek, hogy valahogy el tudjam vinni. Aztán még meddig megyen így nekem, azt nem tudom. De sokáig nem.
Sz&Sz: Az unokái itthon akarnak maradni?
M. G.: Hát, Vásárhelyt tanulnak. Az unokám a Bolyaiban jár, most tizenegyedikes.
Sz&Sz: A fiatalság már nem nagyon marad itt Csíkfalván?
M. G.: Nem nagyon. De marad, marad, mert muszáj már maradjon, mert nem tud mindenki odajutni, nem tud elhelyezkedni. Ha az iskolát is elvégzi, ha jók az eredmények, akkor még valahogy el tud helyezkedni vagy ide vagy oda. De akinek biza, annyira gyenge a jegyei, az nehezen, mert azt is nézik már. Ha valahol el akar helyezkedi, megnézik már a tanulmányát is. Igaz vagy nem igaz?
Sz&Sz: Ez a ház volt már átépítve?
M. G.: Hát átépítve nem volt. Ez a konyha, eztet építettem a ház végibe. Mert idevaló vagyok. Ez végig három szoba. Az régi faház. Ez lett pluszba építve, ahol vagyunk.
Sz&Sz: Ez a nyári konyha?
M. G.: Hát, nyári és téli, mert ketten vagyunk, és itt töltöttük le a telet is. A másik úgy van sárral bévakolva, hát hideg. Nagyon sokat fizetünk, nagyon drága a gáz is. Ugye nagyon sokat kérnek, hát nincs. 1200000 lejt fizettem gázt a múlt hónapra. Nekem van 1700000 lej nyugdíjam. Na! El lehet képzelni. Csak a gázért fizettem annyit. Hát hol a tévé, hol a villany, hol a telefon. Ugye. S azon kívül a házi kiadások. S a feleségemet is megműtötték, húszmillió lejt kellett adjak.
Sz&Sz: Milyen volt ez a műtét?
M. G.: Forgó. Annyiba került. S most azt mondják, mégtöbb. S aztat összekucorgatni. De muszáj volt, mert a feleségem nem tudott menni.
Sz&Sz: Még most is dolgoznak a mezőgazdaságban?
M. G.: Hát, már a mezőgazdaságban erősen nem. Nagy része kaszáló. S ami állat van, az kijár a legelőre. Oda is megyen a földtől. Mert ugye a falu határában létesítettünk egy legelőt, ahova a szarvasmarhák járnak ki. S ugye reggel 7 óra, fél 8-ra ki van menve, estig, 8 óráig nincs probléma vele. Pedig ez úgy volna jó, ha volna tej estére s reggelre, mert akkor volna egy kicsi pénz is a tejből, a tej után. Egy ilyen tehénnél, ha az ember tudja tartani, még két és fél millió lej havonta pótolná azt a kicsi nyugdíjat. S ezért nem megy.
Sz&Sz: Van-e olyan rokonság, valaki, aki messzebbre ment el, külföldre?
M. G.: Hát, nekünk nincs.
Sz&Sz: Csak a városba szoktak elmenni?
M. G.: Hát nekem a fiam itt lakik Vásárhelyen. A nagyobbik fiam.
106
Sz&Sz: Önök mindig itt éltek?
M. G.: Itt is születtem. Nem itt, hanem bennebb.
Sz&Sz: Ugyanebben a házban?
M. G.: Ebben a házban.
Sz&Sz: Arra tetszik-e emlékezni, hogy népviseletet mikor hordtak utoljára? Úgy, hogy hétköznapokon is.
M. G.: Hát! Az én szüleim. Apám állítólag harisnyás bácsi volt. Azután még hordtak, de keveset, s inkább az öregek, a fiatalabbak már az én időmben, már ’50 után ezt a pantalló nadrágot viselték. Addig a legények is, amelyiknek harisnyája volt, az harisnyába ment a bálba, s csizmába, abba a keményszárú, ünneplő csizmába. Avval ment nyáron is a bálba, avval ment télen is a bálba, de mostanság, ha lehetne, még azt a kicsi gagyát is levetnék a legények.
S a lányok a kicsi szoknyákat.
Hát biza régebb voltak ezek a, mint vannak a székelyruhák, olyan szoknyákba jártak, szőtték azokot rendesen. Mondjuk azt a fiatalság, mikor egy olyan szüreti bált rendeznek, akkor székelyruhába öltöznek fel a lányok, a fiúk, pedig harisnya, csizma s a fekete lájbi, fehér ing. Ebbe öltöznek, de csak olyan alkalommal. Hát aztán a pap már bévezette, hogy mikor konfirmálnak, a lányok székelyruhába, s a fiúk harisnyába vannak.
Sz&Sz: Önök járnak valahova? Vásárhelyre például szoktak beutazni?
M. G.: Hát most már keveset. De oda megyünk inkább Vásárhelyre.
Sz&Sz: Milyen ügyekbe és mivel?
M. G.: Hát, ami ilyen törvényes ügy, valami, inkább csak Vásárhelyre, oda tartozunk.
Sz&Sz: Régebb mivel utaztak Vásárhelyre?
M. G.: Vonattal, ezzel a kicsivel, né.
Sz&Sz: Ami már nem működik?
M. G.: Igen, de még a vasutat is elszedték
Sz&Sz: Hol járt? Vásárhely és Szováta között?
M. G.: Igen, egész Parajdig. Csak osztán azt ott is megszűntették, Szováta és Parajd között, a szakaszát ennek a vonalnak. Amelyik menyen Dicső felé, az most is fungál ott, Parajdtól, a Küküllő mentin ment le, s úgy bé Vásárhelyré. Itt most jelenbe a busz, azzal ingázunk inkább, a busszal. De hát a busszal se visszük túlzásba, mert már elég sok a kocsi a faluba.
Sz&Sz: Önöknek van autójuk?
M. G.: Nincs. A fiunknak van itt túl.
Sz&Sz: Hát akkor ő biztos szokta hordozni.
M. G.: Persze, persze. Hát elviszen, ha úgy van, de sokszor mennek, s mi maradunk itthon, mert nekünk nincsen olyan dolgunk. Hál’ Istennek törvényes ügybe már nem sokat kell járni. S ha valami olyant kell vásárolni, akkor megint nincs miért, mert ő ott van, s adunk egy telefont, hogy eztet s eztet vedd meg, s hozd haza, mikor jössz.
Sz&Sz: Telefont? Van itthon telefonjuk?
M. G.: Van.
Sz&Sz: S az mióta van bevezetve?
M. G.: Hát azt nem tudnám megmondani, már elég rég. Amikor felbomlott a gazdaság már megvolt. De tíz éve biztos van, mert hogy a gazdaság felbomlott, annak is már tizenöt éve.
Sz&Sz: Mindent ilyen hamar vezettek be? A gázt is?
M. G.: Az már régebb. ’48-tól ejsze.
Sz&Sz: S a villanyt?
10 7
Az utána volt, több mint tíz évvel később jött a villany, a hatvanas években azt hiszem. Há már a gazdaságba dolgoztam, amikor tudom, hogy jöttek szerelni. A vásárhelyiek jöttek, s üzenték ki a mezőre, hogy jöjjek haza, mert jöttek villanyt szerelni. S jöttem haza.
Sz&Sz: Ennek az öt községnek, ami együtt van, egy iskolája van?
M. G.: Hát elemi iskolája van minden falunak. Az öt-nyolc van itt, Csíkfalván.
Sz&Sz: Mióta létezik ez az új iskola?
M. G.: Hát mit mondjak? Hatvan valamennyiben épült ez az iskola. Itt volt egy másik iskola, felekezeti iskola volt, unitárius iskola. A falunak ez volt az iskolája abban az időben, én is ebben kezdtem volt. S osztán a háború után elment a pap, Máté Zsiga, aki Udvarhelyen halt meg, vagy két éve, az volt nekünk a pap itten, én már az ő keze alatt konfirmáltam. És hogy ő elment innen, hát a falunak kellett egy másik pap, és a nép kétfelé szakadt itt a faluba, egyik része maradt unitárius, a másik, pedig átállt reformátusnak. Azért mert volt egy pap, amelyik jelentkezett, Tóth Zoltán, s jött egy fiatal pap, Simó Attila, s kétfelé szakadt a falu. Csináltak egy listát, s megindultak a faluba, hogy kinek melyik kell, melyik pap, s aztat írja alá, s akkor szavazatra mentek, s mikor a két listát összehasonlították, ez, amelyik aztán idekerült, mint a másiknak egy szavazattal volt többje, s így ő nyerte meg. S azért aztán, hogy ő nyerte meg, az a fiatal pap, ezek az emberek, akiknek a másik kellett volna, az automatikusan átállt az egész reformátusnak.
Ez a kultúrotthon, ami most van, azt iskolának építették a reformátusok. S a miénk az unitárius, ott volt, ahol most van a tejbegyűjtő buszformaság, ott mellette volt egy másik épület, községháza, úgy mondták neki, s az maradott iskolának. S amikor felépült az új iskola, azt lebontották, ebbe az állam is besegített az iskola építésébe, így most már se nem unitárius, se nem református, se nem katolikus, se nem semmi, ez községi iskola. Itt a faluban van katolikus vallású, református, unitárius, hívő, szombatos. Azt sem tudjuk, hogy ki milyen.
Sz&Sz: De azért a nagy része református vagy unitárius?
M. G.: Hát fele fele. A feleségem unitárius volt, akkor esküdtünk a református templomban, s mégis unitárius. A szülei is átálltak, pedig nagy unitáriusok voltak. A feleségem azért lett unitárius, hogy én az vagyok. De ő nem átállt, csak hazajött, mert unitáriusnak született, ott keresztelték. De konfirmálni itt kellett, mert az apjáék reformátusok. Majdnem úgy nézett ki itt, hogy ebből a szempontból vallásháború is volt itt a faluban, ezért. Mert a két vallásos nem tűrte, nem bírta egyik a másikat.
Sz&Sz: Még most is vitáznak?
M. G.: Nem már. Ugye úgy volt, hogy egy unitárius legény akart elvenni egy református leányt, már a szülők nem engedték. De az már nem szánt szándékos volt az a halál, na. Annál jobban nem tudja senki sem, mint én, mert az én testvérem által történt a halál. Itt lakott túl a szomszédban. És ők vendégszereplésre voltak itt Csíkfalában. És ebben az iskolában volt a szereplés, itt volt színpad felállítva. És a fiatalok, hát milyen a fiatal, na, a leánnyal elment. Aztán egyszer ők nincsenek meg, a lány és legény. Akkor mondta a lány, hogy ő milyen szomjas. És akkor a bátyám valami gyermeket elküldött vízért, ide a szomszédba tőlünk. Kolontos volt a leány. És akkor vittek vizet a fiúk, és odaadta a bátyám, hogy na igyon. Azt mondta, hogy nem jó az a víz. Hát ott voltak három pár. Na semmi gond, kiléptek az ablakon, mert olyan volt az épület, hogy az ablakon ki lehetett lépni. És akkor teli volt a terem néppel, nem tudtak volna kijőni, mert Szentlászlóról voltak vendégszerepelni. S ugye akkor nem volt tévé, nem voltak ezek az ilyesmik, de amikor vendégszereplés volt, vagy helybéli szereplés volt, betanultak a fiatalok itt is, s ők is elmentek ilyen helyre szerepelni. Úgy teli volt a nép, hogy megmozdulni sem
108
lehetett. Teli volt az az iskola néppel, s kiléptek az ablakon. S eljöttek hárman, három pár. Három leán s három fiú. S akkor ebből az alkalomból. A legények biza abban az időben tartózkodtak, mindegyik félt az ilyesmitől, a verekedéstől, s mindegyik ilyen felszerelést hordott magával, pisztolyféleséget. S a bátyámnál is volt. S a lány hogy, hogy nem, ugye játék közben, civódás közben a bátyámnak a zsebéből kivette a pisztolyt, s a pisztoly csőre volt töltve. Tehát ezért a hogyhívjákért, hogy a másik fél megüzente, hogy mit fognak csinálni az unitáriusokkal a reformátusok, s ezért tartózkodtak az ilyesmitől. S a bátyámra, pedig nagyon haragudtak, hogy nem tudták átállítani reformátusnak. S ezért ő is hordott magával. A lány csak ezt mondta, mit adsz nekem, ha valamit adok neked. Hát mit tudnál adni te lány, hát mit tudnál te adni. Neki eszébe sem jutott volna az, hogy miért. S a másik két pár lejött a kútra, még most is itt megvan az a kút. De nincs meg, mert bé van építve az első kút. S mentek vizet inni. Kihúzták a kútból, és csuporral ittak vizet. S a bátyám a lánnyal bément a középső házba, s ott meg akarta mutatni a lány, hogy mit vett el tőle. S a bátyám, mikor meglátta, hogy a pisztolyt kivette a zsebéből, azt a pisztolyt, hát a keze rajta volt a ravaszon. S hirtelen, hogy nehogy elsüsse, megfogta a kezit, s míg a kezit megfogta, a ravaszon volt, s helyben a csicse gombján bément a golyó, s szívén keresztül. Abba az élő helyben meghalt. S rokonság lány volt az is na, csak udvarolt neki. S ebből történt, nem szánt szándékos volt.
Hát akkor végül is ez nem a vallás miatt volt. Csak a vallásos viszály miatt hordták a pisztolyt.
Ezért volt a védekező eszköz.
Sz&Sz: De mit mondtak a reformátusok, hogy mit csinálnak az unitáriusokkal?
M. G.: Ránk jönnek, az unitáriusokra, s kizavarják. Hát olyan is volt, hogy egy református legény volt, annak is úgy jártak át a szülei, s a szülő hátul állott, s mentek a gyermekek is. S csináltak az unitáriusok szüreti bált ebben az iskolában annak idején. S volt egy feljárat, s azon a padlásfeljáraton felmentek a padlásra, a mulatság közben nekiálltak, az a két legény, s a szőlőtőket fejülről lepisilték. S hogy ezt megtudták, abból aztán még nagyobb zavar lett emiatt, hogy mit mocskolódtak a bálon. Ugye azt valaki mégis meg kellett volna egye, s így akkor eladni sem lehetett. Mert volt úgy, hogy a szőlőkoszorút, s a mai napig is megvan, elárverezik. S na, ki mennyit ad érte. Kellett belétenni a kalapba. Aztán, ott, né, összegyűlt a pénz, akkor aztán kiütötték, s aki utoljára tette, azé lett a koszorú. Aztán akkor is a csőszök vették volna meg. Inkább azok vették meg örökké, ha lehetett. S aztán nekiálltak, eltelt egy pár nap, hazavitték, s akik voltak összesen, úgy a lányok, mint a fiúk összeültek egy este, ők elfogyasztották, azt a mennyiségű szőlőt, az az övék volt.
Ilyesmi, ebből az alkalomból történt, hogy meghalt szegény lány, rokon lány volt, nem olyan közeli, de mégis valamennyire rokon volt.
Sz&Sz: A kultúrház mióta létezik?
M. G.: A régi református iskolát, amiről meséltem, államosították, s aztán lett belőle kultúrház, úgyhogy nem kellett más kultúrházat építeni. Csak aztán most visszaadnák, csak állítólag nem kérte vissza az egyház, mert hogyha visszakérték volna, akkor tudnának kapaszkodni benne, hogy visszaadják. Így megmarad továbbra is kultúrotthonnak, és a néptanács hatáskörébe tartozik. A posta is ahol van, az az épület, és a néptanács is, ahol van, mind azé az emberé volt, akiről szó volt, hogy meglőtték. A föld is innen a sánctól egészen ki, messze ki ameddig ellát az ember mind az övé volt. S kilakoltatták teljesen, elvették lakását, mindenét elkobozták, földet, mindent, mindent. Aztán Vásárhelyré ment. Etelka néniéket aztán felrakták szekérre, s elmentek, s a párnahuzatokat is mind elvették, úgyhogy ilyen csóré párnákon ültek, s úgy mentek, mint a cigányok. Gyermek
109
voltam, és na ki voltak oda rakva a zsákok, öt-hat zsák cukor, az asszony ott állott, s volt egy olyan félrefacsarodott nyakú öreg, s na mondták ott azok a fejesek, akik ott álltak, hogy mérjen ki ennek az asszonynak nem tudom mennyi cukrot, s az pedig sírt, hogy ott a négy gyermek, s úgy mérik ki, hát legalább adjanak egy zsákkal. Erre azt mondja az öreg, hogy „Eddig nyaltál te eleget, most nyaljunk mi is.” Az biza, hát elvettek mindent, ágyneműt, mindent. A bútorból hagytak meg, a bútorokból hagytak a házba, azt aztán elhordták azok a gyengébb gazdaemberek, szegény emberek, na mondjam úgy. Hát a kisebbik lányuknak most a fia van benne abba az épületbe, mert visszakapták. Hát abból építettek bentlakást, internátust. Hát akkoriba ugye sok gyermek járt ide iskolába, s itt volt a bentlakásuk. Na s a közepső leányának, Etusnak a fia van itt, visszamaradott neki, s azt mondta a fiútestvérük, hogy neki hagy mindent, mert annak is volt egy leánya, s kiment Angliába, vagy Hollandiába, vagy hova. Egyetlenben egy leánya volt. Beteg lett, s az a lány hazajött. Mondta az anyja a leányának, hogy nézd meg Anikó, kéne segíteni azt a falut, ahol voltunk, ahol laktunk. S azt mondta a leánya, hogy ő már biztosan nem, ha nem pártoltak meg titeket, azt mondja, hogy ne csináljanak olyan csúf dolgokat. A szüleje idevaló volt, és segíteni akarják valamelyik falut. Hát akkor mért nem azt a falut, amelyikben születtek? Aztán volt az állatorvos, azok elvitték Jobbágytelkére, és úgy megszerette ott, hogy oda táplálták azt a mennyiséget. Orvosi rendelőt építtettek, iskolát építtettek, oda Jobbágytelkire. Oda is járnak, úgy, mintha haza jönnének. Még a tévé is mutatta valamikor. És lakást is építettek valamit.
Sz&Sz: Tehát azután is jól ment nekik, miután elvették mindenüket?
M. G.: Biztos. Az öregnek a leánya kiment Hollandiába, és ott tanult, ott iskoláztatódott be. Minden nyáron jönnek. Csomagot hoztak nemcsak oda, abba a községbe, azt mondja, hogy négy falu van. Jobbágytelke, az népesebb falu. Jobbágytelkén volt is orvosi rendelő. Azt ugye javították, külön kértek egy helyet, ahova ők tudnak építkezni. S hoznak mindent, bebútorozzák, az orvosi rendelőt felszerelik komplett, csak az orvos kellett belé. Itt is amelyik pap elment, jól voltunk, mert rajta keresztül hoztak külföldről csomagokat, de most elment és félbeszakadt a barátság. A belgák jártak inkább.
Sz&Sz: Ez milyen pap volt?
M. G.: Református. De kapott az egész falu. Azok a belgák hozták az egész falunak. Viszont a hollandok és a másikok, angolok is voltak, azok csak az egyháznak.
110
7. Szász Mihály (sz. 1929, Nyárádszentmárton)
A beszélgetést készítette: Kiss Csilla Erzsébet és Patkó Katalin
K&P: Egyedül tetszik lakni?
Sz. M.: Nem, nem, itt van az asszony is, csak egy kicsit lepihent, mert nehéz a menetel. Én is egy kicsit bejöttem, aztán megyünk vissza... Ő itt a kis unokánk, nincsen neki szüleje. Az édesanyja kilenc hónapos korában meghalt és azóta mi neveljük.
K&P: S az édesapja?
Sz. M.: Hát... úgy szerezte...
K&P: Mikor született ön akkor?
Sz. M.: 1929. szeptember 9-én.
K&P: És a felesége?
Sz. M.: 1933-ban született... már éppen a napokat nem tudom.
K&P: Hányban volt az esküvőjük?
Sz. M.: 1951 elején
K&P: Foglalkozásuk? Tanultak valamilyen mesterséget?
Sz. M.: Hát szóval én tanultam aztán itt, megalakult a gazdaság 1950-ben. Akkor abban az évben nem álltunk bé, mert na, szegény rendűek voltunk, s akkor összeházasodtunk s azt sem tudtuk, hogy mihez fogjunk, mert nem volt semmink se. Árvagyerek voltam, Háromszék megyéből származtam ide, idehoztak az árvaházba Marosvásárhelyre, tetszik tudni hol van. S aztán onnan kihoztak, s itt nevelkedtünk.
K&P: Hányban jöttek ide? Mióta laknak itt?
Sz. M.: Hát mi már gyerekkorunktól, mert mi itten vótunk, 1958-ban építettük ezt a házat, de azelőtt itt vótunk, árendás házban laktunk.
K&P: S azután még hagyták el a falut? Dolgoztak máshol is?
Sz. M.: Igen, itt dolgoztunk a kollektívben 1971-ig, s akkor 1971 tavaszán kaptuk magunkot, s elmentünk a Bányaságra, a Zsil völgyére. És ott 20 esztendőt lehúztunk, már én is és az asszony is. Volt két lányunk, mind a kettőt elvesztettük sajnos... maradt a kicsi unoka. Aztán a revolúció előtt hazajöttünk, egy kicsit még javítottunk a lakáson s azóta itt vagyunk. Élvezzük a nyugdíjas életet.
K&P: Testvérek, rokonok?
Sz. M.: Vótunk akkor egyszerre itt... négyen voltunk a faluban árva gyermekek, testvérek. S aztán a háború hogy betört, mert úgy kell mondjuk, ahogy volt na, elterjedt a tetű és a rüh, itt a határon. Hogyha leültünk egy kicsit a határra, 1944 után, 1945-be, akkor mikor jöttünk haza, annyi volt rajtunk a tetű, hogy vagy meg kellett forrázni a ruhát. S akkor azután szolgátunk, szolgátam egészen 22 éves koromig, s akkor az asszonnyal összeházasodtunk s akkor elmentem kertész iskolába, nem, aztán dolgoztam egészen az 1960-as évbe, na már nem tudom pontosan, amikor fejlődött gazdaság. S akkor utána mentem el kertész iskolába, tanultunk kertészetet, nagyon szép volt...
K&P: Akkor kertészettel foglalkozott?
Sz. M.: Azzal foglalkoztam, s akkor utána lettem brigádos, s akkor utána jöttek a meg nem értések, mittudom én mi, s aztán voltak rokonaim a Bányaságon, s addig biztattak, hogy elmentünk ki oda ’70-ben. 41 esztendős koromban mentem ki és kellett dolgozzak 20 évet. 61 éves voltam, amikor kijöttem nyugdíjba, s mai napig kínozzuk.
Tetszett mondani, hogy egy évig nem álltak be...
Nem álltunk be, de ugyebár nekünk a helyünk ott lett volna elejétől fogva, mert szegényrendű emberek voltunk s akkor kínlódtunk egy évet, dolgoztunk másnak akkor is. S akkor ’51-ben aztán beálltunk mi is a kollektív gazdaságba, s akkor húztuk egészen
111
1960-ig, s akkor 1960-ban teljes kollektivizálás lett, s ...
K&P: Önök érezték, hogy be kell álljanak a kollektívbe vagy kényszerítve voltak?
Sz. M.: Hát kényszeríttettek mindenkit, a párt...
Hogy?
Még úgy is csináltak itt a szomszéd faluba, hogy akik nem akartak béállni a kollektív gazdaságba, hogy éjjel összegyűjtötték őkít s közülük egyet kilőttek.
K&P: És ezeket kik csinálták?
Sz. M.: A Szekuritáté. Volt egy Tóth Zoli nevezetű, még ma is él Marosvásárhelyen, az egy nagyon rosszféle ember volt, úgy csináltak, hogy az emberek közül egyet meglőttek, már itt a szomszéd faluban, Vadadban, és eltemették oda, ahogyan eltemették, az emberek ásták ki a sírt, evvel ijesztgették őköt. Azok az emberek, akik közül kilőtték ezt. Volt egy pár nagyobb gazda s azok közül lőtték ki ezt. S akkor oda eltemették, s egy más éjjel vagy lehet még ugyanazon az éjjel el is vitték az emberek, mert mikor jött ez a rendszer, megindultak hogy ásták ki őt, hát nem kapták meg. Volt ahol kaptak, de például itt az út mellett, sokan tudtuk, hogy hova van eltemetve, jöttek hogy ássák ki, de nem kapták meg. Oda eltemettették, hogy ijesszék őket s másik ilyen gárda elvitte. Vagy belédobták a Marosba vagy isten tudja mit csináltak vele.
K&P: És kik álltak be elsőnek a kollektívbe itt a faluban?
Sz. M.: Hát itt a faluban minden esetre a szegényebb rendűek álltak bé leghamarább.
K&P: S Önök miért nem szálltak be elsőként?
Sz. M.: Hát mondom, hogy akkor házasodtunk össze, és olyan helyt laktunk, hogy azok se álltak bé, az a család el volt űzve a faluból. Mi, hogy szegényebbek voltunk, minket nem vittek el, hanem pártoltak na, mondták, hogy az ők embereik vagyunk. S aztán ... úgy hogy, aztán tölt, múlt az idő, s aztán akkor tudtuk, hogy nekünk is ott a helyünk na, mer mind dolgoztunk másnak, aztán dolgoztunk magunknak.
K&P: Hogyan lett brigádos?
Sz. M.: Hát úgy az érdemem szerint. S akkor brigádos is lettem, s akkor árueladó is lettem. Úgyhogy termesztettek itt sok dinnyét, s zöldséget termesztettünk, mert vótak üvegházak. Ó már ilyenkor el volt adva. De nagy pénzek jöttek. Vittük Korondra, vittük Agyhára, vittük mindenhova, vittük Udvarhelyre a zöldséget. Avval is foglalkoztam, aztán azután nőtt a kertészet, már miután elmentem, de már nem ment úgy, ahogy azelőtt.
K&P: Hogyan szervezték meg a munkát?
Sz. M.: Hát mi szerveztük meg, bevettünk oda özvegyasszonyokat, öregasszonyokat, egyelőre! S aztán azokkal dolgoztam, 12 asszonnyal, akik özvegyek voltak. S azután terjesztettük, csináltunk melegágyakat, oda már kellett még asszony. Úgy hogy ahogy növeltük a kertészetet, akik rea voltak szorulva jobban, azokat szerveztük be oda.
K&P: Hogy fizettek, milyen formában?
Sz. M.: Hát jól fizettek. Normában, norma volt. Nem, nem rendes pénzt, rendes pénzt adtak az év végin. Kinek mennyi normája volt, kiszámították, s adtak terményt. Adtak szőlőt, adtak bort, adtak gabonát, kukoricát, búzát, mindenfélét adtak.
K&P: Mellékjövedelem származott a kollektívből ez alatt az időszak alatt?
Sz. M.: Há hogyne, hát mi onnan szereztük ezt a házat, már ’58-ba felépítettük ezt a házat. Csak viszont engemet elvittek három évig katonának, akkor már megvolt a nagyobbik lányunk. Mindenesetre, amíg én három évet lehúztam a katonaságnál, addig az ilyen forma emberek már meg voltak gazdagodva három év alatt.
K&P: És kitüntetést kapott ön a kollektivizálás alatt?
112
Sz. M.: Kaptam én a kollektivizálásér is, hát azért is és élmunkás is vótam.
K&P: Ezek a díjak, kitüntetések még megvannak?
Sz. M.: Hát én nem tudom, mert megvolt nekem ügyesen, be volt téve skatulyába meg minden, csak aztán ezek a gyerekek...
K&P: Jobbak lettek az anyagi körülményeik miután beléptek a kollektívben?
Sz. M.: Jobb, jobb.
K&P: És segített az, hogy brigádos lett Ön?
Sz. M.: Hát a munkám után csak, mert akkor nem úgy volt. Aztán azután lett egy olyan dolog, hogy a biza az ilyen elnökök s a brigádosok, s akik olyan helyen vótak, azok meggazdagodtak, csak nekem abból nem jutott. Mert olyan voltam, hogy van itt egy könyvelő a szomszéd faluban, még most is azt mondja, hogy te Misi, csodálkozom rajtad, hogy... Csak én azért itt az öt községben vótam ellenőrző bizottsági tag is, már elnök is. Aztán voltak ilyen-olyan kihágások, mit tudom én mi, aztán mentünk, el kellett intézzük, de úgy intéztük, hogy senkinek baja ne történjen. S aztán én örvendek, hogy reám nem mutogatnak, hogy én pontosan így gazdagodtam meg a lopásból, mondjuk így! Na mert a többiek, akik brigádosok voltak, igaz meghaltak mind, még élhetnének, s az elnök is meghalt...
K&P: Ki volt az elnök?
Sz. M.: Kocsis Gyula volt előbb. Itt volt előbb aszongya egy, kettő, három, négy elnök volt. Aztán utólagosan, mikor mi mentünk el, akkor kifejlődött. Jöttek mérnökök, azok gazdáskodtak, azok irányították.
K&P: Milyen nagyobb építkezések voltak a faluban ez idő alatt?
Sz. M.: Hát a fejlődés látszott... Több munka volt s több volt a jövedelem, mert ez olyan jövedelem volt, hogy volt ráadás is, de jövedelmezett. S akkor ugyebár itt fent ezeket az épületeket mind nagyobbrészit akkor kezdtük meg, mikor már volt nagyobb raktár, volt mérleg s voltak nagy istállók. Mert itt két gazdaság volt hatvanig, tíz kerek esztendőn keresztül. Meg vótak gazdagodva. Sok tehen volt, ló, minden. Aztán kultúrotthont építettünk, iskolát építettünk, akkor mérnöki lakást építettünk. Akkor ezt is el akarták venni minden áron, mert ez bé volt zárva 20 kerek esztendőig ez a ház. Mikor onnan jöttünk haza, ide jöttünk bé, megvolt a régi ágyunk, szalmazsák volt benne, volt egy kicsi kamara, ez most is az, ebbe volt bor, pálinka. Akkor a kenyeret na valahogy kisilabizáltuk, na me abbiza ott a Bányaságon szűk volt a kenyér, aztán kialakult ott is.
K&P: Utána még építettek a házhoz?
Sz. M.: Há hogyne, a kicsi konyhát és itt volt egy ajtó, innen átváltoztattuk oda, volt egy sütőkemence, azt elbontottuk, s akkor azt hátul elosztottuk kétfelé. Itt van egy mosogató, s itt van egy fürdőszoba.
K&P: Mikor építették a fürdőszobát?
Sz. M.: Hát aztán a revolúció után építettük! Csak aztán mikor hazajöttünk, úgy mondom, ahogy van, mert az is a mi megtakarításunk volt, volt majdnem három autó-ár pénzem. Csak akkor a kollektív gazdaságnak kiadtam az építkezést, mert akkor elvállalták, itt volt kőműves brigád. Adtak mindent, hamar nekifogtunk s már ha hagytam volna még egy évet, akkor megromlott a pénz, s megromlott minden, úgyhogy azt a momentet is megfogtam na, egy kicsi szerencse kellett na.
K&P: Akkor vettek háztartási gépeket is még?
Sz. M.: Nem, azután nem.
K&P: Mert látom, hogy van tévé, ezelőtt is volt?
Sz. M.: Hát itt nem volt. Rádiónk volt, de tévé nem volt.
K&P: Rádiót mióta hallgatnak?
113
Sz. M.: Ó, hát még kollektivisták, már az első években volt rádiónk, most is megvan.
K&P: A legelső tévét hányba tudták megszerezni?
Sz. M.: Hát amikor kimentünk a Zsil völgyébe, azt már megvettük azonnal. Itthon nem volt tévénk. Aztán tartottuk őket, négy tévé volt, most is három van.
K&P: Hűtőszekrény?
Sz. M.: Az is van, ott van ne. Azt is most javítottuk meg, me bémentünk a városba, hogy vegyünk egy nagyot, de nincsen értelme, hogy adjunk ki 10 millió lejt.
K&P: A gáz, víz be van vezetve a házba? Ezt mikor tudták megvalósítani?
Sz. M.: Be van, hát most mikor hazajöttünk a Bányaságról. Mert én nem a revolúcióval jöttem ki, hanem azelőtt már én kijöttem rendesen nyugdíjba. Hogy mikor megtörtént ez a forradalom, én már nyugdíjas voltam.
K&P: Változtak az étkezési szokásaik, miután megjelentek a konzervek például?
Sz. M.: Aztán mosmár ha falun vagyunk, akkor... Tartottunk disznót, mosmár oda kerültünk, hogy nem érdemes tartani, akkor tartunk majorságot, van tojás, van csirke, van tyúk...
K&P: Akkor nem befolyásolta az étrendjüket.
Sz. M.: Nem, nem, csak azóta javult meg, hogy onnan hazakerültünk. Mert ez a demokrácia, ez annyira kigazdagította a népeket, hogy mosmár csak pénz legyen, mert egyéb van mindenféle. Azt mondtuk mi igaz, hogy Ceausescut kár volt elpusztítani azert, én mondom, én nem haragudtam rea, nekem nem volt rosszam rea. Csak annyi, hogy egy ilyen ünnepen egyszer meg kellett volna hordozni, mert ő lehet, hogy járt, de félt, hogy az emberei ne lássanak ilyesmit. Nagyon rosszféle ember volt ő ebből a szempontból, hogy ő kellett volna a munkásoknak, mert ugyebár csak azok tudjuk, akik ott dolgoztunk az ő keze alatt, hogy mit kellett dolgozni, s hogy mennyire szorongatta a népeket. Ott nem volt pardon, szombat, vasárnap feszt dolgoztunk. Igaz, hogy mikor kimentünk, a nagyobbik lányunk férjhez ment, nem volt annyi pénzünk, hogy készpénzzel vegyünk neki bútort, s rádiót vettem, mindent, csináltunk részletet. Most is csinálják csak most már az Isten őrözzön meg engem.
K&P: Mondta, hogy jártak a városba, van autójuk?
Sz. M.: Van egy. Nem autó, hanem Skoda.
K&P: Abban az időben vették azt is?
Sz. M.: Nem, ott vettük, ’80-ba. Volt azelőtt egy motorkerékpárom, egy szintén orosz, mikor már elmentem az utolsó évbe, s akkor elvittem ki oda, s akkor arra reauntam, s akkor vettem egy csónakost, fejlődtünk, na. S akkor egyszer jöttünk haza, s a blokktól a kapuig 308 kilométer volt, onnat egészen idáig vert az eső. Mikor visszamentem, engemet többet az eső nem ver meg!
Aztán el is adtam hamarosan, tiszta új volt. Az is Zsupi (Jupiter) volt, úgy hívták, háromkerekű. Aztán béiratkoztam az iskolába, letettem, elsőbe sikerült a vizsga, a sofőrség, akkor megvettük ezt a kocsit 45 ezer lejér s mikor hazajöttünk, vettem egy kerékpárat 55 ezer lejér. Most vannak Vásárhelyt motorbiciklik, 250–300 millió! A kocsinál drágább. Egyéb? Mit akarnak tudni?
K&P: Hát mi a kollektívről szeretnénk még kérdezni. Mit jelentett az, hogy él-szövetkezet volt?
Sz. M.: Hát, azért mert olyan volt a vezetőség, hogy nem húzódott a.... mert ugyebár vannak felsőbb szervek. Most is, ugyebár mi is alárendeltjei vagyunk a néptanácsnak s aztán policoknak engedelmeskedni, minden. Aztán fejlődött a kollektív gazdaság, jöttek a mérnökök, akkor a régi elnököt lecseréltek, tettek oda okosabb elnököt, s akkor ugyebár kellett fejlődni...
114
K&P: Ki volt ez az okos ember?
Sz. M.: Ez egy nyárádszeredai, Nagy Jenő. Mindenesetre ügyes ember volt, ő vitte, amíg vitte, de aztán nem tudom, hogy történt, mint történt, csak már abba nem szóltunk mi belé, felbontották. Mindenesetre mondom ez azér lett él-gazdaság, mert mindennek nekifogott.
K&P: Milyen gazdálkodási ágai voltak még?
Sz. M.: Állattenyésztés volt, nagy állattenyésztés, ebben volt a minden, gabonafélét is termesztettek, mindent, mert kellett a népeknek. Mindenesetre úgy lehet mondani, hogy ez úgy van, mint a családban. Ha olyan a beállítás, olyan az irányítás, akkor van. S ha a családban ahogy esik, úgy suppan, akkor nincsen. S ez a kollektív gazdaságba is mondom elég jól ment, csak kár volt szétbombázni. Azóta a népeknek elment a munkakedve, ott vannak a földek, területek munka nélkül most, nincsenek bevetve...
K&P: Az állattenyésztés jövedelmezett a legjobban?
Sz. M.: Hát igen, az nagy volt, sok volt az állat. A szomszédfalu, s ez a kettő már meg volt gazdagodva akkor 10 esztendeje gazdáskodott, épületek voltak. Aztán akkor ugyebár jöttek a modern traktorok, akkor öt kocsi volt, csak nagy kocsi. Minden munkát végeztek na, nem szorultak másra na, a SMT-n keresztül, úgyhogy mindenesetre káruk a népeknek nem volt benne. Aztán ugyebár most az a helyzet, hogy, már nehogy megsértsem magukot, most a fiatalok nem igen akarnak. Úgy mondom, ahogy van, mer ugyebár a földet dolgozni nehéz dolog. Most oda jöttek ki az állami tudományok, hogy mindjár nem érdemes a földeket bevetni. Mert a gabona olyan olcsó lett, s az állat is. Mert, ugyebár ha úgy volna, mint annakidején, hogy nekem volt egy gyermekem, megházasodott, mentünk a fogattal, ami volt, mer márt eléggé el van telve az idő tőlem is, mert sokkmindent megéltem, úgyhogy...
De most már nem. Most vannak, itt is van egy szekció, dolgoznak a bútorokkal, volt itt a kollektív épülete, jártak ott? Na aztán ez is lejárt.
Hát itt volt, amíg mi odavoltunk, futballcsapat a kollektív ideje alatt, volt futballpálya, mondjuk volt szórakozó helység. Foglalkoztak kulturális dolgokkal, volt citeracsapat, színdarabokat tanultak, a tanárok is nagyon ügyesen.
K&P: A tanárok szervezték meg? Ők a kollektívhez hogyan viszonyultak?
Sz. M.: Hát a kollektív mindenesetre segítette őket, vitte őket, kocsit adott. De futballozni még mik is boldogtalankodtunk, öregek.
K&P: Kirándulni vitték? Messze, vagy a környékre?
Sz. M.: Vitték. Hát például vittek eszmecserére, mentünk Bukarestbe.
K&P: Hogyan zajlottak ezek az eszmecserék?
Sz. M.: Ez ilyen kirándulás, tanfolyam. Az eszmecsere az, hogy átadjuk egyik a másiknak a tudást. Hogy melyik mit tudott, na.
Aztán itt olyan citeracsapat volt, hogy csodája volt a falunak.
K&P: Hány tagja volt körülbelül és ki vezette?
Sz. M.: Hát ejsze tíz volt, hát volt egy tanár, Simon, nők is voltak, minden, de nagyon szép volt. Egyszer éppen haza voltam jőve, aztán odavoltak, nyertek, versenyre voltak, békerültünk a bodegába, aztán olyan mulatság volt...
K&P: Ez hányas években volt?
Sz. M.:’70-es, csak osztán nem tudom, hogy mi történt. Én úgy gondolom, hogy a népek már beléuntak, többre tartották a munkákat.
K&P: Ha Önök voltak eszmecserére, jöttek ide a faluba idegenek látogatni?
Sz. M.: Hogyne, jöttek Kelementelkéről, jöttek Náznáról, akkor jöttek Udvarhelyről. Jöttek, mer itt volt min csodálkozni ugyebár. Volt szép kertészet, volt szép állattenyésztés.
115
Mindenesetre, na gazdag kollektív gazdaság volt. Persze körbemutogattak mindent. Aztán jöttek kollektívelnökök, brigádosok.
K&P: És ezeket hol szállásolták el és ki?
Sz. M.: Volt egy szoba, ahol ágyakkal el volt rendezve. S ha nem, egyszer kijöttek, na hogy hívták ezt az együttest, Madarasékat? Madaras Gábor volt, na. S ezek eljöttek ide, például Csíkfalába volt internátus, ezeket oda szállásolták el. Na jó kedvök volt, jól fogadtuk őköt, aztán az asszonyok is mind úgy megrészegedtek, hogy...Hát szép volt na. S most valami, ilyen formában minden meg van halva. Nem jő senki se, hogy valamit próbáljanak, vagy mit tudom én. Akkor nagyon szép volt ez.
K&P: Hogyan zajlottak a közgyűlések meg az elnökválasztás?
Sz. M.: Hát aztán volt zir-zavar is, mindenféle, s aztán mint most ne, kialakult. Aztán úgy is volt, hogy leváltás is volt s ugyebár a népek féltek. Hogyha valaki egy olyan szót szólott, hogy nem tetszett, akkor azt kapcsolták le. Volt egy olyan, hogy volt egy góbé asszony, nem tudom, honnan hozták ide, Csíkból valahonnan. Aztán, na leváltsák az elnököt vagy ne váltsák le? Aztán olyan góbéasan felállott az asszony: mit? azt mondja: le vele! Aztán egy kellett, egy szó, akkor az egész népséget fel... na akkor abban a helyben leváltották.
K&P: Voltak nézeteltérések falubeliek, szomszédok között a kollektív miatt?
Sz. M.: Nem, hát itt nem voltak. Mert például engem is, szegényebb rendű, aztán ugyebár kommunisták kellett legyünk, például aki vezető szerepen volt, annak kellett hogy kommunista legyen. De nem olyan kommunisták voltunk, mint voltak ezek a szekusok, minden... Aztán egész éjjeleket ott tartottak a néptanácsnál. Velük, hogy győzzük meg őköt, lépjenek be a kollektívbe. De hát nem volt mit, mi nem foglalkoztunk velök. Elhívták oda az embereket, ott szunnyodtak, hunyták be a szemüket, s aztán nem volt mit csinálni vele. Nehezen vették rá magukot.
Aztán jött egy alkalom, hogy aki megunta, ki lehet állni a kollektívből. Akkor egy néhányan kapták magukat, mert azt mondták hogy visszakapják a kollektív részéből a földeket.
K&P: Mikor volt ez?
Sz. M.: 1950 után, a kollektivizálás után, már tisztán nem tudom. Akkor jött az idő, kiálltak s na osztán követelték a földet. De az volt a szó, hogy a kollektív földje sérthetetlen. Ezt bédobták, hogy visszaadják a földet, aki megunja, hogy kiálljon, de az lett a szó, hogy már nem a kollektívé volt a föld, az már másé volt, más embereké. Kiosztották. Például nekem is van földem, ami oda volt adva másnak. Úgyhogy én nem az én földemmel álltam bé a kollektívbe, hanem ahelyett nekem is adtak mást. Kicserélték, mert beleesett a kollektív területbe és elvették.
K&P: S akkor hogy osztották szét?
Sz. M.: Földet? Hát nem adtak földet, aki olyan volt, elvitték oda, né a harmadik falu határába s egy olyan ciheresbe belétették őket, menjen, gazdáskodjék ott. Hát itt ugyebár ez nem volt szép dolog, hogy itt három családot, vagy kettőt kilakoltattak, mindent elvettek tőlük.
K&P: Hova mentek, volt ahova?
Sz. M.: Elküldték, hogy menjenek.
K&P: Mit csináltak a javaikkal?
Sz. M.: A kollektívbe került, abból kezdtek gazdáskodni.
K&P: Emlékszik a neveikre?
Sz. M.: Hát én hogyne emlékeznék. Ambrus volt mind a két család. Az egyiket pontoson innet fennről, ahova építettek a kollektívnek az épületet, s akkor van egy ott lenn a falu
116
közepébe a cigánynak a háza, ennek az egyik sefnek, pontosan annak.
K&P: Ilyen fehér kerítés van?
Sz. M.: Igen. Nagyon jó gazdaság volt, me cséplőgépjük volt, állataik voltak, lovaik voltak. Akkor Csíkfalvából szintén kilakoltatták, volt egy pár nagygazda.
K&P: Ezek ellenkeztek, vagy hogy választották ki őket?
Sz. M.: Egyik része olyan volt, hogy a vezetőségnek ellensége volt. Az alsókat esetleg vették azért mert ilyen szektások voltak.
K&P: Kik voltak, akik kényszeríttették az embereket, falubéliek voltak?
Sz. M.: Nem, hát voltak ezek kiküldöttek, na hogy hívják őket, s akkor jött a szekus velük. Mondom, volt ez a Tóth Zoli, hát ez egy olyan rettenetes ember, habár én jól voltam vele, mert vagy 15 évig pálinkafőzős is voltam, volt a falunak pálinkafőzője, aztán foglalkoztam avval. Volt, hogy éjjelenként meg-megjelentek, bévágtak egy csipor pálinkát ő is s a sofőr is, na most azt mondja a sofőr, ne félj Zoli me kocsikázunk! Mentek Szovátára. Sose felejtem el. Járták itt a helyet, me mindenki ismerte. Volt egy ilyen GAZ kocsija, lepedős kocsi.
K&P: Féltek az emberek tőlük?
Sz. M.: Nagyon, nagyon. Nagyon féltek. Nagyon féltek. Kellett félni.
K&P: Meg volt adva, hogy mikor járnak, vagy bármikor jöttek?
Sz. M.: Nem volt, az ember azt se tudta. Ha valaki ellenszót szólott, nem tetszett nekik, az már másnap a kezek közt volt. Le volt kapcsolva. Nagyon szigorú volt akkor az élettudomány. Legjobban az járt jobban, aki megadta magát, nem beszélt, nem szájalt. De ez is elmúlt. Jött egy másik. Mindenesetre én amondója vagyok, hogyha a kollektivizálást nem csinálták volna Romániában, Románia kicsi Amerika volna. Csak akkor összetörték a népeket s a gazdaságot, s akkor ugyebár a kommunista rendszer felölelte vót a ... na nem azt mondjuk, hogy rosszat csinált, de akkor azt kellett volna folytatni. Most ezt összetörtük, kommunista rendszerbe mindenkinek munkája volt, akkor nem panaszkodott senki, még aki nem akart, annak is kellett dolgozni menjen. Aztán aki ember volt, ahogy én mondtam, na, mert nem az, hogy ingyen kaptam, maguk megkérdezhetik itt a községben, hogy Szász Misi milyen ember volt. Légy becsületes, többre mész!
K&P: Változott-e az életmód?
Sz. M.: Hát ahogy gazdagodtunk, úgy több lett, mert nekünk egy annyi értékünk nem volt. Nem volt nekünk egy csuprunk, hogy igyunk belőle. A feleségem is szegény lány volt, s én még szegényebb, hát árva gyermek vótam, én nem szégyellem mondani, mer ez így van.
Aki nem tetszett annakidején a Szekuritáténak, akkor fogták az illetőt, s volt egy szoba. Aztán volt egy asszony, s valami eléjött, éppen az aktivista volt ott. Azt mondja az öregasszony, hogy ez a szoknya a régi jó világból való. Ez nem tetszett az aktivistának, s hát abban a helyben fogták az öregasszonyt s vitték a szekuritátéhoz. Mondták neki, Rózsa néni most mondja meg, hogy magának ez a rendszer miért nem jó? Azt mondta, hogy a szoknyája akkor volt jó!
Azt mondja az asszony, hogy ez a szoknya akkor azért volt jó, mer akkor felnyúltak alája! Most senki sem nyúl hozza. Na aszongyák, menjen! Kocsis Róza néni volt. Ez valóság volt.
K&P: Ez a szoba, ahova vitték az embereket, hol volt a faluban?
Sz. M.: A néptanácshoz. Oda adtak nekik meghívót s minket is hívtak oda.
K&P: Önök, mit kellet csináljanak?
Sz. M.: Hát hogy beszéljük rea őket. S akkor utána vezették, hogy mindenki
117
a saját meggyőződéséből ment oda. De ha nem írtad alá, akkor vagy lőnek főbe, vagy a Duna csatorna a tiéd. Úgy kellett a belépési nyilatkozatot aláírni, hogy saját meggyőződésünkből mentünk oda.
K&P: Mikor kellett beszélni, akkor nem haragudtak magukra?
Sz. M.: Hát mi nem, mi barátok vótunk. Hát ők tudták, hogy nekünk nincs kárunkra, szegényebbeknek, az emberekkel persze ezek a nagygazdák, addig dolgoztunk nekik, na, ez valóságos valóság. De azért nem voltunk ellenségek együtt, úgyhogy éltünk együtt, dolgoztunk együtt. Csak aztán végül egy kicsit elfajult a dolog. Kezdték a népeket szűkebbre fogni, nem kezdtek fizetni, hoztak idegeneket, s akkor biza azt mondják, hogy két okos egy helyt nem tud... Van egy szekció itt fenn, né azt most egy olasz vette meg. Oda szállásolták el őköt, s akkor... Dolgozni hívták őket, máramarosiakat. Asszony, ember, minden úgy dolgoztak, sáncolták a határt, talajvizet csapoltak. Mindenesetre nem volt rossz dolog, sőt jó volt, csak itt is csappant. Hát a falunak nagyrésze akkor mentek el mindenünnen a ’70-es években. Hát innen a gazdaságból elmentünk körülbelül 20-an akkor. Addig is mentek el, csak nem az ilyen emberek.
K&P: Hogy lehetett elmenni?
Sz. M.: Mondtam én, hogy például nekünk volt ismeretségünk, rokonság ott a Bányaságon, s az már vezető ember volt, s akkor ott volt a bányaigazgató. Mai Ioane, azt mondja, asta-i trebe mie, aranjez eu! De másoknak tényleg kellett papír.
K&P: Könnyen adták ezt a papírt?
Sz. M.: Nem, innen nem is adtak egyáltalán. De azért mégis mindenki elintézte, felmentek az útügyhöz dolgozni, melyik ide-oda. Másik állami gazdaságokba, vannak itt sokan, akik állami gazdaságba dolgoztak.
118
8. Csalóka Gabriella (sz. 1933, Nyárádszentmárton)
A beszélgetést készítette: Kiss Csilla Erzsébet
K. Cs.:Szülei mikor születtek?
CS. G.: Édesapám 1903-ban, édesanyám 1907-ben.
K. Cs.: Testvérei vannak?
CS. G.: Kilencen voltunk. A legelső meghalt még három napos korában, jól járt, bár mind haltunk volna meg. Nem kéne kínlódjunk, hallja. Aztán nyolcan felnőttünk úgy, hogy a kisebbik fiútestvéremet most márciusban múlt esztendeje temettük el. Azelőtt a nagyobbik fiút 1985-ben, az Vadadban lakott, oda házasodott, a középső Déván lakott, oda költöztek innét a családdal.
Úgy hogy még vagyunk öt leány, na.
K. Cs.: Itt élnek a faluban a testvérei?
CS. G.: Nem, kettő Csíkfalvában, egyik Radnóton, egyik Vadadban s én vagyok itt egyedül.
K. Cs.: A szülei laktak máshol?
CS. G.: Nem, nem sehol.
K. Cs.: Volt tanult mesterségük vagy földműveléssel foglalkoztak?
CS. G.: Földműveléssel, földdel s állattokkal. Ezzel foglalkoztak.
K. Cs.: Ön mikor született?
CS. G.: Én 1933-ban, augusztus 24-én.
K. Cs.: Iskolába hány évet járt?
CS. G.: 6 évet jártam, mert nagy volt a család s kellett járni a mezőre, nem úgy, mint most, hogy megkezdik 6 éves, 7 éves korakban s aztán ameddig mennek férjhez feszt iskola. Minekünk nem lehetett, mert nagy volt a család s a föld megvolt, sok volt, s kellett rendezni. Édesapámnak segíteni, s édesanyámnak is, elég volt a családot s az öreg anyját rendezze. Akkora családnak főzni, mosni. Aztán édesapámmal kellett menjünk a mezőre, amelyikek akkorák voltunk. 11 éves koromban én már jártam napszámba. Hívtak s mentünk a pénzért, örvendtünk, ha egy kicsi pénzt kapunk.
K. Cs.: Itt lakott mindig a faluban?
CS. G.: Itt, itt laktam. De én voltam szolgálni is, hát mikor, ’49-ben, ejsze ’50-ben. Édesapám vásárolt, valami perbe került a vásárban, s az ügyvédnek, hogy ne kelljen fizetni, ott kellett dolgozzak januártól márciusig, amíg lejárt a fizetés, aztán kezdődött itthon a mezei munka. Hogy édesapám is ne kelljen fizessen, akkor ott szolgáltam három hónapot. Egyebütt nem voltam.
K. Cs.: Hol volt ez, hol szolgált?
CS. G.: Itt Nyárádszeredában egy ügyvédnél.
K. Cs.: Úgy hallottam, hogy él-kollektív volt itt, mit jelentett ez?
CS. G.: Hát ugye elsők között volt a kollektívek között. Bár maradott volna meg, hallja-e. Nem volna annyi föld vetetlen, mint így amennyi pallag van. Na azt úgy hívjuk, ami vetetlen, hogy pallag.
Kaptunk gabonát is, ha dolgoztunk és a norma megvolt, arra kaptuk a gabonát, meg volt a 25 ár kerthelység hagyva. Kinek hogy volt a földje, nahát, s abból tudott jól gazdálkodni, tudott normázni s meg tudott élni, de most semmi, a föld nem terem: én nem tudom csinálni a gyermekek, pedig el vannak foglalva. Azt mondják, nekik elég az ők bajak. S amit ki tudtam adni, kiadtuk itt a közel részén, hogy csinálják, de a messze valókat nem vállalták. Mert a vaddisznó eszi meg, s az őzek eszik meg s így nem vállalták, hát ott van a sok föld pallagnak. Na.
119
K. Cs.: Kik vezették a kollektívet annak idején?
CS. G.: Azok már mind meg vannak halva. Brigádos volt az én uram, öttel vagy hattal volt, ő kihúzta végig, a többiek mellette. Volt Kocsis Gyula, Szabó Miklós, volt Máté Misi, Kocsis Sándi itt a faluban, na de ő ezekkel végig, őt nem cserélték, de a többieket feszt cserélték. 1952-ben alakult. Nem is 1952-ben, 1950-ben. 1950-ben alakult, mert emlékszem, hogy leányok voltunk s jártuk galjverni s gyomlálni, 1950-ben alakult. 1952-be mentem férjhez.
K. Cs.: Önök az alakuláskor beléptek a kollektívbe?
CS. G.: Igen, még leánykoromban. Béállottunk.
K. Cs.: Hogyan osztották ki a munkát a kollektív alatt?
CS. G.: Első évben csoportos munka volt, s akkor nem mentünk, mert a csoportos munka úgy volt, hogy az egyik agyon dolgozta magát, hogy legyen haladás, kapjunk normát, s a másik tágított, lézengett. Akkor aztán, hogy észrevették a fejesek, s az elnök, s a brigádos, s a mérnök aztán kiosztották a földeket úgy részire, ki hogy mennyit. A vetéseket ahány munkaerő volt annyi fele osztották. Volt, nem is hiszik el, hogy minden féle: fuszulyka, borsó, szója, cirok, répa, napraforgó, cukorrépa, takarmányrépa, retek s az mind ki volt osztva. S egy személyre három hektár földnél több jutott kapálóból, csak nem egy darabban, hanem így ezek a csipp-csuppok. A törőbúza volt a legtöbb, az 70-80 árnyi volt. S a többi már mind-mind kisebb. Volt vagy 3 hektár körül s még a szőlőt is kellett kezelni, azt is kiosztották.
K. Cs.: Ön mivel foglalkozott a kollektív alatt?
CS. G.: Én mezei munkával, a zöldségesnél. A zöldséges itt volt nem messze, a kertünk mellett volt mindjárt. S ott dolgoztam, hát ejsze 8–10 évet is dolgoztam.
K. Cs.: A férje, mint brigádos mit kellett csináljon?
CS. G.: Hát ő mérte a földeket fel. Mérte és osztották fel. Ők osztották le a földet a munkásoknak. Mérték fel egy nap alatt mennyire haladott az ember, s ahányan voltunk annyi fele osztották el az árt, mert 800–900 árnál többet csoportban nem tudtunk megkapálni. S ha pedig kiosztották megkapáltunk egyenként 10-et, 15-öt is. Mert az ember úgy hajtotta magát. A másik lézengett ott, mikor kiosztották akkor is látszódott, mert otthagyta. Otthagyta, nem csinálta meg, mert restellte. Közösbe ment, mert ellézengett, s ki volt osztva s nem csinálta.
K. Cs.: Volt olyan a faluban, aki nem lépett be a kollektívbe?
CS. G.: Hát, eleinte volt, de utoljára béállottak. Látták, hogy nem megyen a társas, s akkor béálltak a kollektívbe. Mert egy darabig voltak magángazdák, s a kollektív elvette a közelben a földeket, mindenkiét. Bémérték, akkor így mondták: kollektivizálták. Akkor akik nem álltak be azoknak vett el egy részét. S akkor aztán nem győzték, csináltak maguknak társast, az ment éjsze 4-5 évég. Nem sikerült s aztán béálltak a kollektívbe. Úgy hogy a nagygazdák közül végül csak egy család volt, aki nem volt beállva a kollektívbe. Ki is lakoltatták, egy magtalan ember volt, legényember. Oda csinálták az irodát.
K. Cs.: Őt hogy hívták, tetszik emlékezni?
CS. G.: Ambrus Albert. Ahol van lenn a szövetkezet, Ambrus Ferenc bácsi. Most a cigány lakik ott, minek hívják, Csabi? Az lakik a lakásban, s az üzletben nem tudom, hogy árulnak-e, nem tudok semmit, mert nem igen járok lefelé.
K. Cs.: Milyen jövedelem volt akkoriban?
CS. G.: Hát akkor nagyon jó volt. Nagyon jó volt. Gabonát kaptunk, törőbúzát, búzát, árpát, zabot. Mindent kaptunk, úgy hogy a mezei munka mellett, én nem dicsekvésképpen, mert nem szeretem a dicsekvő embert, én nem dicsekvőképpen
120
mondom, de hiszik, ha nem, két fejős tehent tudtunk tartani, hárommalacos kocát, s még bornyúkot tartottunk, na. Még mezőre járni, tejet vittük a csarnokba, onnat jött a pénz, akkor a kollektívből osztottak cukrot, olajat, akinek nem volt, s akinek volt is. Volt plusz megmaradva szőlő s azt közösen kellett kezelni s azt is kiosztották, a borokat. Főzték a pálinkát, itt volt a főzdéjük, mert a lakást úgy vettük meg, nem itt laktunk mi. Mi külön laktunk egy saroknál, egy másik utcában. S úgy vettük meg egy embertől egy, egy romától, itt pálinkafőzde volt, dürückölő és malom. Csak aztán a kollektív idején a pálinkafőzdét meghagyták, s a malmot s a dürückölőt lebontották.
K. Cs.: Mellékjövedelmet lehetett szerezni a kollektív alatt?
CS. G.: Hát ott pénzt is osztottak. Normára osztottak pénzt úgy, hogy annyi pénzt osztottak ki, aki megspórolta, ügyelt rea, az tudott vásárolni: jószágot, ami kellett, no.
K. Cs.: A kollektíven kívül még lehetett pénzt keresni, említette, hogy beadták a tejet a csarnokba. Még volt ilyen lehetőség, ahonnan lehetett egy kis pénzt keresni?
CS. G.: Hát így nem, így nem, én igaz már nem emlékszem, így a csarnokból kaptuk a pénzt, s a normára kaptuk a pénzt, s egyéb jövedelmünk nem volt.
K. Cs.: Jobb világ volt?
CS. G.: Másabb, nem azért, most is jó, az Isten megver, ha azt mondjuk nem jó, ha még az ember nem fekszik az ágyban, de mért nem hagyták meg a kollektívet. Mikor felbomlott a kollektív, volt egy kicsi csoport összeállás, a földeket, aki ott hagyta, arra kaptunk gabonát. És 89 után felbomlott minden, s az ember kínlódik, ahol van munkaerő, traktor, ló ott megyen, de így özvegynek nincs mit csinálnia többet. Hát, amibe belekerül a művelés, a műtrágya, s a traktor, fogadjon, szántsa, vesse... A tiszta pénzzel, amit odaad, tud venni tiszta gabonát, s nem még kínlódik és mérgelődik, hogy vagy kapok, vagy nem kapok gabonát a földre. Hagyták volna, úgy ahogy volt, mert aki dolgozott, szeretett dolgozni, megélt, jól megélt, nem úgy, mint most. Jól megélt.
K. Cs.: Jelentett különbséget, hogy kollektivizálás alatt ki volt vezető pozícióban és ki volt munkás?
CS. G.: Hát egy része úgy véli, hogy igen. De én nem azért, hogy az uram brigádos volt, de ő a különbséget nem éreztette, pedig több volt a jövedelmük a vezetőknek, mint a mezei munkásnak, de az én uram sohase éreztette egy munkással se, hogy ő brigádos. Neki egyforma volt, az elnök is olyan volt, mint a mezei munkás. Ő nem dicsérte az elnököt sem, se a mérnököt, se a könyvelőkőt. Mert volt könyvelő, pénztárnok az irodában. S aztán ő egy szikrával sem emelte fel jobban mint a munkásokat. Neki egyforma volt. Ma napig is emlegetik az emberek, s az asszonyok. Ó – azt mondja – mikor a te urad élt mennyivel másabb volt, mondom, jó volna, ha most is élne. Hát már nyugszik 18 éve.
K. Cs.: Kitüntetéseket kaptak akkoriban az emberek, a jó munkáért?
CS. G.: Igen. Valami oklevél, tudja valami olyan dicsérő levél jött s akkor aztán volt, mikor adtak valamivel több pénzt, annak, aki így mondták élmunkás. Élmunkásnak mondták, az valamivel több pénzt kapott, de nem sok akadott ilyen.
K. Cs.: Milyen gyakran osztottak ilyen díjakat az élmunkásoknak?
CS. G.: Hát azt év végén. Csak év végén, mikor megvolt a leltározás s minden s akkor aztán úgy osztották el. Úgy adták oda. Így év közben, hónaponta nem, csak év végén.
K. Cs.: Milyen termelési ágai voltak a kollektívnek? Volt a zöldséges, amint hallottam…
CS. G.: Volt a zöldséges, akkor volt az üvegház, abban növeltünk, télen gáz volt bészerelve, télen is zöldséget, januárban, szilveszterkor zöldhagymát szedtünk, adtunk el. Az elején
121
volt fej saláta, zöldhagyma, spenót, aztán hogy annyira tavaszodott, akkor rakódott melegágyba, 10–15 hosszú melegágy. S aztán akkor abba vetődött a mag, s tipiroztuk ki, s ültettük ki mikor eljött az ideje, április végén, ültettük ki a mezőre. Paradicsom, paprika, uborka, az uborkát azt vetettük, káposztát, kendert, ezeket ültettük.
K. Cs.: A terméssel mit csináltak?
CS. G.: Hát vitték el, vitték el nagyobb városokra.
K. Cs.: Például hova?
CS. G.: Szováta, Vásárhely, Régen, Udvarhely. Még hova vitték? Na valahova még vitték. A mezőség fele, oda nem vitték, hanem jöttek utána. Jöttek utána és vitték el. Nem kellett, volt mikor innét is szállították, de a fuvart megfizették, ahova vitték. Volt mikor direkt saját kocsival jöttek és vitték el, úgy hogy olyan hosszú kocsikot kellett megrakjunk. Úgy hogy haton voltunk felállva a kocsira, hogy a ládákat tudjuk adni egyik a másiknak, igaz hogy akkor 20-an, 30-an dolgoztunk, férfiak is voltak a zöldségesben, a nehezebb munkát ők csinálták. Az ültetést a fehérnépek végeztük géppel, eleinte kézzel, s azután géppel volt az ültetés. Négy ült fel a gépre, rakta s a másik négy utána. Ahol nem maradott benne a földben, hanem csak eldőlt, ha nem úgy csíptette , mert az csíptettető volt, így mint a két ujjam oda bé kellett tenni. Pléh volt, oda bé kellett tenni, s ha igen fenn csíptette meg akkor leesett, nem ment bele a földbe, aki rendesen csíptette azután nem kellett, mert úgy beszorult a fődbe, hogy azt többet nem kellett ültetni.
K. Cs.: Hallottam, hogy volt az állattenyésztés is, ott körülbelül hányan dolgoztak?
CS. G.: Hát én lelkem azt nem tudom. Nem tudom, mert volt disznónövelde is, voltak állatok is, nem tudom. A disznó itt bent volt, két hosszú istálló volt oda építve a disznóknak. S akkor aztán az állatok, ló, s tehen az volt ott künn a nagy út mellett, ahogy megyünk felfele, balra volt egy nagy hely ott. Én nem is tudom, rég nem jártam felfele, megvannak az épületek, vagy lebontották.
K. Cs.: Tetszett mondani, hogy volt tejfeldolgozó üzem. Hogy működött?
CS. G.: Csíkfalára kellett vigyük, lejártunk, ott volt egy csarnok, s ott dolgozták fel, ott csinálták a sajtot, csinálták a vajat. S aztán a kollektív is oda kellett vigye, de azt szekérrel, kannákkal vitték le a csarnokba, itt pedig mi is, tartottuk a marhát, mi kellett levigyük a csarnokba. Jó messze kellett vinni, mert majdnem három kilométert, de elvittük, nem úgy, mint most elnézem, hogy nyolc órákkor viszik ide a csarnokba, itt van nem messze a csarnokunk. Lelkem akkor vittük, hogy még ki se volt virradva. Olyan volt a parancs, olyan volt a rendszer. Sötétben vittük a csarnokba a tejet. De most lelkem úgy látom, nyolc órakor döcögnek, mennek a csarnokba.
K. Cs.: Hánykor kellett kelni, hogy a tejet el lehessen vinni a csarnokba?
CS. G.: Hát volt mikor 5, fél 6-kor fel kellett kelni téli időben is és nyári időben is. Mert fel kellett kelni a csarnokér is, meg kellett fejni a marhát, s hatig kellett menni a mezőre. S akkor nem jártak ki a marhák mint most, csak a kollektív marhák. A gazdáknál bent maradtak, de most lelkem van csordapásztor fogadva, mert kollektív nincsen s akinek állatja van, azéi mennek ki a legelőre. Akkor nem volt, csak a gazdaságnak volt marhája s azok jártak a legelőre.
K. Cs.: Vendégek, látogatók voltak a falúban a kollektív alatt?
CS. G.: Hát jöttek, a gazdaságokból jöttek, jöttek idegenek is pláné mikor volt ünnepély. Május elseje, augusztus 23-án, október nem tudom hányadikán volt, a termés napnak mondták.
K. Cs.: Ezek az ünnepek miről szóltak? Hogyan ünnepeltek?
CS. G.: Hát az augusztus 23-án, a felszabadulásnak vagy forradalomnak, valami ünnepe
122
volt. Hát, aki nem sajnálta a napját, öltözött fel, s Csíkfalában, a szomszéd faluban volt egy futballpálya s ott volt az ünnepség megszervezve, flekkenezés, sörözés volt. A férfiak mentek inkább. Férfiak mentek. S aztán volt olyan flúgos természetű fehérnép is, ment oda, csodálkozott, mert futballozás is volt. Olyan volt a műsor, na, ott. Egyetlenben egyszer voltam, na, mert én nem is nagyon kellettem, de amellett ha mind a kettő elmegy akkor itthon van baj, az állattal s mindennel. Mikor egy fehérnép egész héten dolgozik, hétfőtől szombatig, akkor vasárnap elég, hogy otthon főzzön, mosson, s egy kicsit szedjen össze holmit, ez így van.
Sokszor csodálkoztak az akkori leányok, hogy hogy lehet, hogy örökké vasárnap mosok. Látták hogy ki van téve a holmi, hogy szellőzzön. Mondom: hagyjátok, ha férjhez mentek, meglássátok. Most sokszor mondja a fehérnép, akkor leány volt: Jaj Gizella néni – azt mondja – elcsodálkoztam, hogy maga örökké vasárnap mos, takarít, azt mondja, most már nem kérdem. Na mondom: látod fiam. Látod, nem azért mostam, dicsőségből, hogy lássák, hogy vasárnap mosok, de hétfőn mentem akkor a zöldségesben dolgoztunk, esős időben voltunk dolgozni az üvegházban. Ha nem volt eső, akkor künn a szabadban.
S a hét minden napján kellett dolgozni.
Minden nap, mert három vagy négy üvegház volt, de hosszú. S azt ott magunk dolgoztuk.
K. Cs.: S más ünnep, a termés ünnep?
CS. G.: A termésünnep, hogyha sikerült a búza aratása, s aztán nagyjából a töröbúzaszedés is kezdődött. S erre szerveztek egy nagy ünnepséget. Ott is a fiatalok futballoztak, voltak sátorok húzva, s oda asztal bérendezve.
S a fiatal lányoknak nem volt semmilyen rendezvény? Azt tetszett mondai, hogy inkább a férfiak mentek.
Igen, de a fiatalság színdarabot tanult. Színdarabot. De így mondom, akinek családja volt, hogy inkább a férfiak mentek, mint az asszonyok. Ha akkora volt a gyermek, akkor elment, de ha kicsi volt nem ment, csak ha az anyja is ment vele. Nem is mertük elengedni.
K. Cs.: Hány gyermeke van?
CS. G.: Kettő
K. Cs.: És unokája?
CS. G.: Unokám négy és egy dédunokám. Most megyen iskolába a drága arany kincsem, úgy várom, hogy jöjjön, hozza.
K. Cs.: Voltak-e nagyobb építkezések a faluban a kollektív alatt?
CS. G.: Hát volt, a kollektívben építettek egy hosszú irodát, raktárt. Akkor a SMT-vel építettek egy épületet, nem tudom, hogy megvan vagy nincsen, itt volt a SMT is a falu és a gazdasági épületek között. Traktor, eke, hát ami kell egy traktorhoz na, remorka, minden, javították a traktorokot, minden.
K. Cs.: Volt más építkezés is a faluban?
CS. G.: Épült az iskola. És akkor a templomon alul volt az iskolai helység, oda építettek aztán a mérnöknek egy lakást. S akkor az iskola épült a templomon felül, mert az is az egyház földje volt, mármint helység, mert nem földje, mert helység. Mert valamikor tanító lakott ott, Ádám Mihálynak hívták, az én kicsi koromban. Engemet nem tanított már, de az uramékat tanította. Ott volt nagy istálló, gabonás, szénacsűr, minden gazdaság, de nem igen foglalkozott gazdasággal.
Akkor volt a papilak ahogy megyünk le balra, nagy épület, az meg volt építve nem tudom mikor, arra nem emlékszem, az rég volt építve.
A szövetkezet épült a kollektív ideje alatt, a mérnöknek a lakás, az iskola, akkor épült a
123
kultúrház, ami nagyobb volt.
K. Cs.: S abban az időben épültek családi házak, magánházak?
CS. G.: Igen, hát, amelyek mostan újabbaknak néznek ki, azok mind kollektív idő alatt épültek. Hát régi ház, ha megszámolnánk ejsze 50 se volna, régi ház. Mind úgy épültek, pláne ott a Temető utcában, nagyobb része mind új ház.
K. Cs.: És nőtt a fiatalok száma a kollektivizálás után?
CS. G.: Igen, akkor több gyermekis született, de most nem is születik. Ritka, ahol három gyermek van.
K. Cs.: Hallottam, hogy a háború után már bevezették a faluba a gázt. Önök is akkor vezették be?
CS. G.: Nem aranyom, csoportosan volt, az úti szereléket egyszerre kellett, mikor az útra szerelték ki a gázt. S akkor aztán úgy házakhoz. Ki volt fizetve, de nem tudtak haladni, mert nem volt anyag, amivel a házakhoz bészereljék. Legtöbb helyt nem volt kiásva a hely, a sánc. Ami kellett az úttól, a főcsőtől a házig, sáncot ásni. Nagyobb részénél nem volt kiásva. S akkor kellett aztán várni ameddig kiássák. Úgy hogy mi is aztán a harmadik csoporttal, mert aztán tél jött, s aztán a harmadik csoportba estünk bele mi is, mert itt szerelték a nagy úton, s az utcánkban csak azután.
Csíkfalában megvolt az ’50-es években a gáz szerelve, még leány voltam mikor Csíkfalában szerelték. Itt nálunk, pedig 1952 és 1953-ban szerelték.
K. Cs.: És a villanyt mikor szerelték be?
CS. G.: Hát volt az régebb is itt a melléklakásokon, mint a malom, s a papilak, az iskolában, ott volt. No de a rendes villanyszerelést az 1958, 1960 körül szerelték, nem emlékszem pontosan.
K. Cs.: Még a kollektív alatt?
CS. G.: A kollektív alatt.
K. Cs.: A víz be van vezetve?
CS. G.: Van a fiataloknak, az öregebbeknél nemigen. Amelyek fiatalabbak, s amelyek olyanok, hogy vendéget várnak, hogy legyen fürdőszoba. Az a fiataloknál van, de így öregebbeknél, már nem igen van.
K. Cs.: Gizella néni mindig is ebben a házban lakott?
CS. G.: Nem, ezt úgy vettük meg 1963-ban. A kollektivizálás után. Itt, aki lakott elment Vásárhelyre lakni, s eladta ezt, s megvettük tőle. 1963-ban megvettük, 1963 tavaszán, és 1963 őszén költöztünk ide bé. Ugye rendbe kellett tenni, mert elhagyatott népek lakták, na s úgy el volt hanyagolva, s egyszer rendbe kellett tenni, hogy tudjunk béköltözni.
K. Cs.: S a kollektivizálás alatt hol laktak?
CS. G.: Itt a faluban laktunk, a gázelosztó, ahol van, azon kívül mindjárt. Itt a nagy utca mellett laktunk, má utcának hívják, egyik utca megyen így fel, s a másik a temető felé. Ott laktunk a központon, úgy mondták örökké ti a központon laktok. Mondom elég baj, mert tükörben vagyunk. Akármerre mozdultunk az udvaron mindenki látott, aki járt az úton.
K. Cs.: És sokat pletykáltak ott az úton?
CS. G.: Ó aztán, születve születik a pletyka. Azt ejsze sehol, ki nem tudják törölni. Van ez a Temető utcabeli népek. Én, ahogy emlékszem az az utca soha néptől puszta nem volt. Ott örökké két-három fehérnép vagy férfi ki van állva s beszélgetnek. Én nem tudom, hogy érkeznek. Más egyebütt nem, de az az utca az viszi a rekordot. Ezelőtt is, most is.
Persze az tud is mindent. Mindent a világon megtud a faluban. Leghamarább az az utca tudja, hogy mi történik. Úgy állnak ki, s akkor az egyik ezt hall, s a másik azt hall s akkor aztán…
124
Járok ki minden vasárnap, kimegyek a temetőbe, ott van a testvérem feleségestől, meghaltak 3 hónapra egymás után. Aztán ott van apám, anyám, apósom, az uram.
K. Cs.: Van egy családi sírkert?
CS. G.: Nem úgy, ki, ahova akart temetkezni. Édesanyám s édesapám van egy keretben, s az uram van mellettük, anyósom egy kicsit tovább s a testvérem bent, már úgy mondjuk, hogy a marton belül, mert a testvérem feleségének ott vannak az anyáék.
K. Cs.: A kollektivizálás alatt tudtak bútort venni?
CS. G.: Igen. Volt a szövetkezet. Úgy hívták, hogy népbútor. Csak aztán volt, aki szegődött. Volt Szeredában asztalos, s aztán akinek olyan volt a tehetsége szegődött, hogy legyen más, ne az a népbútor, mert az gyenge volt, az a népbútor. Olcsóbb volt, 1500, 1600, igaz akkor nagy pénz volt, nem, mint most, de egy szobabútort vett vele. Vagy ágyat, vagy egy rekámiét vele, toáletett, szekrényt, asztalt, négy széket. Na 1500, 1600 lej volt. S akkor mondom az nagy pénz volt.
K. Cs.: S akkor mennyi volt egy fizetés?
CS. G.: Az a tejtől függött, mert a pénzt a kollektívben nem adták csak egy évben háromszor. Tavasz, nyár s aztán őszön, mikor volt az elszámolás, az őszi elszámolás. Mikor adták tavasszal és nyáron az csak előleg, aztán ősszel, úgy tél fele jött a végelszámolás, akkor többet kaptunk.
K. Cs.: De így a kollektívben egy átlag fizetés mennyi volt?
CS. G.: Nem tudom. Úgy norma után, kinek mennyi volt aszerint adták a pénzt. Hát 500 lej körül volt. Mert akkor ez nagy pénz volt. Ezt a jószágot, ahol lakunk, hátul van egy nagy kert, 30.000 lejért vettük, pedig akkor nagy pénz volt. Nagy pénz volt a ’60-as években a 30000 lej. Azt mondták, hogy hát honnan fizessük ki? Azt mondtuk, hogy a jó Isten megsegít, s vannak jó emberek.
K. Cs.: Háztartási gépeket tudtak akkoriban venni?
CS. G.: Hát hogyne, igen. Gázkályhánk volt mikor beszerelték a gázat, akkor kellett, mert a másikon fának volt csak, úgy hívták, fáskályha.
K. Cs.: Hűtőszekrényük?
CS. G.: Nem, nekem nem volt. Én örökkért kicsiben vettem, mert én amennyit főzök, az nem romlik el. Aztán a fiatalságnak, az öregebbeknek nem igen volt, s nincs most sem. Csak a fiatal családoknak.
K. Cs.: S rádiójuk volt?
CS. G.: Nem, volt difuzorunk. Difuzor volt az a konyhába bészerelve, olyasmi volt, mint az a kicsi rádió, fiam hazahozta már rég, mikor még élt az apja, mert neki nem kellett. Aztán difuzor volt, akkora volt, mint az a rádió, aztán azután lett, egyeseknél volt már, de az uram sohase szerette a luxus dolgot. Ő nem engedte se fiának se a lányának, hogy karórát vegyen csak úgy, hogy azt mondtam né adj ide pénzt ezt veszek, azt veszek, s akkor odaadtam a gyermekeknek, hogy menjetek vegyetek karórát, amilyen kell nektek. Aztán mikor meglátta a kezeken nem volt baj. De pénzt nem adott az ilyenre, divatra, urizálásra.
K. Cs.: TV-t mikor tudtak venni?
CS. G.: Hát aki olyan volt, szerette, megvette még a kollektív idő alatt, ’70-es években. Amíg az uram élt itt se volt, nem szerette, aztán a fiam most vett egy olyan 8–10 esztendeje, olyasmi.
K. Cs.: Tehát a kollektív alatt nem volt?
CS. G.: Nem, nem.
K. Cs.: S látom, hogy van varrógépe. Ezt is a kollektív ideje alatt vette?
CS. G.: Hát a kollektív alatt, igen, úgy vettük, de ezt kéz alól vettük egy öreg nénitől.
125
K. Cs.: Használta a varrógépet?
CS. G.: Én használtam, de most, hogy így le vagyok gyengülve, nem látok. Nem is megyen jól, nem tudom miért. Ameddig láttam, meg tudtam rendezni, de most nem látok. A vejem szabó, s ha valami olyat kell csinálni, akkor viszem el, hogy né eztet varrd meg, vagy hajtsál fel, vagy vegyél bé belőle.
K. Cs.: Változott az étrendjük mikor már konzerveket lehetett kapni az üzletekben?
CS. G.: Hát változott, aki szerette. Az uram szerette a halkonzervet, a paradicsomost. De én nem, még mai napig sem tudom megenni ezt a boti konzervféléket. Nem. Se a margarint, se a vajat. Én megettem a tejet is, azt veszem meg, amit látom, hogy tiszta, s tudom, hogy hogy fejik, de akárkiét nem eszem meg.
K. Cs.: És kipróbálták a konzerveket?
CS. G.: Hát az uram mindegyre vett, mert ő nagyon szerette a halkonzervet is. S akkor még milyen volt: paradicsomos halkonzerv, akkor volt az olajas halkonzerv, volt a májpástétom, azt is szerette.
K. Cs.: És milyen ruhákat hordtak akkoriban az emberek?
CS. G.: Hát volt keményszárú csizma, priccses nadrág, vagy harisnya. Fehér harisnya kék vagy fekete csíkkal, priccses nadrág zsinórral. A zsebein itt elől zsinór volt téve, s vitézkötés. Vitézkötéses kabát.
K. Cs.: Olyan székelyruha féle?
CS. G.: A harisnya volt székely a férfiaknak. Aztán volt a fehérnépeknek, a székelyruha...
K. Cs.: Mikor viselt valaki székelyruhát?
CS. G.: Viselt mikor valamilyen ünnepség volt. A fiatal leányok még felvették a bálba, én emlékszem, hogy mentünk vele a bálba, hogy örvendtünk hogy forogott a nagy szoknya.
K. Cs.: Voltak olyan ruhák, amelyek a kollektivizálás után jelentek meg?
CS. G.: Én nem is tudom, úgy hívták, hogy japánujjú ruha, nem volt ujja. S akkor jöttek azok a farmerek. De még a gyermekeimnek sem volt farmer. Farmer nadrág volt aztán mikor férjhez ment e leányom, akkor az ura csinált. De míg leány volt nem is hagyta, hogy a haját se levágjuk, az apja nem egyezett belé. Azt mondta, hogy két ágnál szebb haj nincsen, nagy dús két ág haja volt. Akkor férjhez ment akkor levágódott a haja, mert olyan kontyot raktak neki Szeredában, hogy nem lehetett kibontani. Mondom éppeg jó, mert legalább nem kell kínlódj a fésüléssel. Na most már apád nem parancsolhat, mert most más parancsol neked.
K. Cs.: És a ruhákat hol vásárolták meg?
CS. G.: Hát vevődött méterárú, s volt szabóné és vitték oda. Én így leányomnak, s magamnak nem csináltattam amíg küssebb volt a leányom. Aztán hogy kezdett nőni, serdűlő lett, aztán mondtam hallgass ide fiam, már ahogy én varrok, ne én csináljam a ruhádat. Aztán leány, hát konfirmált, mondom hallgass ide, vannak szabónék s vidd oda mondom, amelyikkel akarod csináltasd meg. Aztán úgy vitték, hogy még is legyen kicsi ügyes formás ruha.
K. Cs.: Volt varrónő a faluban, körülbelül hányan voltak?
CS. G.: Volt. Hát én lelkem nem tudom.
K. Cs.: S megcsinálták ezeket a divatos ruhákat is?
CS. G.: Meg, volt olyan rakott szoknyának hívták, na azt, olyan ügyes szabóné volt Csíkfalában lakott, csak már idős volt, meg is halt már rég, a csinálta ezeket a rakott szoknyákot.
126
Aztán ilyen más ruhát, mit aztán csinálták. Én a székelyruhát a lányomnak, amíg küssebb volt iskolás, én csináltam neki, sőt megszőttem az anyagot. Saját kezűleg, Szovátán vettem fekete és piros fonalat, akkor bírtam, nem úgy mint most. A leányomnak, a testvéremnek, a testvérem leányának, akkor Csíkfalában volt az elnökné, annak, akkor volt egy tanárnő, úgy hogy 67 rend székelyruhát szőttem egy végben.
K. Cs.: Akkor lehet, hogy a faluban soknak megvan az ön által készített székelyruha?
CS. G.: Nem mert aztán, úgyibár jöttek-mentek ezek a gyergyóiak, remeteiek, azoknak aztán örökké az a székely ruha típusú ruhájuk volt, aztán attól jött a divat ide is.
K. Cs.: És nájlon harisnyát viseltek akkoriban az asszonyok? Lehetett itt a faluban kapni?
CS. G.: Igen. Igen. Volt egy üzlet. S akkor itt Szeredában 3-4 ruhás üzlet volt, vagy aki ment Vásárhelyre az vette onnat. De volt, volt nájlon... , úgy hívtuk selyemharisnya.
K. Cs.: És Szeredába, Vásárhelyre mivel utaztak?
CS. G.: Hát lelkem gyalog, nem mint most. Alig van itt Szereda 7 vagy 8 kilométerre, kiállunk stoppolni, vagy pedig várjuk a buszt. Vásárhelyt gyalog jártuk meg, átall-vetve vittük az árut, mert ott vették ezt a házi szőttest dolgokot, nem mint most. Most nem kell még a kutyának sem. Mentünk itt né hátra a rövidebb úton. Elindultunk hajnalban a rövidebb úton, mire virradott Vásárhelyen voltunk. Akkor eladtuk az árut, fordultunk vissza, egy pár csecse-becse dolog volt megvettük. Jöttünk haza, még a nap fenn volt s már itthon voltunk. Na de most a busz kényelmes, avval járunk.
K. Cs.: Hallottam, hogy már voltak buszjáratok is.
CS. G.: Volt. Most is van.
K. Cs.: Önök használták az autóbuszt?
CS. G.: Mikor úgy kellett menni, mikor valamilyen fontos dolog volt. Úgy igen, de már csak, hogy éppeg kirándulni menjünk, úgy sohase.
K. Cs.: Kirándulni nem voltak soha?
CS. G.: Soha, sohasem nem voltunk.
K. Cs.: S a falun kívül jártak, vagy a férje járt?
CS. G.: Hát az uram az járt. Csapot papot hagyott, s ő ment, de a család nem volt szabad hogy menjen. De ő ment.
K. Cs.: A férje hova ment itt Romániában?
CS. G.: Hát lelkem volt tanfolyamra is. Homoródon?
K. Cs.: Mit tanult?
CS. G.: Hát brigádosságot. Kiképezték. Homoródon volt vagy kétszer is, háromszor is.
K. Cs.: És mennyi ideig ültek ott?
CS. G.: Egy hónapig kellett menni. Így mondták felkészítő. Egy kerek hónapig ott volt aztán úgy jött haza, mikor úgy mondták, lejárt az iskola. Mikor lejárt az iskola, vagy tanfolyam akkor jött haza.
K. Cs.: És nem mesélt, hogy miket tanítottak nekik ott?
CS. G.: Hát olyan politikai dolgokot. Én nem is nagyon értettem, s nem is nagyon szerettem.
12 7
9. Csalóka Zsuzsanna (sz. 1931, Nyárádszentmárton)
A beszélgetést készítette: Kiss Csilla Erzsébet
K. Cs.: A szülei mikor születtek?
Cs. Zs.: Édesapám 1888-ban és édesanyám 1886-ban. Igen. Én hát nem ismertem édesapámot igen, édesanyámat nem ismertem.
K. Cs.: Meghalt?
Cs. Zs.: Persze. 5-6 éves voltam? Olyasmi. És édesapám ő nevelt, ő rendezett. 5 gyermek volt.
K. Cs.: És testvérei még élnek?
Cs. Zs.: Élnek. 2 meghalt s hárman vagyunk.
K. Cs.: A falun kívül jártak, laktak a szülei?
Cs. Zs.: Hát én a mondás szerint tudom, édesapám azt mondta, hogy voltak talán a Bányaságon, vagy hol nem tudom.
K. Cs.: Tehát akkor voltak a falun kívül.
Cs. Zs.: Egész fiatal korban. De aztán megrokkant, édesapám, ahogy magyarázta, vagy hat hónapig, mert eltörött a lába, s akkor hazajöttek, aztán itt, ebben a szülői házban. Úgy vettük meg a testvértől, s akkor úgy építettünk ide.
K. Cs.: Ön mikor született?
Cs. Zs.: Hát 1931-ben szeptember 20.
K. Cs.: Unokák vannak?
Cs. Zs.: Unoka van! Két lányom van, s annak van két-két leánya. Az egyik Magyarországon van, már rég elmentek, s a másik itthon van a másik faluban, Jobbágyfalván.
K. Cs.: Ön a falun kívül máshol lakott?
Cs. Zs.: Nem, soha. Ez a baj, mért nem mentem el. Nem voltam sehol csak itt. Itt nőttem fel, itt voltam. Elvitt a lányom hogy maradjak ott Magyarországon, jobb volna, mert nyugdíjt is itt csak nagyon kicsit kapok. Itt éltem le az életemet, de azt mondták, honosítsuk oda, de nem mentem, a férjem itthon, akkor én már hova menjek? Itt van eltemetve. Akkor már hova? Vénségemre.
K. Cs.: Magyarországon tetszett járni a lányánál?
Cs. Zs.: Hát hogyne, én voltam. A lányom elment családjával együtt, s akkor aztán én voltam, többször már. Az idén is voltam. Ők is voltak, a férje hozta Szovátára, ő volt az idegenvezető, hogy mondjam na, idegenvezető úgy mondták: s akkor aztán elvittek: a leányomat is, a férjét s engemet. S akkor aztán hazahoztak. Már aztán egy hét múlva jöttek, s akkor hazahoztak.
K. Cs.: Úgy hallottam, hogy él-kollektív volt itten, ez mit jelentett?
Cs. Zs.: Ez már igaz. Mit jelentett? Lelkem olyan úri módon élt aki dolgozott... Élmunkás voltam ez biztos, dolgozni dolgoztam, de most vénségemre kell dolgozzak. Igaz? Vénségemre dolgozok, van itt 25 árnyi hely, két millióba került. A többit kiadtam. Elgondoltam, hogy hát pityókát s egy kis törőbúzát vetettem el, de úgy reafizet az ember, ezt el nem képzeli. Most már előre félek.
Mikor kollektív volt, ugyi igaz, hogy abba nőttem belé, mert ugye itthon dolgoztam, földünk volt, marha volt minden, de aztot nagyon szerettem. Fejtem, fiatal voltam minden, mentem mezőre. De azán fiatal koromban férjhez mentem, hogy már 18 éves koromban szültem, na a nagyobbikot, 1949-ben. Dolgozni nem mentem, három évig neveltem a gyereket, de aztán lett még egy, úgy hogy ketten vannak. És akkor édesapám isten nyugtassa, besegített. Ő éjjel őr volt a kollektívnél, 1950-ben bé kellett állni. Ha akart valaki, ha nem.
128
K. Cs.: Önök az első között beállottak?
Cs. Zs.: Igen. S akkor a férjem nem állott bé, mert neki volt egy kicsi külön birtoka, s akkor rögtön elvitték egy évig munkára.
K. Cs.: Hova?
Cs. Zs.: Szászkézre. Egy évig volt, ilyen... milyen? Katonának vitték, azt mondták, mikor béáll elengedik, de nem állott bé. És egy kerek évig oda volt. Hét hónapos se volt a leányka. Na. És ki kellett töltse, milyen munka, na, nem katona, hanem munkaszolgálatra vitték. Egy kerek évig reáhúzott, s nem kap már semmit. S kínlódtam. Aztán ugye fiatalon mentem hozzá. Már mikor aztán felszabadultam volna mentem a mezőre. Akkor én csak mindig a kollektívben dolgoztam.
K. Cs.: Ön mivel foglalkozott a kollektívben?
Cs. Zs.: Hát előbb voltam zöldséges, azt hiszem hét évig. Szóval a kertészetben. Azután, ugye már a leányok is, iskolás volt a nagyobbik, már lefoglalt a munka. Minden nap mentem: a részem ki volt mérve duplán, mert jó erős vagyok, s akkor mentem remorkát rakni, mindenhova ahova csak éppen kellett.
K. Cs.: A férje mikor hazajött a munkaszolgálatból, beállt ő is?
Cs. Zs.: Hát be kellett álljon, mert itt nem volt megállás. Itt nem maradt kinn senki, esetleg egy öreg bácsi, de be kellett állni. S nem is mondhatnám, hogy ott szoktam meg. Dolgozni szerettem. És aztán beállott, meggyőztem, hogy álljon bé már, ha így van, mert hiába bódorgunk erre-arra. Na, s azután építettük ezt a lakást.
K. Cs.: Tehát a kollektív ideje alatt?
Cs. Zs.: Persze, hát volt nekünk is régimódi három szobás lakásunk. Mint amilyen ez itt künn. Na 23 éves korban építettem és itt vagyok, né, lássa. S a mostani fiatalok mit csinálnak? Hát ezt már nem tudom beélni magamnak.
K. Cs.: Tetszik emlékezni kik voltak a vezetők a kollektivizálás ideje alatt?
Cs. Zs.: Hát hogyne. A kollektivizálásban hát volt Máté Mihály, már meghalt, elnök volt, s Pap Dénes, eleinte ezek voltak. S akkor aztán azután, már aztán öregedett is, bosszúból sokszor meggyújtották.
K. Cs.: Házát?
Cs. Zs.: Hát nem épp a házát, hanem a pajtáját és a szénáját. S aztán akkor felmondott vele s osztán lett Varga Imre. Csalóka Sándor volt a brigádos, Kocsis Gyula volt a brigádos. Na aztán az után három elnök volt az én emlékezetem szerint, aztán lett a Kocsis Gyula bácsi.
K. Cs.: Szerették őket az emberek?
Cs. Zs.: Igen szerették. Hát voltak akik, mikor felbomlott, én már akkor pont Magyarországon voltam, s aztán akkor hallottam, hogy egy részinek nem volt jó, s hordtak el mindent. Ugye én csak egyedül, a lányom Jobbágyfalában volt, ők nem mentek sehova. Még a lovát se vette vissza, ő azt mondta neki nem kell semmi.
K. Cs.: Miket vettek el a kollektivizálás elején önöktől? Veszteségük volt?
Cs. Zs.: Hát beadtuk a vetőbúzát leghamarabb, azután többet nem kellett. Igaz, ami búza volt azt kimerték. S a földet mind elvették. S aztán adták, ahol kaptuk vissza, most is van, éppen elgondoltam, most a télen volt a gyűlés, hogy mindenkit kifizetnek, szóval hogy kell mondják na, mert hallom Magyarországon is, hogy vissza kell adják amit elvettek na, és ki kell kifizessenek. De hát ki fizet ki, hiszen fenn vannak a mit tudom én, hollandok, vagy kik vették meg. De nekünk nem adnak semmit belőle
K. Cs.: Tehát a kollektív épületeken felül kiadják a földeket, azon belül már nem?
Cs. Zs.: Ott van egy út, addig ki van adva, a többi ugye be van építve. Az elnök beépítette,
129
na Nagy Jenő volt, most eszembe jutott.
K. Cs.: Ő az utolsó elnök volt?
Cs. Zs.: Igen. Jó volt, csak egy részének úgy látszik, hogy nem. Jó volt. Mit épített az az ember, s mit javított. És ha az ember panasszal ment, meghallgatta. A többi is meg, mert a többi idevaló volt, de egy részének úgy sem tetszett. De én ahányszor, mert 8 és fél évig volt beteg a férjem, hadifogoly volt, úgy jött haza, de egy ideig traktorista volt. Egy ideig nem volt baj, de aztán egy idő után lerokkant nagyon. Úgy hogy 8 és fél évig volt beteg, gondolja el. Tartottam három marhát két karom után, tartottam két kocát, beteg embert. Mondja meg bárki, hogy hogy rendeztem. A lányomnak nem is nagyon akartam mondani, mert pont mikor meghalt, akkor szült a nagyobbik Vásárhelyt. És nem is tudattam, hogy mennyire beteg, de le volt rokkanva, hogy alig tudott meni, na.
K. Cs.: A férje a kollektív alatt mivel foglalkozott?
Cs. Zs.: Hát vagy három évig volt marhagondozó. Mert hát be kellett kapcsolódni, míg család volt. Édesapám éjjeliőr volt az istállónál, nem volt probléma. De aztán kitanult traktoristának itt Sáromberkén. Tudja, hogy hol van? Nem.
K. Cs.: Igen, hallottam róla.
Cs. Zs.: Na ott volt a traktorista iskola. Ő elment, kitanult, aztán SMT-nél volt Szeredában. S aztán már az utolsó időben, mikor már láttuk, hogy jobb ha itthon traktoristásodik, itthon a kollektívbe, ide jött haza, aztán itt dolgozott, remorkás volt, flitteres volt és aztán itthon ő már megrokkant.
K. Cs.: Hány évet tetszet járni iskolába?
Cs. Zs.: Hát én jártam ötöt itt a gyermekkorom alatt. S aztán azután beiratkoztunk, mert kellett beiratkozni, ide Csíkfalvára. Oda hármat, de úgy, né hogy, estibe s kikérdeztek, aztán úgy letettem a nyolcat. De az mi volt?
K. Cs.: Tanult mestersége akkor nem volt.
Cs. Zs.: Hát nem. Seprű kötni állottunk be, annak is ott három évig megkaptam a légcsőhurutot. Nahát azt csináltam, de egyebet nem. A mezőgazdaságban dolgoztam.
K. Cs.: Szüleinek sem volt tanult mestersége?
Cs. Zs.: Nem, földművesek voltak. A férjem érettségizett és utána elment, öt évig fogságban volt, hát akkor mit tanuljon? S akkor hazajött s akarták, hogy legyen orosztanár. Mert Jobbágytelkén is van egy, aki hazajött, de nem vállalta. Azt mondta, ő az oroszt úgy meg gyűlölt, hogy ő már soha. Ott ment tönkre, azt mondta, s nem vállalta. Aztán mondom elment traktoristának és nagyon jó volt, amíg a SMT volt nagyon jól fizetett, mikor aztán kezdtünk lefele menni, akkor már itt is gyenge volt, és nem volt hova elleni. Jó volt na, azt mondtam, nem baj fiam csak éppen ne légy beteg. De aztán már ment el a látása. Nem tudott vezetni. S akkor erőlködtek, hogy menjen.
K. Cs.: Mivel erőltették?
Cs. Zs.: Mivel? Hát azt mondta az elnök, az első, hogy ha nem jössz, akkor állsz szőnyegre. Én nem tudtam mi volt az a szőnyeg, én sosem kérdeztem meg tőle. Hanem elment a kedve az az igazság mikor ott volt. Kellett menni, ha nem ment bé akkor volt egy munka, itt a gazdaságban, és vasárnap nem számított bemenni. Templomba járó ember volt, istenfélő ember volt, szóval csak a vallás terén. Egyházfő is volt sokáig, 13 évig. És akkor azt mondta, hogy ő egész biztos, hogy ő nem fog menni vasárnap. Menjél el fiam. Hát volt rá eset, hogy elment, de ki is volt fáradva, azt mondja elmegyek a templomba. S akkor, hogy elment a templomba mindenesetre ráfizetett, mert hétfőn, azt mondja, az elnök kiadta a porciómat, s többet nem megyek oda se. Kérdeztem, hogy miért? Mert szőnyegre állították, így mondják, nem tudom, hogy szembesítik, vagy mi, így mondták, hogy szőnyegre állították. Nem csak őt, másokat is. Na s aztán ezért nagyon besértődött
130
lelkileg is, hogy őt miért, mert ő lelkiismeretesen dolgozott, s vasárnap neki hagyjanak békét. Őt kényszerítették eleget ott a fogságba.
K. Cs.: Emlékszik, hogyan zajlottak a közgyűlések, az elnökválasztások a tsz-ben?
Cs. Zs.: Hát tanácstag voltam, de hát... Tanácsos voltam majdnem 12-13 évig. S aztán akkor nyilván kellett hagyjuk. Akik nyilván hagytuk, elmentünk külön egy szobába, s megtárgyaltuk, hogy na jó, s megvolt. Hát itt nem volt hiba azon a téren. Aztán mikor Nagy Jenőt választották, akkor már nem voltam jelen, mert már mind gyengélkedett a férjem, s nem engedte, hogy menjek. Aztán békét hagytam annak. Nem volt hiba, nagyon jól ment. Én szerintem nagyon jól ment
Voltak olyanok, akik nem álltak be a kollektívbe? Tetszett említeni, hogy volt talán egy öreg bácsi.
Hát az Guszti bácsi volt, azok nem álltak bé. Még ki volt vajon? Más nem nagyon. A nem állott bé soha. Nem. Hát az is beteges ember volt, de honnat jött? Állami gyermek volt, Pest mellől jött, és akkor itt vették őt örökbe, s akkor itt maradott. Ő sohasem egyezett bele.
K. Cs.: És őt nem kényszeríttették, hogy álljon be?
Cs. Zs.: Hát kényszeríttették, adtak itt-ott messze földet neki az övéért. De többet nem foglalkoztak evvel.
A többi mind béállott, mert muszáj volt. De nem volt hiba, na, én legalábbis mikor fiatal voltam, még most is azt mondtam, ha dolgoztam, megkaptam. Lehet, hogy egy kicsit huncutkodtak, de azért mi is igen egy kicsit. De megkaptam. Én legalábbis meg, hát én fehérnép voltam, de én igazán, igaz hogy dolgoztam is, de kaptam 7-8 mázsa gabonát, hát az nagy szó volt. Most ott vannak a nagy földek, és nem kapok egy pár mázsát. Amit dolgoztam, megkaptam. Most is vén vagyok, de amit dolgoztam ottan a földeken, még azt a kicsi pénzt is megkapnám. Kapnék egy kis gabonát, s nem kéne búsuljak, hogy ellopják.
K. Cs.: Jelentett különbséget, és miben, hogy ki a munkás és ki a vezető?
Cs. Zs.: Hát igen. Minden esetre. Mindenki oda hajlik. Nekem ki volt adva a papír, hogy menjek fürdőre, de soha sem tudtam, a másik örökké elment.
K. Cs.: A kollektív alatt jöttek ide látogatók?
Cs. Zs.: Hát jöttek. Elvtársak. Más nem. Elvtársak, sokan, annyian voltak.
K. Cs.: Milyen gyakran?
Cs. Zs.: Hónaponként ejsze, mert volt is mit nézzenek. Mert nézze meg, csupasz volt oda fenn, ha tetszett járni ott. De hát lelkem mi van ott építve. Nagyon ügyesek voltak, ez egyszer biztos. Sokan azt mondják nem igaz. Nagyon ügyesek voltak a vezetők az egyszer százas. Ha még az ők malmokra is hajtottak, de hajtottak ide sokat. Na hát nézze meg, itten belül a harmadik ház volt, ottan eladták, s abból építettek egy kicsi házat, aztán javítottak rajta s felépítették ide, semmi egyéb nem volt. S nézze most, még fáj is a lelkem, mikor megyek ott el. Jó, mindenkitől egy kicsit húztak le, mert oda kellett na, de minden esetre nagyon jól ment, kér volt felbontani.
K. Cs.: Milyen ágai voltak a gazdaságnak? Volt az állattenyésztés...
Cs. Zs.: Hát az állattenyésztés volt, s a tejfeldolgozás. És a seprűvel nagyon sokat csináltak, egy – két évig.
K. Cs.: Seprűket?
Cs. Zs.: Rendes seprűket, adták el, volt egy aki vitte el, na az volt, a tej, a marhák egyéb nem volt.
K. Cs.: A seprűket a falubeliek csinálták?
131
Cs. Zs.: Hát, mint például én is. Kellett jelentkezni, hogy ki megy. Egyszer meg kellett tanuljuk, s akkor aztán adtak gépet, és kötöttük a seprűket.
K. Cs.: Hova vitték ezeket a seprűket, hol adták el?
Cs. Zs.: Én már nem tudom, hogy Erdőszengyörgyön volt a vállalkozás vagy Vásárhelyt valahol, mert aztán elvitték. Az utolsó felében már félbe is hagytam, na mert a légcsőm megkapta a betegséget és még mai napig, megvan, de aztán már utoljára gyengén ment, aztán felhagytak avval is.
K. Cs.: Ez olyan melléküzemág volt?
Cs. Zs.: Hát persze. Igen.
K. Cs.: S még volt ilyen lehetőség, amivel pénzt lehetett szerezni, maga a leosztott munkán kívül?
Cs. Zs.: Nem. Hát más nem volt. Mezőgazdaságból meg lehetett jól élni. Aki ügyesen gazdálkodott. Én csak azt mondhatom, hogy mindig egyedül dolgoztam, mert a lányom tanult, mind a kettő, őket nem is fogtam el, ez az igazság. Volt a keltető gép, na. Csirkekeltető, na az az ág még volt, az jó volt.
K. Cs.: Ott hány ember dolgozott?
Cs. Zs.: Hány ember? Körülbelül öt. Leányom ott volt, ő rendezte, már iskolás volt s aztán betették oda, de nagyon jól ment, na. És jól jövedelmezett.
K. Cs.: Csak a falunak vagy a környéknek is?
Cs. Zs.: Nem a falunak. Vitték el a csirkéket. Le volt szerződve vagy hogy volt. Egy vállalat. Jó volt.
K. Cs.: És a seprűkötéssel hányan foglalkoztak a faluban körülbelül?
Cs. Zs.: Hát a seprűkötéssel ejsze 8-an voltunk, akik kötöttük, aztán volt még olyanok, akik segédkeztek ejsze voltak 3-an vagy 4-en.
K. Cs.: Asszonyok voltak általában?
Cs. Zs.: Hát általában inkább emberek. 3-4-en voltunk asszonyok. Na de ugye volt gyümölcsös, szőlő, itt meg lehetett élni, annak idején. 70–80 ezer liter borunk volt. Nem is mondom, hogy most nincsen, mert még a szőlőt visszaadták meg minden, de hát aztán annyi baj van vele, hogy ott kellett hagyjam. Odaadtam, de abból nem lesz semmi. Felit odaadtam, de azt mondják gyenge nagyon.
K. Cs.: Újítások, építkezések a raktárokon kívül voltak a kollektivizálás idején?
Cs. Zs.: Hát aztán Jobbágyfalát is építették, Búzaházán is javították. Hát ugye mindent.
K. Cs.: Például miket?
Cs. Zs.: Hát akkor az istállókor, akkor Jobbágyfalában is volt iroda. Nagy épületek voltak, nem csak itt s Vadadban. Habár Vadadot nem nagyon, de oda is, mert aztán mikor összecsatolták, oda is építettek mindent. Annak is volt de innen is kapott, úgy hogy az széjjelosztódott az öt faluban. S Csíkfalában az istállók mind innen építettek, hát nem innen, mert ott is dolgoztak úgy, mint mi, de ezeket építették, nemcsak itt. Ezek voltak.
K. Cs.: Hallottam, hogy a gázt elég hamar bevezették a falúba. Önök is első között bevezették?
Cs. Zs.: Elsők között voltunk, de azt mi fizettük, nem a kollektív. Még a kollektív akkor gyenge volt. Hát azt mindenki az ő sajátját vezette.
K. Cs.: A villanyt mikor vezették be?
Cs. Zs.: Hát a villanyt is az elsők között, de hogy éppen mikor? De elég rég bé volt, mert legelsők között mindenhol ott voltunk na.
K. Cs.: A víz még nincsen bevezetve?
Cs. Zs.: Hát a víz nincs, azt az egyet nem. Miért nem tudtam, csak beteg voltam, s nem
132
volt kedvem sem. Azt rontottam én el, hát ott a konyha be kellett volna..., még most is azt mondja a leányom, kösse bé, hogy bent legyen legalább. Meg volt csinálva az épület, hogy legyen fürdőszoba, már akkor. De ugye 8 és fél év letett engem nagyon. Anyagilag is. De hát, azért bé tudtam volna vezetni, még most is bé kellett volna. S elfeledkeztem erről. Egyebet csináltam, de azt nem. Kivezettem a kútból a vizet, mert megtelik, tudja, mé nem vezettem bé, és most is azt mondja, vezessük bé a konyhába. De hát 74 éves asszony mit csináljon?
K. Cs.: A kollektivizálás után több ház épült a faluban?
Cs. Zs.: Hát nem lett több, mert elmentek a Bányaságra, egy része, nem egy része, hanem jócskán.
Akkor ugyanannyi marad a házak száma?
K. Cs.: Vásárt tartottak a faluban?
Cs. Zs.: Nem, Hódoson volt a vásár és Szeredában. Ja, hogy eladtak, itt nem nagyon adtak el semmit.
K. Cs.: S Hódosra meg Szeredába mivel mentek?
Cs. Zs.: Marhákkal, disznókkal, malacokkal, majorságokkal, ilyesmivel. Úgy hogy eladják itt a falúban, nem nagyon, adtak el.
K. Cs.: És mivel utaztak odáig?
Cs. Zs.: Mivel? Szekérrel és biciklivel, én már örökké biciklivel. Csak most a lábom fáj, s azt mondta az orvos nehogy felüljek mert a vérnyomásom is nagy, menjek gyalog. Úgy búsulok, mondom éppen, hogy 1, 2, 3 alkalommal elmentem még Szovátára is biciklivel és Vásárhelyre, minden hova. S biciklivel, akinek volt azzal, s aztán szekérrel. S akkor, ezelőtt már 20 évvel már volt autó.
K. Cs.: Ezt a házat mikor építették?
Cs. Zs.: 1953-ban.
K. Cs.: Azóta volt újítva, renoválva volt?
Cs. Zs.: Nem. Hát annyi, hogy festettem.
K. Cs.: Hozzátódva épület?
Cs. Zs.: Hozzátódva az a hátulsó. S lássa itt, ahol látszik ilyen munkákat csináltunk. Itten volt egy folyosó ide jöttünk be, itt volt egy kis konyha, én nem tudom mért csináltuk, s akkor volt egy kamra. Aztán nekifogtunk, láttuk mi is, hogy nem jól van, akkor aztán kivettük ezt a falat, a kamarát is kivettük, de már csak mikor beteg lett a férjem, hogy nem feküdt odabenn és sok volt a látogató, ugye 8 és fél év sok volt. És azt mondja ő nem fekszik bent, ő itt feküdt. Itt volt a kanapé akkor, ő itt feküdt. És kivettem és ide tettük. Azt a konyhát meg azután építettük.
K. Cs.: S a bútorokat mikor vették?
Cs. Zs.: 1970-ben. Mert a leányom aztán készült férjhez, s akkor aztán vettük ezt a középső szobát, a többit aztán az után veszegettem.
K. Cs.: És háztartási gépeket a kollektivizálás alatt tudtak beszerezni?
Cs. Zs.: Rendes asztali kályhát, nem volt csempe, s a másik szobában van egy melegítő.
K. Cs.: Televíziójuk van?
Cs. Zs.: Az már ’70-ben megvolt.
K. Cs.: Hűtőt mikor sikerült venniük?
Cs. Zs.: Annak is van 20 éve. De nem ez volt, csak a lányom azt mondja, adjam oda, mert igen nagy az ide. Vigyed fiam, mert nekem nem kell. Neki megvolt akkor mikor férjez ment, 1970-ben. Nekik akkor már megvolt, s egyedül minek?
K. Cs.: Rádió mióta van?
Cs. Zs.: A rádió ejsze 1960-ban már megvolt. Itt az üzletben volt, s hát megvettük. Hát
133
most is megvan, ott van benn egy nagy rádió. Akkor az volt, aztán egy kicsit vettünk, hogy legyen nekem kinn.
K. Cs.: Egyéb háztartási gépet a kollektív idő alatt tudtak venni? Varrógépet?
Cs. Zs.: A varrógépet megvettük eleinte, már ejsze 1960-ban megvolt. Megvettem azt még akkor.
K. Cs.: Volt-e változás a ruhák terén, ahogy megjelent a kollektív, ahogy öltöztek az emberek?
Cs. Zs.: Hát volt, egyeseknek. Nem mindenkinek. Nem.
K. Cs.: Milyen volt a divat akkoriban, milyen ruhákat viseltek?
Cs. Zs.: Hát mindig elkarcsúsított ruha, már amire emlékszem, én csak az enyémről beszélek. Elkarcsúsított ruhák voltak és szép foknyi ing hegyes spiccel.
K. Cs.: S milyen hosszú szoknyákat hordtak?
Cs. Zs.: Térden alul egy ennyivel. Nem volt hosszú. Fekete passz szoknya és fehér blúz.
K. Cs.: Hol varrták ezeket a ruhákat?
Cs. Zs.: Én jómagam megvarrtam.
K. Cs.: Igen?
Cs. Zs.: Persze. Már mikor a lányaim nőttek én varrtam, csak aztán, mondjuk dolog is volt, mert ez a valóság, s aztán már a lányom, hogy járt ő már kilépett, mondom, tessék vigyed. S aztán volt egy Csíkfalvába, s oda vitte örökké.
K. Cs.: Csak maguknak varrt, vagy a faluban másnak is?
Cs. Zs.: Hát varrtam egy párnak aki, mondjuk egy kicsit gyengébb volt. S aztán eljött kicsit segíteni, volt egy család itten, na annak aztán varrtam, gyerekeknek. S aztán magunknak hát persze. A férjem vett inget, s magamnak mindent megvarrtam. S még ezelőtt 6 évvel is, de most már meggyengült nagyon a szemem. S most már nincs is türelmem hozza.
K. Cs.: Nájlon harisnyát hordtak akkoriban az asszonyok?
Cs. Zs.: Persze, hogy volt, akkor is volt.
K. Cs.: És hol lehetett megvenni?
Cs. Zs.: Szeredában vagy Vásárhelyen. Meg lehetett venni csak legyen pénz, nem volt baj azzal.
K. Cs.: Itt az üzletben lehetett kapni?
Cs. Zs.: Én elmentem Vásárhelyre ott megvettem. Ott volt. Harisnya-bugyi nem, hanem harisnya. Mert én kövér is voltam, most is az vagyok, de akkor kövér voltam, s nem bírtam.
K. Cs.: S Vásárhelyre ugyancsak szekérrel utaztak?
Cs. Zs.: Dehogy, busszal, vagy vonat volt, kisvonat. S aztán aki akart az elment. S ha nem hát itt volt a kollektív kocsija s elmentünk azzal.
K. Cs.: Mikor megjelentek a konzervek a kollektívideje alatt az üzletekben, változott az önök étkezési szokása?
Cs. Zs.: Én nem ettem soha sem, nem is eszem most sem a botit. Nem foglalkoztam én azzal, volt majorság, disznót mindig vágtunk, beosztással. Én nem, most sem eszem meg soha. Nem.
A lányom ők eszik, szeretik, de én nem.
K. Cs.: Emlékszik olyan ünnepekre, amelyek a kollektivizálással jöttek be divatba?
Cs. Zs.: Tartottunk ünnepet, sütöttük a flekkent. Hát, hogy azt hogy milyen ünnep én nem tudom, de volt elég. Fenn volt a kollektívnél, s mivel, hogy fiatalok voltunk be voltunk szervezve. S mentünk s kinálgatóztunk, s jó volt.
K. Cs.: És ezek az ünnepélyek, hogy zajlottak le? Volt étkezés, s ezen kívül?
134
Cs. Zs.: Ott bál, s táncoltak az emberek. Igen biza. S voltak elvtársak s megtartották s úgy.
135
10. Fazakas Irma (sz. 1926, Csíkfalva)
A beszélgetést készítette: Molnár Judit
M. J.: Az Irma néni szülei itt éltek a faluban?
F. I.: Igen, itt éltek a faluban.
M. J.: Ők mikor születtek?
F. I.: Édesapám 1901-ben, édesanyám 1906-ban. De apám öt éves korában árván maradt, anyám még tizenhat éves sem volt, az apja meghalt. Összerakták őket.
M. J.: Mikor házasodtak össze?
F. I.:’20-ban házasodtak össze.
M. J.: Hogy hívták őket?
F. I.: Kocsis Lajos és Balogh Júliánna (Lilla). Aztán, szomorú, hogy elmondjam, ami az igaz, de én hazudni nem tudok… S nem szeretem… Apám félrekapott, anyám meg unta. Ekkora kis koromtól megutáltam a rossz viseletű nőt, s mai napig útálom. Aki rendes szeretem, becsülöm, tisztelem. De kellemetlen életet éltek.
Voltunk négyen testvérek. Kettő meg volt nősülve, s a feleségeik állandóan marcangolták, hogy anyád ilyen meg olyan. Mert anyánk egy hónapban egyszer megitta az italt. Én hiába hazudok. Megitta, de annyit dolgozott, mint egy állat. S egy húsvétban összetűztek a bátyámmal, s az a lábával rúgta őtet, s a lábával így visszaütötte, s azt mondta az ügyész, hogy tizenkét centire hasadt a máj, s tizenöt percre rea halott volt. S ez alatt az idő alatt volt, míg a férjem a börtönben volt. Mennyi szenvedésen mentem én keresztül. Én annyit nem tettem anyámra, hogy a kezemet rea tegyem, soha az életben, se szóval, se tettel.
M. J.: Melyik évben halt meg ő? Az édesanyja.
F. I.: 1964-ben.
M. J.: Irma néni, mikor tetszett születni?
F. I.: Én ’26-ban, 1926. szeptember 3-án.
M. J.: Irma néni mekkora gyermek volt a többiek mellett? Ki volt a legnagyobb?
F. I.: Mihály volt a legnagyobb, utána Lajos, az Sepsiszentgyörgyön orvos, akkor én voltam a harmadik, s a kisebbik öcsém.
M. J.: Mivel foglakoztak Irma néninek a szülei?
F. I.: Földműveléssel, mind a ketten. A bátyámat tanítatták orvosnak, mert az tessék elhinni, hetedikes volt, s az olyan kicsi gyermek, volt, hogy… Én két évvel kisebb vagyok, mint ő, de be tudtam venni a hónom alá. Vitte Kersztúrra édesapám. Szekérrel vitték akkor. Mindent felpakoltak. Szalmazsákot megtöltötték, minden. Vitte Kereszttúrra, mert a tanító azt mondta: „Lajos, vigye el feltétlenül iskolába ezt a gyermeket.” Nagyon jó tanuló volt. Csak nem nőt eggyet sem. Édesanyám annyit sírt, annyit búsult, hogy… Volt itt egy postás, ekkorácska volt. Két kicsi karja volt, s a két kicsi karjával vitte a postát. S azt mondja, hogy csúfságja lesz a falunak, s valahogy vigyék el iskolába. Elvitték. Pedig minden jót odaadott édesanyám neki. Fejőstehén volt, minden volt. Elvitte édesapám, így szeptemberben az iskolába, s mikor hazajött a karácsonyi vakációban, akkora volt, mint én. Hamarabb akkora volt, hogy a hónom alá bevettem. Olyan örömmel voltak a szüleim, hogy azt se tudták, hova legyenek el, hogy a gyermek megváltozott egészen. Kedves lett, mert búsult ő is. Úgy, hogy nem nagy ember, de rendes ember. Megélhet, bárhol meg tud jelenni. Most azt hiszem nyugdíjba ment. Most ő nyolcvanegy éves. Két évvel nagyobb, mint én.
M. J.: A másik testvérek mivel foglakoztak?
F. I.: A másik testvéreim, azok gazdálkodtak. Gazdasági munkával, földmunkával foglakoztak.
136
M. J.: Ők is hét osztályt végeztek?
F. I.: Ők is. Mind. Mindegyikkel elvégeztette édesapám a hét osztályt.
M. J.: Irma néniék is földműveléssel foglakoztak?
F. I.: Igen.
M. J.: S mikor tetszettek összeházasodni?
F. I.: 1946-ban. Misi született 1947-ben, s ez született, Gyula 1948-ban. 1946-ban házasodtunk össze, s nem is volt baj, éltünk rendesen, csak közbejött a puskahistória, s tönkrement az egészsége. A téglagyárba járt közbe a férjem, hogy a nagyobbik fiúnkat tudjuk tanítatni. Bukarestbe járt, a színesfém kohászatra. Biza, nem könnyű volt. De jó tanuló volt, s odaadtuk. Azt mondtam, valahogy, mi itthon nélkülözünk, nyűgölődünk, csak éppeg, hogy szeret tanulni, tanuljon.
M. J.: Ez a fia most hol van?
F. I.: Meggyesen.
M. J.: Mivel foglakozik?
F. I.: Ő most nyugdíjba van, most örökölt egy szép belsőséget. Fazakas János miniszternek a testvére a fiamat örökbe vette. Egy szép háromszobás lakást, s egy kicsi belsőséget, Meggyes külső felin van. Mindent, mindent reakötött a Fazakas név után. Csak névismerőse volt. Reakötött, s most halt meg a tavaszon az öregasszony, kilencvenhárom éves volt. A rokonaiból páran elmentek. A fiam temette el. Asszonyt fogadott melléje, ő rendezte teljességgel. Akármi kellett, ő vitt neki. Volt egy garázsa, ott tartotta a fiam a kocsiját. Legalább huszonkét éve, hogy reaíratta a bensőséget a fiamra
M. J.: Ennek a fiának hány gyereke van?
F. I.: Kettő. Van egy leánya, s van egy fia. A fia van Kolozsváron, ott épített lakást. A leánya, pedig van Pesten. A férje gyergyócsomafalvi. Ügyvéd a férje. Az unokám pedig, Orbán Viktor mellett dolgozott. Mert végezte a gyógyszerészetit, a közgazdászatit, s a politológiát. Ott a parlamentben dolgozott Orbán Viktor mellett, csak most két kicsije van. Ott (mutatja a falon a képeket). Ez a második fiam, Gyula.
M. J.: S neki van gyereke?
F. I.: Egy fia van, s egy unokája. Tizenhárom hónapos. Most voltak itthon pünkösd előtt, valami esküvőre.
M. J.: Ők most hol laknak?
F. I.: Monorban. Magyarországon. Olyan kedves, szép gyermek, hogy… úgy megyen… Kilenc és fél kilós. Amit megfog, aztán úgy megfogja, hogy annak szakadni kell.
M. J.: Ez a két gyereke volt csak Irma néninek?
F. I.: Igen, ez a két fiam.
M. J.: Arra tetszik-e emlékezni, hogy 1945 után ki vezette a falut?
F. I.: Szász János volt a bíró, mert úgy mondták ezelőtt, hogy bíró, utána Balogh Jóska volt. Szász János ügyes ember volt, de mindenki a maga hasznát nézte. Mit csináljunk?
M. J.: 1949 után, a fordulat után ki volt?
F. I.: Akkor az volt, az a Balogh Jóska. Balogh Gyuri volt a brigádos, a csoportfelelős, s ilyesmi, s Fogarasi Jóska. De itt különösebb nem…
M. J.: Irma néniék beálltak-e a kollektívbe?
F. I.: Bé, bé, ott nyűgölődtünk, s onnan állott ki a férjem a téglagyárba, azért, hogy tudjuk a fiunkat taníttatni. Másabbképpen nem volt honnan, mert a kollektívből nem kaptunk, csak annyit, hogy azt a szuvat kenyeret megvegyük.
M. J.: Mikor ment át a kollektívből Irma néni férje a téglagyárba?
F. I.: Hát, ejsze, hat-hét évet dolgozott a kollektívbe.
M. J.: S ott mit dolgozott, mi volt a munkája?
13 7
F. I.: A mezőn dolgoztak, osztottak ki részeket, s a mezőn dolgoztunk. Hogy elment a téglagyárba, még a kerthelyiséget is elvették. Én dolgoztam egyedül. Volt úgy, hogy két részt is megdolgoztam, azért, hogy valamit kapjak.
M. J.: Mekkora volt egy kertrésznek a nagysága?
F. I.: 15 ár. S 30 ár a belsőségünk, s egész nyáron dolgoztam, hogy a belsőségnek a fele... Szóval, hogy a férjem után, hogy ne vegyék el kertet, azért dolgoztam le a fél kertért. Elment a fiam, ez, hogy… nagydarab kukoricát kapáltam meg, nagyot, s le is szedtem. Mentem kölcsön, s nekem is jöttek. Le is szedtem, s a csomóból elvitték a rengeteg kukoricát. S ment a fiam, hogy adják ki a részt, s azt mondja az a Fogarasi Jóska, csoportfelelős volt, hogy milyen részt? Hát, amiért édesanyám dolgozott. Azt mondja, az le van húzva a kerthelyiségbe. De mi a kerthelyiséget kifizettük neki, száraz pénzzel. S mindamellett termeltem a paprikát, a fiam megnősült Alvincről, s ott az apósáék termelték a paprikát, úgy, hogy őrölték, s aztán mi is nekifogtunk. 22 esztendeig, tessék elhinni, minden szeredán, s minden vasárnap 6 órakor a szeredai piacon voltam, gyalog, s a hátamon. Nem könnyű volt, de megtettük azért, hogy tudjuk a fiunkot is segíteni. Ez három évig volt Sáromberkén, traktoriskolában. Traktorista állásban a SMT-nél dolgozott. Nem kap semmi nyugdíjt, úgy el van keseredve. Most vettünk egy disznócskát, mert ha jönnek, négy családnak kell csomagolni. A lelkemet is odaadnám. Nem tudnék eltagadnék semmit előlük.
M. J.: Itt ki kezdte a kollektívet, ki kezdeményezte?
F. I.: Itt? Minek hívták? Ja, mennyit sírtunk, bár hagyták volna úgy, ahogy volt, mert sokkal jobb lett volna, mint, ahogy most van. Hát most is azok vezetnek, a kommunisták. Most is azok, más senki. Én az RMDSz-t is tisztelem, becsülöm, fizetem a tagságot, a magyar igazolványt is kiváltottam, de nem… Mindegyik csak azért kapaszkodik, hogy a nagy fizetés megkapja s… Markó Bélának is itt van, a Lovasfogadó, az övé, s még van, még van. Mindegyik felhalmozza magát, s a néppel nem törődnek, azt hiszem, semmit. Nem is törődnek. Éppeg az újságból is olvasom, hogy, a fűtésdolgot, hogy milyen cirkuszok vannak. Két milliót kapok nyugdíjt, mert kapok veteránt, a férjem után. Ő a téglagyárba dolgozott, kapok onnan is, s kapom a kollektív nyugdíjt. Úgy, hogy kereken két millió lejt kapok.
M. J.: Mennyi kollektív-nyugdíjat tetszik kapni?
F. I.: Hát én most már, ha a nyugtát előveszem. Az, ha megmutatja. Mert együtt osztják a hármat… Ez a kollektív-nyugdíj, ne.
585000 lej.
Igen, az a kollektívnyugdíj. A veterán az 200000. Az állami a többi. Kereken két milliót kapok. Na, de most úgy megnyomtak a gázzal is, hogy, hogy nem győzzük. Tudja a nyavalya, hogy milyen pótlékot nyomtak rea. Ha égessük a gázat, ha nem, mindegy, az úgyis kell fizetni. Nem könnyű az élet, de kell vinni, ahogy tudjuk, úgy.
M. J.: Kik álltak be elsőknek a kollektívbe?
F. I.: Elsőnek: Fazakas Jani, Balogh Gyuri s Balogh Jóska, Szász Mózsi s ezek voltak a fő vezérek. Úgy sírtunk, hiába örököltük azt a földet, de vettünk is közbe…
M. J.: Hogy volt megszervezve a kollektívbe a munka, hogy szervezték meg a munkát?
F. I.: Hát kiosztották, s ők maguk felhalmozták.
M. J.: Földet osztottak ki?
F. I.: Földet, mindenkinek kimérték. Na te ezt kapálod. Tettek egy-egy jegyet. Te ezt kapálod kukoricából, ezt kapálod répából, vagy napraforgó, vagy, ami esett. Te ennyit kaszálsz. Annyit dolgoztunk, mint az állatok, hogy valahogy, valahogy napról napra
138
éldegéljünk. S, mondom, azért ment el a férjem is a téglagyárba, de rögtön, még a kerthelyiséget is, de itthon volt a kert, azt is rögtön elvették, hogy miért ment el.
M. J.: A faluból olyanra tetszik-e emlékezni, aki nem állt be a kollektívbe?
F. I.: Hát, itt egy öregasszony nem volt beállva, egyetlen egy, s az a hívő, akit mind mondtunk, hogy mind perel. Volt egy belsősége az öregasszonynak, s a két unokájának odaadta. S azt is elvette, s pereli. Perel, állandóan perel. Három gyermeke van, s hivő felesége volt, de elzavarta, elüldözte. Most Magyarországon van.
M. J.: Kik voltak a brigádosok?
F. I.: Balogh Gyuri, Nagy János, Fogarasi Jóska, László Albert. Még ki volt? Tudja a Jóisten. Ezek voltak a csoportfelelősök. A brigádos Balogh Gyuri volt. De még volt Mezei Karcsiné, női személy volt, de valahogy iskolát végzett. Olyan piszkos volt, hogy egy cső kukoricát nem lehetett hozni, egyet.
M. J.: De úgy egyébként loptak-e a kollektívből?
F. I.: Hát, aki tudott lopott, aki arravaló volt, de én… Egyszer, szedtük a paprikát, mert nagy kertészet volt ott a belső részen, szedtük a paprikát, s hát mindenki úgy vitte, úgy loptak szerteszéjjel. S azt mondják, te miért nem teszel bé oda ne a Máré Zsiga kóréjába egy kicsit. Na, Varga Zsiga volt ott a fő kolompos.
M. J.: A kollektívbe?
F. I.: Igen. S mindenütt. Áronnak az apja. S hát gondolom, másnap elmegyek, mert úgy csak segíteni voltam, hogy hozzam el azt a kicsi paprikát, amit otthagytam, bétettem. S nem szembejött velem. S azt mondja, mit visz? Dehát egy lyukas neccbe volt, hát látszódott, hogy paprikát. Én úgy megijedtem, hogy én soha többet egy ágszálat nem mertem volna hozni, hogy akkor felszólított. Azt mondja: loptál te is. Hát én csak egy ennyit vittem, de akik ott voltak közelebb, vittek. Vittek, s azok éltek is, inkább. De, aki gyávább volt… Jól mondják: gyáva népnek nincs hazája. S csak úgy voltunk.
M. J.: Mennyi fizetést adtak a kollektívben?
F. I.: Semmit. Terményből adták ki, amit adtak. Semmit, egyáltalán, fizetés nem volt, csak az, hogy megdolgoztad ezt a földet, s ennyi százalékot adunk. De mondom, nekem még azt sem adták, amiatt, hogy levonták a kerthelyiséget.
M. J.: Akkor nem volt olyan, hogyha egy napot dolgoztál, valamennyit fizettek érte?
F. I.: Semmit. Béírták normába, s aztán mikor felbomlott a kollektíva, akkor osztogattak, de ott megnyüvesedett a rengeteg gabona, tönkrement minden. S ők autószámra lopták a kollektívát.
M. J.: Kik?
F. I.: Az elnök. Nagy Jenő volt az elnök, s itt a Cserén, mert úgy hívják ezt a részt, hogy Csere, autó árpával sűjedett el. Ki kellett húzatni. Éjjel vitte, s ki kellett húzatni.
M. J.: A sárból?
F. I.: Igen. Úgy. Hogy napvilágra került minden. S mi a helyzet? Úgy meggazdagodott akkor, s most leköltözött Szeredába, s ott lakást építet. Most onnan is a család kirúgta, s most kóvályog szerte-széjjel, de meg is érdemli a sorsát, mert úgy viselkedett. Megérti az ember, vezető kell mindenütt, de úgy, ahogy illik. Ki mire megdolgozott adja meg, s ha nem dolgozott, ne adja.
M. J.: Ezek a Nagy Jenőék közgyűléseket tartottak-e?
F. I.: Igen, igen, csak én nem mentem soha, se egy gyűlésbe, se sehova. Akkor bomlott fel a kollektíva, mikor a férjem meghalt. 1991-ben. akkor bomlott fel a kollektív, s aztán adogatták így vissza a földeket. A mérnök csodálkozott, mert, vagy hat darab földet vettünk is. Tessék elhinni, rongyoson, mezítláb, ahogy lehetett úgy jártunk, hogy
139
tudjunk adni a gyermekeknek. Aztán azért adtuk az iskolába, hogy ne azt az életet éljék, amit mi éltünk. Nehézségek voltak. Volt mindenféle sorsunk, annyi világot éltünk, annyi nyomorúságon keresztül mentünk, hogy…
M. J.: Az ilyen Nagy Jenőket, a vezetőket hogy választották meg? Hogy lettek belőlük vezetők?
F. I.: Tudja a görcs, hogy hogy lett. Fiatalember volt, s béállott a pártba. Az én fiamot is elhívták a pártba, mert akkor vált el a feleségétől, s azt mondták… 1977-ben született a gyermek, s hogy elváltak, azt mondták,… Gálfalára ment férjhez… azt mondták, van ott családja, nagy… s itt nem voltunk, csak a férjem, s én, s a fiam. A lakás nagy, ezt úgy építettük, a paprikából. Azt mondták a fiamnak, az elnök, ez a Kilyén Domokos, néptanácselnök. S azt mondták, hogyha béáll a pártba, a gyermeket, még vagyok arra képes – hát még akkor fiatal voltam –…
M. J.: Melyik évben volt ez?
F. I.: Ez, 1978-ban. Azt mondták nekem, hogy ideadják nekem a gyermeket, hogy, szóval az apjának, mert én vagyok még arra képes, hogy a gyermeket felneveljem. S akkor, nem kell fizesse a gyermektartást. Hát elvállást is közretették. A fiam aztán nekikeseredett, s iddogált egy időben, egy-egy kicsit…
M. J.: A kollektívvel kapcsolatosan, azt tetszik-e tudni, hogy a vezetők kitüntetéseket kaptak-e? Látogatók jártak-e ide máshonnan?
F. I.: Hát jártak biza, amennyit éppen elgyőztek, loptak, amennyit eltudtak s mindent, mindent…
Voltak ilyen osztályok: voltak, akik a földekkel foglakoztak, voltak, akik az állatokkal…
Igen voltak állatgondozók, volt. Incze Lajosék, s, mittudom én. Még a szomszédék is, pedig nagygazda család volt. A szomszéd is ott volt feleségestől. Az én öcsém fogatos volt. Többen voltak fogatosok. Ők még gyűjtöttek maguknak, amit tudtak.
M. J.: Tetszett mondani, hogy tetszettek paprikát termeszteni, ugye? S, hogy abból tetszettek a házat építeni. Hogyan termesztették ezt a paprikát?
F. I.: Ezt a paprikát, az orvos bátyámnak az édesapám egy olyan belsőséget adott, hogy mindegyiknek egy fél hold kertje volt. Szóval, 30–50 ár. Ezt a paprikát vetettük, melegágyba. Nyolc méteres melegágyat csináltunk, koratavasszal. Neveltük, ültettük, akkor kapáltuk, legalább tízszer, szárítottuk. Itt van hátul egy kicsi konyha, az annak volt építve, hogy abba… Tizenhat rostánk volt, ilyen drótból, két méteres rosta. Azt raktuk meg, de minden egyes paprikát fényesre törülgettünk, s a szárát levágtuk, s úgy tettük szárítani. Így megfogtuk, s ha roppant össze, akkor raktuk zsákba. Gyolcs zsákot csináltam, s azt töltöttük meg szárazpaprikával, s akkor tettük le a cementre, mert azt felmosott, tiszta cementre, tapostuk össze, tettük kicsi helyré. Volt úgy, tessék elhinni, hogy 250 kg paprikát megőröltettem, amit nagyjából itthonról, a háztól elvittek. Annyira, annyira: finom is volt, szép is volt a színe. A paprikánál az a fontos, hogy, hogy mondjam, ne évről-évre álljon, mert akkor barnul. Olyan gyönyörű piros volt, hogy… mondom, volt úgy, hogy csak 60–70 kg sikerült. Jöttek motorral, s mindenhonnan szerteszéjjelről, s elvitték mind egy dekáig. Máskor, mondom, volt úgy, hogy megérte az újat, mikor több volt. Akkor minden szeredán s vasárnap… így a villanynál néztük meg, hogy a pénzt, hogy milyent adtak… abból építettük a házat.
M. J.: Mikor tetszettek felépíteni a házat?
F. I.: 1973-ban.
M. J.: Jól megfizették akkor a paprikát?
F. I.: Akkor 60 lej volt kilója az őröltpaprikának, de tessék elhinni, hogy 15 kiló nyerspaprikából alig lett 20–25 dkg, úgy kiszáradott. De, ha nem ügyeltünk, akkor
140
úgy megpenészedett, hogy akkor azért kellett eldobni. Úgy kellett vigyázni, úgy kellett törülgetni. Vinni fel az egészet a padlásra, elteríteni, ahogy szedtük. Pirosan szedtük. Ott, ahogy az egyik annyira leszáradt, törülgettük a másikokot naphosszat. Tükörfényesre.
M. J.: S ekkor a férje dolgozott a téglagyárban, mikor tetszettek a paprikát termeszteni?
F. I.: Igen.
M. J.: S neki mennyi volt a fizetése?
F. I.: Hát neki, 2000 lej, ilyesmi. Annyi.
M. J.: S 60 lej volt egy kiló paprika?
F. I.: Igen. De elmerem mondani, hogy a paprikából építettünk mindent.
M. J.: Más kereset nem volt akkor ugye, csak a paprika, s a férje fizetése?
F. I.: Igen. De azért a kollektívbe is a részt megcsináltam, ameddig egyéb odakerült, hogy a paprikát megkellett legkevesebb tízszer kapálni. S azt szedni, s azt felrakni. Oh, rengeteg munka. Méghogy meghalt a férjem, egy évben még termeltem, s volt egy asszony, azt egy nem tudta, mert a rostára felrakni, kettő kellett felrakni száradni. De még most is jó volna, ha volna ki csinálja. Hiába. Egyedül nem tudtam, a fiam nem volt itthon, ő nem segített. Ebből építettünk, bizony, a paprikából.
M. J.: S a kollektívben, vagy a faluban mások nem nézték rossz szemmel, hogy tetszettek a paprikát termelni?
F. I.: Hát… nekifogott osztán a bátyja is, a férjemnek a bátyja. Még él, öreg. 91 éves. Ők is nekifogtak, mert megirigyelték. Azt mondta a fiam: édesanyám, ha valamibe fognunk kell, mert nincs életlehetőség.
H M. J.: onnan hozták a magokat?
F. I.: Felvincről, az apatársunktól. Onnan hoztuk.
M. J.: S ők tanították meg azt is, hogy hogy kell készíteni?
F. I.: Ők, ők mutatták meg, hogy hogy szárítsák, s hogy… Egyszer, kezdett olyan havas eső lenni, s na hamar, szedjük a paprikát, s vessük csomóba. Egy darabját el kellett vessük, úgy megpenészedett. Azt nem lehetett másképp, csak elterítve, nagyon vigyázni rea, ne penészedjen. Még a szagján is érzett.
M. J.: Állatokat tetszettek-e közbe tartani?
F. I.: Tartottunk, amit tudtunk, mindent, hogy valahogy éljünk. Hogy a gyermekeket tudjuk rendezgetni, mert ez Sáromberkén, s a másik Bukarestbe. Előbb Szeredába végezte a tizenkettőt. Szeredába érettségizett. S a tanár jött fel ide, hogy a fiával engedjük el Bukarestbe, mert azt mondja, egyet sem kapott olyant az osztályba, aki megfelelő legyen, csak az én fiamat. Olyan rendes gyermek volt, hogy rea lehetett akármit bízni, s nem vitte rosszba. Elvitte az ő fiával, s ott végig az apja, míg Bukarestbe a felvételi vizsga lezajlott. S az enyémnek sikerült, s az övének nem. Olyan bánattal jöttek haza. Én sírtam, hogy mit tudott csinálni az a gyermek. Románul nem tud, hát az mit tud? Azt mondták neki, hogy miért jöttél ide felvételizni, mikor te magyar vagy? Miért nem mentél Magyarországra? Azt felelte: azért, mert itt születtem. Nem volt mit szóljanak, azt mondta, itt születtem.
M. J.: A házépítés után tetszettek-e venni bútorokat, háztartási gépeket?
F. I.: Igen. A bútoraimat, hogy építettünk, kiraktuk a csűrbe. Úgy tönkrement, a nap bésütött, a festékek összefolytak. Meg tudom mutatni. Két szoba úgy van, hogy akármelyik pillanatban, ha valaki jön, az legyen rendbe. Fiam jön. Úgy egyeztünk meg ezzel a fiammal, mert van három szoba, két konyha, két kamara, s fürdőszoba, hogy a vinkliszoba, s ez a konyha, s ez a kamara marad nekünk az öreggel. Neki marad két szoba, konyha, kamara s fürdőszoba. Azt mondta: édesanyám, én ott megférek.
141
M. J.: A fürdőszobát is akkor tetszettek építeni, amikor a házat?
F. I.: Akkor. 1973. Egyszerre. De a WC-t nem engedte az öreg, hogy betenni. Azt mondta, hogy akinek baja van, menjen ki a WC-re. Nem engedte.
M. J.: A faluban akkor még folytak-e építkezések?
F. I.: Voltak. Többen. Fazakas Ilonka is akkor építetett, s itt fenn Varga Jóska, s voltak… Voltak építkezések.
M. J.: S akkor tetszettek a tönkrement bútorok helyett másakat venni?
F. I.: Aztán, ahogy a fiam megnősült, csináltattam két kanapét, tiszta újat. A szekrényeket csak kivittem a hó tetejére, s a festéket, mert le volt folyva, én marószódával úgy megmostam, hogy olyan volt, mint a lapítódeszka az egész. Újrafestetettem, éjjeliszekrény is. Mert akkor az volt: két ágy, s két szekrény, két éjjeliszekrény s egy kicsi-asztal, s két horgas-szék. Egy szobában. Akkor a volt a divat. Akkor a másik szobában volt a konyhabútorom, akkor még itt lakott anyósom. Akármikor vendéget tudok fogadni.
M. J.: Televíziót, rádiót tetszettek-e vásárolni?
F. I.: Van rádiónk is, televíziónk is.
M. J.: Mikor tetszettek venni ezeket?
F. I.: Hát, a fiam vette, nem én, én nem bírom nézni a televíziót. Ha nézem, így jár egész éjjen a két térdem. Idegroncs vagyok.
M. J.: Arra tetszik-e emlékezni, hogy a faluban népviseletben jártak-e még?
F. I.: Hát, igen. Székelyruhám volt még nekem is.
M. J.: Milyen színű volt az?
F. I.: Az piros, s fekete volt a szoknya, szép lájbi, fehér ing, fehér blúz és kivarrott kötény. Fehér kötény.
M. J.: S a legényeknek mi volt?
F. I.: A fiúknak fehér harisnyájuk.
M. J.: Mikor kezdték elhagyni, mikortól nem járnak ezekbe?
F. I.: Hát osztán, már hogy asszony lettem, nem igen, vaegyszer ha felvettem. Ha az ember valahova kiment, akkor vette fel. De váltig, mindegyiknek volt székelyruhája.
M. J.: S azt ünnepekkor vették fel?
F. I.: Mikor valahova kimentünk, vagy volt úgy, hogy egy bálba is felvettük.
M. J.: Mikor kezdtek itt az asszonyok nadrágba járni?
F. I.: Azt csak most kezdtek. A mű időnkbe nem volt. Rövid szoknyába se jártak. Mikor konfirmáltam, akkor fehérszövet ruhám volt, lerakott. Utána édesanyám vett rózsaszín szövetet, akkor sötétzöld szövetet, piros szövetet. Szőtt is édesanyám. Fehér fonalból, szépem kivartam körbe, s itt a mellin is, a karján is. Akkor is volt szép viselet. Nem volt sok ruhánk, de értékes volt. Tizenkét rend ruhával jöttem ide. Székelyruhám, minden volt.
M. J.: Hűtőszekrényük most van-e?
F. I.: Van, csak el van romolva.
M. J.: Régen, míg nem volt hűtőszekrény, hogy tartották az ételeket?
Hát úgy tartottuk, hogy mindig csak annyikat főztünk, hogy egy ételre. S ha egy majórságot levágtunk, akkor a kútba engedtük belé, a kannában. S még csihányt tettünk fejül, de nem belé a vízbe, csak úgy a víz színire, s egy-két napig megállott. Úgy osztottuk, hogy mindig friss legyen. Nem volt könnyű. Most pedig úgy hiányzik a hűtőszekrény, hogy végtelenül.
M. J.: Irma néni, a mostani és a régebbi ételek között van-e különbség?
F. I.: Hát, nem mondhatni. Változott, de azért akkor is éppen volt elég. Borjút vágtunk mindegyre, s majórságunk volt, s disznót vágtunk s akkor is volt mit megenni, mindig.
142
Hát mostmár… Én ezeket a bolti dolgokot nem bírom. Igaz, hogy a májammal is baj van. Lefogytam. El van telve az idő. Ott künn jó helyt leszünk.
M. J.: Volt-e olyan a családban, ki a bent a városban dolgozott? Vásárhelyen?
F. I.: Nem, nem volt. Nem dolgozott egyik sem.
M. J.: S tetszettek-e bejárni a városba néha, vagy Szeredába?
F. I.: Igen, igen.
M. J.: S mivel tetszettek bejárni?
F. I.: Hát, szekérrel s lóval. Mentünk Vásárhelyre, két órakor elindultunk. S hányszor gyalog? Vásárhelyre. Éjfélkor, s éjfél után indultunk el, kettőkor, mire kivirradott Vásárhelyen voltunk. De most lelkem, a mostani fiatal áll ki az útra, ha egész fiatal is, hogy állítsa le a kocsit, hogy vigye a kocsi. Én megértem, na, akinek van lehetősége, s minden. Leállítsa a kocsit, hogy menjen avval.
M. J.: Volt itt egy kisvonat, ugye?
F. I.: Volt.
M. J.: Azzal tetszettek-e járni?
F. I.: Avval is mentünk, vonattal. Többször.
S hova járt az a vonat?
Vásárhelyre és Szovátára.
M. J.: Mikor szüntették meg?
F. I.: Ezt most szüntették meg, még egy új vasutat is csináltak oda kívül az Izsó alá. Hát most, ebbe a demokráciába szüntették meg. Mindenki csak magának gyűjtött. Jegyet nem adtak, ültünk fel, mentünk Szovátára. Vittünk paradicsomot, paprikát, mikor mi volt. Zöldséget termeltünk többet s vittünk. Ültünk fel a buszra, s a sofőrnek adtunk külön, s…
M. J.: Busz is járt?
F. I.: Igen.
M. J.: Szovátára is, Vásárhelyre is?
F. I.: Igen. Most is jár.
M. J.: S a buszok mikor kezdtek járni? Mikortól?
F. I.: Negyedtízkor, s négy órakor.
M. J.: Mikor építettek ide iskolát, a faluba?
F. I.: A faluba? Hóóó! Itt két iskola volt. Egy katolikus s egy unitárius. Felekezeti iskola. Dehát, hogy mikor építették, azt még én se tudom. Most bontódott le az unitáriusoknál. Most van újra rakva, hogy valami tanácstermet, s garázst, a papnak, s vendégszobát, s mit tudom, mit akarnak felépíteni még. Oda van víve a tégla, s az alap megvan. Az egyház adott az óvodának is helyet, ott az iskola mellett. Úgy, hogy most egy helyre járnak, de akkor hét osztályt jártunk. A katolikusba is megvolt a létszám, s nálunk is meg. De most nincsen gyermek, úgy elvannak…
M. J.: A téglagyár mikor kezdett működni, s hogy?
F. I.: Elég rég megvan, egy köszvényesi ember megvette, s mikor annyira felnépesedett béköltözött Vásárhelyre, ott halt meg. S azután voltak ilyen-olyan főnökök, többen.
M. J.: De, hogy mikor indult, azt tetszik-e tudni?
F. I.: 1960 körül, azelőtt nem volt. Akkor indult. Tisztán én sem tudom.
M. J.: Sokan dolgoztak a faluból ott?
F. I.: Igen. Igen. Dolgoztak. Voltak 70–80-an, akik dolgoztak, s tisztességes fizetést kaptak s éldegeltünk, ahogy tudtunk. A fehérnépek dolgoztak a kollektívbe, s a férfiak a téglagyárba egy része.
M. J.: Tejfeldolgozó volt-e?
143
F. I.: Volt.
M. J.: Az is itt volt a faluba?
F. I.: Szóval a tejet úgy vitték el, összegyűjtő volt, most is megvan. S úgy viszik el. Viszik a csarnokba a tejet, s onnan hordják. Autó jön, s viszi bé.
M. J.: S ez régebb is így volt?
F. I.: Régebb is így. Egy öcsém, unokatestvérem született 1934-ben. édesapám testvérének a fia. S azt mondtuk: na ezt a fejfölös autó hozta, mert már idős volt az asszony. Tejfölös autó hozta. Kacagtuk.
M. J.: A gáz be van vezetve, ugye ide?
F. I.: Be.
M. J.: Rég?
F. I.: Hát, még leány voltam. 1958-ba vezetődött bé a gáz. Nem, mert én 1946 jöttem ide, s azelőtt két évvel: 1944-ben. 1944-ben vezetődött bé a gáz. Jöttek a legények, s a sáncok mind fel voltak bontva, a hidak. S, akkor pallót tettünk ki. Eljött egy fiú, hazakísért a bálból, s a másik megharagudott, s a pallót úgy tette, hogy mikor jön ki a másik, essen bele. Úgy beleesett, idáig a vízbe (derékig). Mert mély sáncok voltak ásva a gáznak. Beleesett. Soha el nem felejtem. Még rég volt.
M. J.: S a villany, az mióta van benn a házban? az még régebbről?
F. I.: Nem, a villany az csak most, később vezették be. Legtöbb tizenöt éve. Legtöbb. Tizenöt-húsz éve.
M. J.: Csak 1990 körül vezették be a villanyt?
F. I.: Csak, csak. A gázat mondom 1944 körül.
M. J.: A vizet a kútból tetszenek venni?
F. I.: Kútból, kútból.
M. J.: Most is?
F. I.: Van bé, a szobába is, a fiam lakásába bé van vezetve, de ide nem vezettük be. Pont akkor vezettük, mikor meg volt nősülve. Itt megy el a falnál, csak egy csapot tettünk volna, de akkor nem volt lehetőségünk, s nem akartuk, hogy az ők pénzükből öt banit is elvegyünk.
M. J.: Az utakat a kapu előtt mikor aszfaltozták le?
F. I.: Hát egy jó pár esztendeje már azt is, de olyan lyukacsos, hogy az autók nem tudják, hogy hogy járjanak. Az útjavítások mind maradnak. Megett a sors…
144
11. Kilyén Domokos (sz. 1940, Csíkfalva)
A beszélgetést készítette: Bálint István
B. I.: Hogyan vonult át ’44-ben a front itt a faluban?
K. D.: Vagy két hetet vonultak itt át a németek, utána jöttek itt kelet felől jöttek a nyomukba az oroszok, itt a kerek erdőnél, a Májai tetőn az oroszok felépítették Sztalin orgonát, a Katyusát, az olyan automata óriási lövetű, Búzaháza felett, kiporolták a németeket Vadad faluból, Vadad falut porrá égették, minden házát, templomát, iskoláját, mindent mindent teljesen, azt hiszem a faluból nem maradott tíz ép ház, porrá égették.
B. I.: A Sztalin orgona az hol volt felállítva pontosan?
K. D.: Ide a májai oldalba, a kerek erdőnél. Búzaházánál csak három helyre csapott be, hullott le véletlenül olyan eltévedt lövedék, a Kis Albi bácsi háza tetejét vitte el, a mi udvarunkra nagyapámékhoz, ott kibontotta a pajta oldalát, lementek a cserepek, ajtó, ablak betörött, s a csendőr Károly bácsi háza út felöli részének a tetejét seperte le, ez a három lövedék. A rémületre még emlékszem úgy nagyjából, mikor tudtuk, hogy már jönnek az oroszok, akkor sírás, kétségbeesés volt faluba, futkároztak az asszonyok, sírtak, a férfiak nem nagyon voltak itthon, csak öregebbek, s gyermekek. S mind összeszedték a porcelánedényeket s a más edényeket, s nagyobb edényekbe vagy nagy ételhordó kantárba belerakták, s beleeresztettük a kútba, hogy ne vigyék el a katonák. A háború ne tegye tönkre, hogy maradjon valami. Tudom, hogy a búzák még nem voltak elcsépelve, az osztagok bent voltak a búzaszakaszokon, az udvarokon, nálunk például úgy megtelt szilánkkal, hogy külön meg kellett fizessük az etetőt, hogy el merje etetni a kévéket, úgy szaladt, mint a géppuska, amikor beleeresztették a cséplőgépbe, a dob úgy verte ki a szilánkokat.
B. I.: Búzaházát hogy építették újra?
K. D.: Búzaháza nem ment tönkre, ott az épületeket nem bántotta egyáltalán, hanem Vadad falut égették össze, s lőtték szét. Innen könnyűszerrel kimentek a németek, valamiért nem fészkeltek meg, nem találták jónak az állásokat. Egy része jött itt lefele Csíkfalva, Szentmárton fele, egy része keresztül Vadadba, de mondom két hetet, ha tartott ez az egész második világháborús periódus. Aztán utána volt a csúnyább, akkor jöttek olyan utánvédek, azok között voltak portyázók, ilyen kapcabetyárok, akik nem is katonák voltak, mit tudom mik voltak, na azok fosztogattak. De aztán fel volt állítva minden faluban ilyen nemzeti őrgárda, öregekből, s fiatalokból, s egy nyugalmazott törzsőrmester, aki az első világháborút végigjárta, nagyapám Kilyén Mózes, ő volt a nemzeti őrparancsnok. Ott volt a fegyverraktár nálunk az első házba, kukoricaszedő kosarak teli töltényekkel, puskák, 10–15 puska, felállogatva, este osztotta ki, s mentek fegyveres őrségbe, a portyázok ellen kellett védekezni.
B. I.: Ezek a portyázók milyen nemzetiségűek voltak?
K. D.: A fene tudja milyenek voltak. Elmaradott katona szökevények, olyan nyelven beszéltek, hogy nem értettük a nyelvüket, nem tudjuk, minden féle nyelvvel, románul, oroszul, ki tudja, ukránul, a franc tudja, hogy milyen nyelven beszélgettek. Na de aztán olyan nagy sikerük nem volt azért, de ahova bementek ott csúful csináltak, a nőket kényszergették, fosztogattak, raboltak. Ugyan azt csinálták, amit az oroszok is.
B. I.: Mennyi ideig tartott ez az egész?
K. D.: Lassan felszámolódott, mert, ahogy észrevették, hogy ilyen kemény nemzeti őrség van, s helybeliek, s nem játszottak ezek az idősebb katona viselt vénemberek fegyveresen, s csúnyául felvették a harcot, úgy, hogy olyan nagyon sokáig nem mertek. S aztán lassan kezdett helyreálldogálni a rend, lassan.
145
B. I.: Ebben az időben ki volt a polgármester?
K. D.: Bíró volt még, a falubíró volt, egészen ’48-ig.
B. I.: Hogy hívták a falubírót akkor?
K. D.: Nagy Pál volt, Nagy Pali bácsi Búzaházán. Csíkfalván Kis Sándor bácsi. Szentmártonban Varga Sándor bácsi. ’48-ba meglétesültek az ideiglenes néptanácsok, minden faluban külön-külön. Itt Csíkfalván Török Feri bácsi volt az ideiglenes néptanács elnöke, Búzaházán Kilyén Márton bácsi, s Szentmártonban nem tudom ki. Ezzel párhuzamosan megindult aztán a párt, a román kommunista párt szervezése is, sejttitkár Búzaházán Kádár Pali bácsi volt, itt Novák Molnár, Szentmártonban Máthé Mihály bácsi. Én hogy ennyire pontosan ismerjem névileg kicsit sok volna. Na ezek működtek ’50-igm ezek az ideiglenes néptanácsok. Utána meglétesültek a községi néptanácsok, s ez itt van Csíkfalván, s ide tartozott Csíkfalva, Jobbágyfalva, Vadad, Búzaháza, Szentmárton. 5 falu. Ennek a községi néptanácsnak az első elnöke egy lukafalvi Fazakas János volt, munkás, persze, hogy munkás néptanács elnököt neveztek ki, és néptanács titkárt is. Néptanács titkár az Nagy Rozália volt, munkás a Kalákából. Ezeknek minimális végzettségük volt, és ’53-’54-ben, már Gálfalvi Ferenc lett a titkár, tanító, már Remetén Bárdos Jóska tanító, és mind Szeredába Hegyi, tehát felváltották ezeket a 7 osztályos, 4 osztályos vezetőkőt már a tanítok. Tanítóképzőt végeztek, író emberek voltak, ők voltak a néptanácsok titkárai. Ezeket kiemelték a tanügyből, gyönyörű szép írásuk volt, Gálfalvi bácsinak is gyönyörű írása, tehát iskolázott emberek voltak. S akkor Csalóka Feri lett a néptanács elnök, már új csapat. Ez a Fazakas János aztán elment, hazament, mészáros munkás ember volt, nagyon kegyetlen volt, vad alak volt.
Aztán az ’50-es években a gazdasági helyzet... megkezdődött a mezőgazdaság szocialista átalakítása, megkezdődtek a társas gazdaságok, összetársítani a földeket. Úgyhogy aztán ’49 végén Vadadban és Szentmártonban már kollektív gazdaság létesült. A többi falukban működtek a társulások, a társas gazdaság ’62-ig, Jobbágyfala, Csíkfalva, és Búzaháza, 3 falu az ’62-ig társulásba dolgoztak. Vadadban Kis Pistát meglőtték, agyonlőtték, Szeredában Kacsót, túl Vadasdon Sánta tanító urat, Vadadban Kis Pistát, s így akkor a vidéken a híre elment, s akkor már nem volt pardon, senki nem mert ellenkezni.
B. I.: Akkor végül is hányban alakult a kollektív?
K. D.: A kollektív, ’50-től már kollektív volt Szentmártonban és Vadadban, és ’62-be lett mind az öt falu kollektív. Egy kollektív lett aztán ’62-be. Addig Vadadban is volt külön kollektív gazdaság, de aztán ’62-be aztán fuzionálták, összehozták, a vadadi megszűnt.
B. I.: S voltak-e olyanok, akik nem álltak be?
K. D.: Hogyne, azokat aztán sokáig kínozták magukot, s végül is aztán a gyermekük haza kellet jöjjön az iskolából. Minden szülő kellett egy nyilatkozatot aláírjon, hogy társas tag vagyok, vagy kollektív tag vagyok, vagy hajlandó vagyok kollektív tag lenni, s a gyerek kellet vigye az iskolába, másként hazaküldték a gyereket az iskolából, egyetemről, bárhonnan. Aztán volt egy időszak, amikor ki is lehetett állni. Ki is álltak, utána, pedig vissza kellet álljanak, mert a széleken kaptak földet és kibántak velük, hogy már nem tudták megállni a helyüket, bár a kicsi magán gazdaságok nem voltak rentabilisek.
Na de aztán azért ilyen, csak fejlődésnek lendült a Nyárádmente, mert ez az időszak után, aztán ahogyan a kulákvilág az ’50-es évek lejártak, óriási kóvták voltak, beadási kvóták, hús kvóta, gabona kvóta, kellett beadni. Kvótearendszer volt ezt így nevezték, ezt a történelem így emlegeti, hogy kvótarendszer. Ez azt jelenti, hogy beadási kötelezettség volt földmennyiség kategóriánként. Tehát az egy hektáron aluli nem tudom mennyit kellett beadjon, egytől kettőig, kettőtől háromig, s óriási nagy volt a különbség, úgyhogy
146
már hárman felül például a hús kvótáért egy tehenet kellett beadni egy évben egy olyan 3 és 4 hektár közötti gazdának, ilyen nagy volt. Aztán ezek megszűntek rögtön, hogy társulás lett, kollektív lett, megszűnt ez a beadási rendszer. Aztán meglendült a Nyárádmente, kezdtek építkezni jó keményen, még a második világháború után, a ’40-es évek, még jó sok szalmafedeles ház, zsindelyes házak, istállóépületek léteztek az öt faluban, tehát a Nyárádmentén mindenhol. Aztán egyre kezdtek szaporodni a szép kőalapú, tégladerekú és cseréptetőzetű, elég szép kicsi falusi házak. Azt lehet mondani, hogy a ’60-as évek végiig majdnem újból épült minden falu, gyönyörű szép épületek épültek.
S akkor a középületek, nagyon érdekes volt. Minden faluban kultúrház, iskola, mindenféle épült.
B. I.: Hogyan volt a vadadi trió?
K. D.: Vadadban, ahogy megalakult a kollektív, ott egy trió, a Máté – Fülöp – Ráduly, Ráduly – Máté – Fülöp, ezek így váltották egymást, addig, amíg, ’62-ig, amíg megszűnt aztán Vadadban a kollektív. Szentmártonban pedig az első kollektív elnök Varga Imre bácsi is volt egy darabig, Máté Mihály bácsi, az öreg Máté Mihály bácsi, aztán majd Kocsis Gyula bácsi, ő volt egész a ’80-as évekig. Ő nagyon jó érzésű volt, jól érezte, jól tudta a gazdasági szervezést, nagyon jól végezte, de hát nem volt iskolázott. Bizonyos tanfolyamokra, kötelező téli tanfolyamokra vitték a kollektív elnököket. De nagyon-nagyon ügyesen vezette, úgy hogy Arany kalászos kollektív is lett, többszörös kitüntetést is kapott a szentmártoni kollektív gazdaság, növénytermesztésben is és állattenyésztésben is, aztán még jobban feljött a Nagy Jenő idejében. Kocsis Gyula bácsi beteg lett és ahogy nem engedte az egészségi állapota, hogy tovább folytassa, akkor a SMT szekció vezetőjét főnökké választottuk, kollektív elnöknek.
B. I.: Hogyan választották meg?
K. D.: Hát az nagy előkészületekkel történt, óriási káder körbecítálás volt előtte. A rokonjai, a hozzátartozók, a véleményezések, a mindenféle, aztán úgy utána, mikor elkészültek ezek a, csak ilyen szavazás formájában történt, de az úgy elő volt készítve s elő volt tálalva, hogy szokott sikerülni az olyan választás, úgy ahogy el volt indítva. Tehát nem volt három, hogy arra szavaztok akire akartok, hanem elő volt készítve jól. De jó volt a káderválasztás, biztos, hogy jól ment, mert nagyon-nagyon megugorta magát a szentmártoni kollektív. 105 munkakönyves alkalmazott volt. Az állatállomány az már első helyre került Maros megyében, tehát a legrangosabb és kitenyésztették, jó szakemberek voltak az állattenyésztők, szakemberek, mesterek és gondozók, a szimmentálinak ez a román tarka változata, s akkor hoztak ilyen Holstein-t, nagyon-nagyon jó állatállománya, gyönyörű állatállománya volt a kollektívnek.
Nagyon jól ment ez a kollektív, nagyon jól ment. Hát a vezetőktől függött, a szervezéstől függött. És sikerült olyan, olyan keresztapja legyen a felsőbb szervek részéről ennek a kollektívnek, mert az nem volt mindegy, hogy gombnyomásra a bankok működtek, az nem volt mindegy, hogy optimális időben a műtrágya érkezett, az nem volt mindegy, hogy a jó minőségű vetőmag optimális időben bejött és az, hogy a pótalkatrészek a szekciónak, a SMT szekciónak, magyarul nem így mondják hanem Gépesítési Állomásnak, azoknak is órapontossággal, minden, nem kellett álljanak a gépek, hanem pontosan tudták végezni a dolgukat, tehát ez, ezek mind hozzájárulnak. Pedig nem olyan jó a határunk, nem olyan kifogástalan, ezt nagyon nagy nehézséggel lehet, és nagyon nehéz munkával, nagy részét úgy dolgoztuk, hogy féljárattal szántanak, hogy kifelé mennek üres járatban a traktorok, lefelé húzták a barázdát.
B. I.: Kaptak kitüntetéseket a vezetők?
14 7
K. D.: Kaptak, kaptak itt. Hát nem tudom megmondani, de szinte minden évben, ezeken a mezőgazdasági konferenciákon, ott voltak az első helyen, ez a csíkfalva község, a nyárádszentmártoni kollektívnek vezetősége.
B. I.: S ez így anyagiakban mit jelentett a vezetőknek, hogy ilyen jól ment?
K. D.: Nem tudjuk, több nem volt, fizetés különbség nem volt. Hát én mondom, mikor nekem volt 2500 lej polgármesteri fizetésem az állatgondozó keresett 4500, 5000 lejt. A kollektív elnöknek lehetett 3000 leje. Aztán ottan az anyagiakból, de nem, túlkapásról nem tudok. Eléggé nagy volt a fegyelem, eléggé volt az ellenőrző bizottsága a kollektív gazdaságnak. Eléggé rá volt állítva az akkori milicia, annyira, annyira szemmel volt tartva minden, tehát nagyon dugiban lehetett valamit, ha sminkváltak maguknak, nem volt olyan, borzalmas nem volt. A mi részünkről, az adminisztráció részéről, így a néptanács részéről, hát az egy katasztrófa, s a tanügyi káderek részéről, egy katasztrófa, nem lehet kibeszélni. Reggel öt órakor istálló programmal kezdtem, ott kellett lenni, hogy lássuk, hogy bejöttek a gondozók, hat órakor mentünk telekonferenciára Nyárádszeredába, a gép és traktorállomáshoz, hét órakor jöttünk vissza, és jártuk a falut, hogy menjenek kalászt szedni, szalma felelősök voltunk, kóré felelősök, hogy a vetés legyen meg idejében, ehhez hasonló. Az iskolás gyermekeket vasárnap a feleségem sorba állította, s mentünk búzakalászt szedni a kombájnok után. Ez így volt, ezt így éltük át, és ez most egy olyan, ennek a generációnak egy olyan, mintha a levegőből valaki mondana egy mesét, de ezt biza átéltük, nem volt könnyű.
B. I.: Hogyan jövedelmezett ez az egész rendszer?
K. D.: A nép elég jól volt, a 105, akik az állattenyésztésben dolgoztak és a karbantartók, akik a felelősek voltak a karbantartó műhelyekben, nagyon jó volt, kaptak gabonát, kapták havonta azt az egy – két zsák búza, gabona féléjüket, kaptak mindig húst, húst akkor az üzletben nem lehette kapni, minden héten, vagy minden két hétben vágtak állatot, azt kaptak egy két kiló húst megvásárolhattak, tehát jó volt. Aztán a vezetők, azok lopigáltak, úgy ahogy tudtak, mindenki beszerezgette magának, mindenki kellet tartson egy disznót, tyúkot, a húst onnan tartalélkoltuk magunknak, a boltokban nem volt mit keresni, mondom ez megint egy olyan mesének tűnik, hogy ha mondom, úgy kellett én is tartsak egy disznót s egyet beadásra, mert az első számú szerződő az a polgármester kellett legyen, az egyes számú disznó szerződés a primáré kellett legyen. Aztán, hogy én honnan tartom azt a disznót, nem érdekelte senkit, honnan van, de magamnak kellett, mert a családnak nem volt ahonnan húst vegyen, abból szalonna kellett legyen, kolbászt töltöttünk, lesütöttük, csak így éldegéltünk.
B. I.: Akkor a felesége tanító néni volt?
K. D.: Tanító volt, igen mindig, még most is tanít, most is tanít, visszahívták nyugdíjasan, most már ezt az évet kiviszi
B. I.: Valamilyen más mellékjövedelem volt-e?
K. D.: Volt nagy zöldségese is a kollektívnek, nagy zöldséges farmja volt, hát a ’60-as években, a ’70-es évek elején szegfű, szegfű és paradicsom, tehát karácsonyra paradicsompaprika, én nem ettem belőle, de jöttek és vitte az OLF, a CLF. Aztán utána a vége felé már csak nyári termesztés volt, s a virágházakban, az üvegházakban szolárok is voltak, ilyen nájlonos szolárok, de üvegházak is, az volt teljesen szegfűre állítva. Óriási jövedelem volt a szegfűből, nagyon nagy jövedelme volt a kollektívnek. Érdemesebb volt mint a zöldséget, rendes gázfűtéssel komoly zöldséges volt, zöldséges is. A’60-as évek, ’70-es évek elején méhészetük is volt, úgy hogy a normára adtak mézet, adtak bort, pálinkát, gabonfélét, ilyen volt az osztalék.
B. I.: Ebben az időben a saját családjában hogy mentek a dolgok?
148
K. D.: Családom? Szegényen kezdtük két tisztviselő fizetésből, a téglagyárnál voltam technikus, 850 lej fizetéssel kezdtük, annyi volt a feleségemnek a tanító fizetése 850 lej, aztán lett 900, majd 1250 mind a kettőnknek, körülbelül egyforma kategóriában voltunk, egész ’72-ig, aztán ’72-ben eljöttem egy pár évre, apám készülődött nyugdíjba, ő volt a néptanács elnők és úgy gondolták, hogy valaki olyan kerüljön, aki nem erőszakos, vagy rosszféle a néppel szemben. Mindenféleképpen lehet ezt a vezetést, ezt lehet így is, úgy is. És gondoltam, hogy egy-két évet, egye meg a fene, egy fordulatot, és aztán én úgy befordultam, hogy 2000-be jöttem el onnan nyugdíjba. Megszakítás annyi volt, hogy a SMT-nél voltam, vagyis Szerdában voltam az agráripari tanácsnál vagy 3 évet, és azután majd ide visszajöttem és 2000-ben nyugdíjba mentem, mint polgármester. De a kocsimat lejártam a közügyekért, mire kapott volna a tanács kocsit, pont hoztam, akkor eljöttem nyugdíjba. Ennyi volt. Az maradt, az a ’80-ban vett kocsim, s az végig porolta velem a szolgálatot, végig jártuk ketten.
B. I.: A házat azt átépítették-e útközben?
K. D.: Nem, nem. Az már fel volt építve, amikor én ’72-ben ide kerültem a tanácshoz, úgyhogy semmi köze nincsen, családi összefogásból épült ház, a feleségem Sepsin eladta azt a házat, amit örökölt, 40 ezer lejt onnan elhozott, és apám segített addig, amíg felépítettük úgy-ahogy. ’73-ba kerültem a tanácshoz, s akkor a ház már fel volt építve. Ebből nekem se fizetésem se nőtt, amikor elmentem, mint technikus a téglagyárból, elmentem 2250–2500 lej fizetéssel, s idejöttem 2500 fizetéssel, s lett 2800, s ilyen fizetéssel voltam. Úgyhogy nem, én nem, anyagilag nekem abszolút, de abszolút nem csinált semmit.
B. I.: Levente hol járt iskolában? Vásárhelyen?
K. D.: Levente itt Szeredában, s Évike is, mind a ketten itt érettségiztek Szeredában.
Ingáztak?
Igen, igen itthonról ingáztak. Levente elvégezte ezt az egyetemet, ezt az új egyetemet, ezt... magán egyetemet.
B. I.: Dimitrie Cantemirt?
K. D.: Igen.
B. I.: S közben beköltözött vagy ingázott akkor is?
K. D.: Ingázott. Kicsi ideig volt bent a bátyánál, az unokabátyánál, de nem sokáig, úgy körülbelül fél évet, évet. Akkor Évike, ahogy érettségizett nem sokára a kollektívhez került ilyen könyvelőcske valami, s majd, ahogy nyugdíjba ment az egyik alkalmazott a tanácstól, a titkárnő, amit én nem akartam, de a titkárnő odahozta Évikét a néptanácshoz, és a mai napig ott maradt. A közigazgatás egy nehéz és pénztelen, és nehéz feladat. Se éjjele se nappala, kicsi fizetése, a legkisebb fizetésük van most a közigazgatásba és tanügyben. Úgyhogy olyan jól kikaptuk, hogy a nép szolgálatába álltunk, minimális bérrel, de éppen csak éppen bérrel életünkön keresztül. Most bánogassuk, és bánjuk a bizonyos dolgokat, amiket nem fogtunk meg annak idején, de már lemaradtunk egyik- másik vonatról, úgyhogy azok elmentek, azokra felülni már nem lehet, s már befejeztük, a nyugdíjunk se sok, éppen csak, hogy annyi, hogy a költségeinket kijárja.
B. I.: Ön hol tanult?
K. D.: Én a Bolyaiban végeztem, Bolyait végeztem. Mesterségem... 10 évig technikus voltam a téglagyárban, keramikus-technikus, onnan jöttem el.
B. I.: A falutól mennyi időt töltött távol?
K. D.: Hát nem olyan sokat, katona voltam 2 évig és vagy 2 hónapig Bukarestben, nem olyan sokat, s az iskolát. Ez az a szabadság, ha valaki azt mondaná, hogy 10 évig, vagy 5 évig nem mész ki ebből a faluból, szinte hetek eltelnek, az udvarról nem megyek ki, nem
149
tudom hány hónapja voltam Vásárhelyen, s ma voltam, a gyermeknek vegyek biciklit, s valaki azt mondaná, hogy nem szabad elmenjél, úgy éreznéd magad, hogy bé vagy zárva, rab vagy. S észre sem veszem, hogy ez a szabadság fogalma ez egy olyan relatív. Tehát saját magadnak börtönt csinálsz, egy szűk pár négyzetméteren elmegyek Évikéig, s itt az udvaron egy csomó mindennel dolgozom, s azon veszem észre, hogy a hét eltelt, megint egy hét eltelt, s újból egy hét eltelt, sehol kimozdulva nem voltam. Elmegyek a temetésre, itt a faluban, ha valahol valaki meghal.
B. I.: A szülei mivel foglalkoztak?
K. D.: A szüleim azok falusi származásúak, innen Búzaházáról származtak. A dédnagyapám itt csíkfalvi eredetű, itt Csíkfalván van eltemetve Incze Domokos, az itt lakott, ahol én lakom, ez az ő birodalma volt itten. Született egy kicsi fia Incze Jóska. S az az Incze Jóska, amikor két éves volt, meghalt az édesapja, és az anyja, vagyis az én dédnagyanyám férhez ment Búzaházára a kicsi Incze Jóskával, Jánosi Boldizsárhoz, s még született három testvére anyáról: Jánosi Júlia, Jánosi Károly, s Jánosi Sándor Búzaházán. S így lett ez a kicsi Incze Jóska, aki két éves korában az anyukájával férjhez ment, búzaházi, s attól született az én édesanyám, Incze Teréz. S az édesapám, pedig Kilyén Lajos, az egyedüli gyermek volt ’11-ben született, s anyám csak majd ’20-ban házasodott össze az állítólagos apjával Kilyén Mózessel, aki törzsőrmester volt a 62-eseknél a várban egy peckes feszes katona tisztecske volt, és csak majd ’18-ban, amikor vége lett az első világháborúnak hazaszorultak, és aztán úgy házasodtak össze. Az az egyetlen nem úgy testvére az apámnak. Édesapám falusi fiú volt, ’37 elszöktek édesanyámmal, Incze Terézzel, ezek olyan nagy gazdák voltak, édesapám szegényebb volt, s aztán voltak ilyen nagy konfliktusok, ellenezték a házasságot, elszöktek Hunyadra, Vajdahunyadra, ott volt a nagymamámnak egy testvére Kilyén Domokos, ott volt eltemetve a hunyadi temetőbe, és kellett szökjenek, meneküljenek, mert erőszakosan akarta máshoz férjhez adni Incze Terézt, Incze Jóska nagyapa, aztán anyám elvitte, ellopta nagyapámnak a pisztolyát, hogy nehogy tudja bántalmazni őket, a puskát eldugta a csihányba a ház mögé, s gyalog megeresztették keresztül a búzaházi legelőn, s Körtefáján felültek a vonatra, s elmentek Hunyadra, Vajdahunyadra. Ott befogadta őket a Vinolia úr, a kohászat egyik részvényes tulajdonosa, vezérigazgató, annyi volt a dolga egy évig, hogy a pénztár szoba melletti szobába kaptak egy lakrészt, hogy vigyázzanak a Vinolia úr vagyonára, hogy nehogy kirabolják a kasszát, fegyveresen, s aztán úgy megunta a semmittevést, hogy könyörgőre fogta apám, hogy dolgozhasson, aztán a lakatosműhelyben kapott munkát, anyám meg maradt társalkodó nőnek Vinolia kisasszony mellett, és ott születtünk mind a ketten a testvéremmel Hunyadon. Itthon közben folytak a bajok, a rokonság, a bátyáim fegyveresen körbe fogták apámék házát, s kiabáltak, hogy jöjjön Teréz le a padlásról, mert szétlövik a házat, felgyújtsák, de hát nem volt ott, mert el voltak menve. Aztán nagymamám rábeszélte nagyapámat, felkerekedtek szekérrel s két lóval, s elmentek Hunyadra. Ott egy olyan tíz hold bekerített kert tanyaépülettel, tanyaházzal, istállókkal, mezőgazdasági felszereléssel fogadták, várták őket. Ott termelték nagyapámék ennek a Vinolia családnak a bioterméket, töltött kacsát, töltött libát, bornyúhúst, bárányhúst, malachúst, csirkét, zöldséget, egészen a bécsi döntésig, ’40 szeptemberig, a testvérem már két éves volt, én pedig két hónapos, júliusban születtem 25-én, s ez körülbelül egy hónapos lehettem szeptemberben, s úgy menekültek, a gárdisták az összes ott maradt magyar családot megölték, s érdekes, hogy román, egy fiákeres Tódor bácsi, akit én is ismerek, ismertem, meghalt, az figyelmeztette, hogy gyorsan pakoljatok, s meneküljetek, mert erre a részre van kihúzva a nyíl nem tudom hányadikára, s megölnek a gárdisták. Úgy menekült a családunk aztán vissza ide ’40
150
szeptemberében. Nagyapám hazaszaladt egy héttel hamarább, vett 100 véka búzát, vett két tehenet, rengeteg pénzük, s mindenük odaveszett, felszerelésük, szekerük, gazdasági felszerelés, minden oda maradt, amennyi pénzt az én kicsi paplanomba bele varrtak, ahogy tudtak, mert nagyon nehezen, zavaros idők voltak, baj volt a vonaton az utazással, valahogy aztán haza menekültek ide, de akkor már jöttek aztán a katonaságtól s vitték apámékat egy évben kétszer is, már a második világháború előzményei voltak ezek. ’44 aztán úgy elvitték, hogy ’48. augusztus 8-án jött haza fogságból. Anyám aztán innen visszament Hunyadra Vinoliáékhoz, s amikor apám hazajött elváltak, úgyhogy aztán nagyapámék neveltek minket a testvéremmel mind a kettőnket. Mi ilyen elő szülők árva gyermekei voltunk. Így nőttünk fel a testvéremmel. Ő szegény Temesváron van eltemetve, 54 évesen meghalt. Édesapám és édesanyám megegyeztek, ahogy elválltak, hogy érettségizett a testvérem is, a Bolyaiba érettségizett, egy évet segédkönyvelt itt a szövetkezeti irodán, aztán beleegyezéssel elment édesanyámhoz Hunyadra, s onnan rá egy évre elment Temesvárra, a Politechnikára, egyetemre küldte a vasgyár. Úgy került oda, s aztán ott megnősült, s oda maradt, s ott 52 éves korában meghalt. Édesanyám Hunyadon van eltemetve, a testvérem Temesváron van eltemetve, ez a székely nép sorsa. Végignéztem a temetőket Temesváron is, ott van a mostani forradalmi temető közelében a testvérem, és rengeteg magyar székely név, Hunyadon is rengeteg székely magyar, mindenhova jutunk ezen a világon. Világításkor mindegyikért világítok, s mindig elmegyek a Hősök sírjához, és értük is viszek virágot, és elégetem. Ilyen sorsunk, ilyen a székely embernek a sorsa, de akárhova kerül, mindenhol igyekszik, hogy megállja a helyét.
B. I.: A kapu faragást mikor kezdte el?
K. D.: A faragás öregebb, mint én. Én azt hiszem, hogy a korombeli, az apáink, s nagyapáink, mindenki tudott egy annyit, amennyit én. Ez szerintem ez nem tudás, ez benne van a vérünkbe, tudja a fene, magától jön, én sem tudom, hogy hogy... Azt se tudom, hogy hogy tudok hegedülni. Kíváncsi voltam gyermekkoromban, hogy hogy a fenében szól olyan szépen a muzsikás cigánynak a kezében az a hegedű, és kaptam egy nagyon-nagyon rossz hegedűt, nem volt gyantám se, krétával húzogattam meg egy pár szál lófarok volt a vonóban, csikorgott, gircelt, s addig bosszankodtam, hogy miért nem szól szépen, amíg szép lassan rendre, én sem tudom hogyan, elég szépen megtudom szólaltatni, de nem tudom, hogy tanultam. Kapukat csak most kezdtem faragni, ’80-ban már faragtam magamnak, ezt a kaput ’80-ban faragtam. ’80-ban voltam 40 éves, és a 40 éves születésnapomra, egy olyan léces kerítés és kapurendszer volt itten, és bejött úgy, hogy könnyen hozzájutottam 3 kapunak való oszlophoz, de elég könnyen hozzájutottam, nagyon-nagyon olcsón, már nem emlékszem, nem tudom pontosan, de mit mondjak 3 zsák búzáért körülbelül, hát hogy így mondjam az árat, hogy hát 10 véka búza értékéért kaptam az egészet. Nem tudom lefordítani most ezt a milliót, és az akkori pénzt, az nevetséges, ha mondom, hogy 1000 lej... Hát az mi? Hát azt hiszed, hogy az mi? Pedig az akkor egy hónapi fizetés volt.
B. I.: Valamilyen mellékjövedelem származott-e a kollektívből?
K. D.: Kívülről teljesen más nézni, mint benne élni és dolgozni. Annyit tudok, hogy amelyikek a kollektívben szorgalmasan, jó kemény családdal végig dolgoztak, nagyon-nagyon megszedték magukat, újra építették házukat, pajtájukat, kocsit, autót vettek, jól tudták tanítani gyermeküket, kirándulásra eljutottak, nagyon szépen öltöztek, óriási lakodalmakat bonyolítottak, szerveztek, tehát valamilyen formában jól jött, de a titkát pontosan belülről, hogy hogy működtek ezek a dolgok pont nem tudom, nem tudhatom, mert az, hogy a néptanács fennhatósága alatt volt a kollektív gazdaság az egy nagy mese,
151
ha valami nem ment akkor a néptanács volt a hibás, akkor a kollektív gazdaság volt az ügyes, ő ment jól, hát ez így működött, s ez így volt jól, ha nem ment jól, hát ott vége volt az életének az akkori primárnak, hát azt nem lehet kibeszélni. Ha elment egy bizottság, és végig járt az állattenyésztésekben és lerosszult, gyenge állatokat, és rossz szervezést láttak, hát az egy ilyen polgármesteri, vagy prímári konferencián, vagy felkészítőn nem lehet kibeszélni, hogy mit kapott szegény primár. Felállították, mint egy iskolás gyermeket, és amit kapott az nem igaz. Ha pedig valami nagyon jól ment, ott nem emlegették a primárt, hanem a kollektív gazdaságok konferenciáján felállították az elnököt, s az ülés végéig dicsérték a világ előtt, hogy ez aztán egy, de hogy abban milyen része lehet az egész falu vezetőségének, mert csak van hozzájárulása, hogy jól menjenek a dolgok, az nem volt emlegetve. Volt olyan család, hogy azt mondták, hogy: „ne hozzatok többet semmit be a kapumon, mert nem fér...” 100 veder bort kapott, 50 kg mézet, 300 véka búzát, nem tudom mennyi kukoricát, akkor takarmányjárulék, lucerna, here, széna, s a kapun már nem fért be. Mind fel voltak támasztva ilyen facölöpökkel a gerenda, hogy ne szakadjon le a gabona alatt a... „Ne gyertek, többet ne hozzatok semmit, vigyétek, ahova akarjátok, nem kell...”. De 5-6 tagú olyan család volt, ahol mindenki dolgozott, tehát mindennap mentek, és valamelyik, az egyik a kertészetben, a másik a mezőn, a harmadik az állattenyésztésben dolgozott. A kertészetben és az állattenyésztésben jól kerestek, jó fix fizetés is, s amellett volt a gabona, és ilyen járulékok. A növénytermesztésben kicsi volt a jövedelem, az állattenyésztés az 365 nap, az egy állandó munka, de a földtermesztés csak 6 hónap, ugye.
Most a mezőgazdaság az abszolút hanyatt esett, aki tudta volna, vagy tudja, hogy hogy kell a mezőgazdasággal s, hogy kell ezen a vidéken termelni húst, gabona féléket, zöldséget, az már csak elmélet, megöregedtek, tudná, hogy hogy kell, de nincs hozzá ereje, tehetsége, az a generáció, amelyiknek most volna ereje hozzá. De nem is ért hozzá, mert a kollektív alatt nem tanulta a nemzedék az új generáció azt a kisgazdaságot, kisgazdálkodást, ami kultúra. Az nem mindegy, az egy tudomány, ha lenézik is, az egy tudomány, mert ezen a vidéken tudták, hogy a Gyűrűs felől minden esztendőben jégverés szokott jönni, és a kelet, nyugat minden részében a határban jó volt, ha volt egy parcellácska földje, mert ha pásztáson azt a részt elverte a jég, azon még volt remény, hogy a másik határrészen megmaradtak, megmaradt valami, s hogy az így van zöldségeseknél, gyümölcsösöknél, egyik határ részen elveri, vagy elfagy a virágzás, a másik határ részen megmarad. Szeszélyes vidék, kétszer, háromszor annyit kell dolgozni, vagy ötször annyit, mint a Bánátban ugyanennyi eredményért, és nagyon-nagyon kell érteni hozzá itt a mezőgazdasághoz, hogy valamit ki tudjon hozni. 3-4 hektár ez már csak a túlélésre fog jól, s azt mondtam, amikor készültem nyugdíjba, hogy minden télire, minden családnál egy télre való fahulladék legyen biztosítva, mert úgy jó, ha nem félünk attól, hogy valaki rájön, és elzárja a gázcsapot, és azt mondja, hogy nem tudjuk engedni, mert robbanás veszélyes valahol, és ki lehet bánni így az emberrel. Ugyanígy régi mezőgazdasági felszereléseket, ekét, boronát, lovat, nekem is van. Akkor minden jó volt, mert az ember akkor fiatal, jó kedvvel kel, végzi a dolgát, alig vártuk, hogy kialudjuk magunkat, felfogadtuk, hogy aztán most lefekszem, s aztán éjfél után kettőkor még römiztünk. Ennyi esze van a fiatalnak. Reggel kellett menni. 40 évig és 7 hónapig minden reggel 7-re vagy 6-ra indultam. Ennyivel maradnak az öregek. Kapunk érte egy annyit, hogy kifizessük érte a gázt, s a villanyt.
B. I.: Mióta van televíziójuk?
K. D.: Én korán vettem, ’65-ben már televízióm volt, az első Rubin televíziót vettem részletre azt is, de úgy, hogy elmentem nagyapámhoz, s mondom, hogy nagyapám
152
kellene nekem, adjon – 2500 lej volt – 1000 lejt, hogy tudjak venni egy televíziót. Azt mondja „Az mi?”. Mondom rádió, amelyik nem csak beszél, hanem lehet látni azt, aki beszél benne. Hallgat az öreg, azt mondja „Te én adok, de ha nem igaz, én a pofád összetöröm. Hát te nekem ne hazudj, azt mondja. Olyan rádió nincs.” Megvettük. Megvan most is, itt van bent, ilyen hosszú hátra fele, s kicsi képernyő. Megvan. Jött az öreg biciklivel, leült, s így csinált ni, nézte, ment a székkel előre, amikor odaért, hogy érte az orra, megnézett, s fogta a széket s megint elment messzire. Akkor nézte. Azt mondja: „Te a jó Istenit, nem tud magyarul!! De ha tudna én is vennék egyet. Az anyja jó Istenit. Tanítsátok meg magyarul, beszéljen magyarul, s én is veszek egyet.”. S aztán így elhitte, hogy van olyan rádió, amelyiket lássuk is, hogy mi van benne.